Amíg az ember azt hiszi, hogy önmagát válthatja/gyógyíthatja meg, amíg azt képzeli, hogy sikereit önmagának köszönheti, addig valójában nincs is szüksége sem Istenre, sem emberre. Nem véletlenül olyan kevés a zuhanó repülőgépeken, süllyedő hajókon az ateista.

Ugyanakkor az ember társas lény, már a Teremtő is látta, hogy nem jó neki egyedül (reméljük, hogy évszázadokon belül egyházunk vezetői is hajlandóak lesznek átvenni az Úr eme meglátását), szüksége van többféle kapcsolati rendszerre. Ráadásul még az sem működik, hogy valaki húz egy egységsugarú kört, és mindenkitől, akikkel érintkezik, ugyanolyan távolságot tart. A kommunikációs csatornák megválasztása, a jelek intenitása az érzelmi viszonyoktól függ elsősorban. Olyan biztosan nincs, hogy valaki mindenkit egyformán szeressen, és azt sem hiszem, hogy ennek az ellentettje is megvalósulhatna, és képes lenne valaki minden társát egyformán gyűlölni.

A vonaton (megjegyzem, hogy a mai laptopos-mobilos, befelé fordulós Ic-ken sajnos csak elvétve), a vizsgán és minden, tulajdonképpen ismeretlen, de szimpatikus és elfogadó emberrel folytatott kommunikáció során valójában gyakran nem is a másik embernek fogalmazzuk meg gondolatainkat. A másik embert, az utastársat, a tanárt, a gyóntatót vallójában csak afféle tükörnek használjuk. Persze, rá figyelünk, nem magunkra, de legtöbbször nem azért, mert ő érdekel, vagy az, amit mond, hanem a reakcióit akarjuk elcsípni, miközben a mi saját gondolataink, szavaink, mimikánk, testtartásunk és szagunk által kiváltott hatást lessük.

És mivel szinte bármiről is beszélünk, az is jobb, mint az unalom, vagy a mélyünkben rezgő félelem, érdeklődést váltunk ki, és érdeklődést mutatunk, és ezzel gyakran a legjobbat hozzuk ki a másikból és magunkból is.

Családban és egyéb zárt életközösségekben ez sajnos ritkábban működik. Ismerjük a másik kedvenc történeteit, nincs kedvünk vele foglalkozni, mert más dolgunk van... Pontosan, mint ama lakomára meghívottak, akik a frissen vásárot földet, hat iga ökröt, új asszonyt akarják inkább megismerni, mint elfogadni a meghívást, egy olyan lakomára, ahol ők csak alárendelt, passzív szerepben lehetnek.

BÚÉK!

Elfogadom a nagyrészt racionális megközelítésedet, de valóban csak ennyi lenne?!

Nagyon szép a kép!
A kérdésed költői, így nem megválaszolható, és mégis....Én ezért a titokért lettem-leszek pszichiáter. Azért, hogy lehessen elég alkalmam másokkal találkozni, igazán találkozni. Egy beszélgetés meta terében felfedezni és átérezni a másikat. Persze hívőként úgy gondolom, hogy minden mély találkozás során Valaki Más is ott van.
Egyébkén én könyvet is így olvasok és filmet is így nézek, a találkozásért. Aztán vannak olyan könyvek, filmek, amik nagyon megtalálnak.
Köszi az írást, engem ez is "megtalált"!

Kedves Földim (ti. én is székely vagyok, mégpedig gyergyói), értelek, ettől tud olyan csodálatos lenni az élet. Amíg stoppal közlekedtem, mert nem volt autóm, amellet, hogy mindenhová idejében eljutottam, rengeteg segítőkész embert ismertem meg, élvezhettem kiszolgáltatottságom szabadságát, minden ilyen alkalom után öröm és vidámság költözött bensőmbe, mert az oltalmazottságom mérföldkövei új lendületet adtak:)