Az utóbbi időben rengeteget foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan képzelem el az Egyház identitását ebben a világban, a Jézus Társasága identitását ebben az Egyházban és a saját identitásomat mindkettőben. Ez a kérdés egy jezsuita tanuló számára előbb-utóbb feltevődik. Természetesen vannak erre emitt-amott készen meglévő válaszok, hisz Általános Rendgyüléseink szépen megfogalmazzák, hogy mi a mi küldetésünk, azonkívül a noviciátus idején, mindenki igyekszik ezeket az irányelveket elsajátítani. A probléma ott kezdődik, amikor életem minden kérdésére a "betű" a válasz, mert azon a ponton kezdem elveszíteni a saját identitásomat. Megszületik egy torz egyházkép, amivel egyszerűen lehetetlen azonosulnom. Elidegenedek önmagamtól. És ezt kezdem észrevenni. Ebben az esetben, mintegy reakció a felismert elidegenedésre, megfogalmazódik a "betű", a szabály, az engem körülvevő mentalitás kritikája, ami kifelé legtöbbször úgy tűnik, mint romboló, destruktív munka. Ezért tartom szükségesnek egy konstruktív egyházkép megfogalmazását, nem véglegesen, hanem csak kiindulópontnak további haladáshoz. 

Kezdetnek induljunk el egy gyakori negatív egyházképből. Tehát a tünet:

Az Egyház, mint az abszolút jó birtokosa és ismerője, ebből kifolyólag az erkölcsi ész osztója. Ezért neki elszámolással tartozunk és életünk középpontjában hangzatos mellveregetésnek és meakulpázásnak kell állnia. A probléma ezzel nem az, hogy minket reflexióra szólít fel, meg elénk tár egy erkölcsi ideált, Jézus Krisztust, hanem az, hogy az Egyház mindig "amaz", "aki fenn van", mindenesetre harmadik szeméy, nem csoda, hogy én, mint egyes szám első személy nem találom a helyem benne. Mindig rajtam kívül marad, és emiatti rossz érzésemben önmagamat tovább rekesztem kifele ezerrel.

Diagnózis:

Hogyha már tiszta az, hogy egyházammal csak akkor tudhatok azonosulni, amikor "róla" inkább úgy tudok beszélni, mint "mi, akik itt vagyunk", az is világosabbá válhat hogy aktív szereplője és formálója vagyok a történéseknek, meg a mindenkori felfogásnak. Felelős vagyok azért, hogy mit teszek, nem csak mint "én, az egyén", hanem mint "én, az egyház-tag". Itt engedtessék meg egy aprócska, de lényeges pontosítás: egy közösség alapeleme nem az egyén, hanem a kapcsolat, ami már teljesen más szintű entitás. Ebben az értelemben, ha valamivel korrektebb akarok lenni, azt mondom, hogy "felelős vagyok úgy is mint közösség és kapcsolatok által meghatározott valaki". Ugyanakkor, a felelősségnek csupán egyik oldala a kötelezettség, a másik, sajnos gyakran elfelejtett oldala a Lehetőség!

"Kezelés"

A fentiekből látszik, hogy amennyiben kialakul egy személyes felelősség-tudat az egyházammal (vagy közösségemmel) kapcsolatban - amit mi szlengben "sentire cum Ecclesia"-nak, egyházias érzületnek hívunk - akkor az megnyilvánul abban, hogy szemeim kinyílnak a lehetőségekre, hogy miben és hogyan viszonyulhatok jobban egyes dolgokhoz, személyekhez. Kereshetem azt, hogy látok-e valamilyen irányvonalat arra, hogy mindezt hogyan képzeljem el. Az egész nincs mélyen a föld alá ásva és nincs hét lakat alatt őrízve, tehát kezdetnek előveszem az Újszövetségi Szentírást, abból kiindulva, hogy ha már Krisztus az Egyház feje, akkor nála jobban úgysem tudja senki, és lám találok is két részletet, amit ide leírok. Természetesen azt nem mondom, hogy most ennek mindenki tessék szíves bedőlni, és mint kánont, elfogadni, mint már említettem, ez egy lehetséges módja egy konstruktív egyház-kép kialakításának, és annak is csak kezdete. A terepmunka még hátra van.

Első a tékozló fiú története. Nem ismétlem meg, csak röviden összefoglalom: ott a gyerek, aki kikéri, majd eltékozolja örökségét, mindenhol csak kirekesztés fogadja őt, és végül hazaindul, eltervezve, hogy bevallja tékozlását az apjának, hátha kap egy szelet kenyeret. Megeshet, hogy a történet elején az apja figyelmeztette: "fiam, még várj ezzel, érjél, mert nagy tékozlás lesz a vége", és akkor a fiú most azt gondolja, "megmondom apámnak, hogy igaza volt, tényleg éretlen voltam ehhez az egészhez". De az is lehet, hogy azt mondja "bánom, amit tettem". Akármi is legyen a fejében, akármi is legyen a tékozlása és visszatérése gyökerében, az ténynek tény, hogy ha nincs az apa szeretete, a fiú örökre kirekesztett marad. Ebből a történetből azt viszem tovább magammal, hogy érdemes volna mondjuk azon dolgozni, hogy az Egyház minél inkább ehhez a szeretetét tékozló atyához hasonuljon. Nem véletlenül hívjuk Anyaszentegyháznak, és nem Főbázis-kirajzóhelynek vagy Erkölcslelőhely-könyvtárnak, vagy éppen Központi Észosztó Bizottságnak. Még akkor is, ha néha annak tűnik, még akkor is, ha vannak fontos elemek, amiket ekképpen értelmezhet valaki. A valóság mindig dinamikus, lehet és kell benne mozogni, tenni, alakítani.

A második a béna története: Jézushoz odavisznek egy bénát, mire ő túlnéz a tüneten, és rámutat a gyökérre. "Bűneiddel immár ne törődj! eleget kínlódtál, vergődtél, kész labirintus volt, nem engedett élni... mit élni: egyáltalán megmozdulni! bűneid meg vannak bocsátva! Felejtsd el! Tudod, mi az, hogy fehér lap? Az áll előtted. Kelj föl és töltsd meg szándékod szerint!" Ez még számomra, általában megátalkodott kérgesszívű számára is egy sokkoló jelenet. Itt és most az az egyik üzenete, hogy ha csak a bűnökre koncentrálunk, az bénító. Megvan az embernek a természetes erkölcsérzéke, lelkiismerete, ami automatikusan megszólal, és érdemes fejleszteni az érzékenységét, de ami általában egy fel nem ismert kísértés, az az, hogy a negatívum felismerése és a bánat átélése után is még ragaszkodom  ahhoz a nyomorult érzéshez. És ha nem az érzéshez, és nem is önmagamban, akkor valakit csak találok, hogy őt lebénítassam. "Balra léptél? Jó ez neked? Jobbra? Nosza-nosza... Hát most inkább előre ne lépj, míg le nem tisztázzuk. Ja, persze, elfelejtettem, hátra már nem lehet. Rossz napod van öregem...". Tudjuk, mit? Mit szólnánk ahhoz, hogy egyszerűen csak az élet igenlése és befogadása foglalkoztatna, mint "főfoglalkozás"? Az egyházra értem. Arra az Egyházra, amit mi alkotunk és alakítunk. A karbantartott lelkiismeret az megszólal, nem kell mögötte állni egy géppuskával és kényszeríteni, az csak torzítja az ítélőképességét.

Nyitottan állni az élettel szemben, amely élni akar sok száz színben, egy nagy lehetőség. A lehetőség befogadása - azon túl, hogy a felelősségteljes nyitottság jele - nem más mint alkotás. Nagy betűvel írnám az "alkotás" szót, de valami, még nem egészen tiszta az utólsó pillanatban intett, hogy csak jelezzem, ne tegyem. Beugrik egy pár kifejezés ilyenkor, mint "a Teremtő munkatársai", meg "kreatív engedelmesség", de ezek önmagukban is annyira gazdag kifejezések, hogy külön alkalmat érdemelnek. Addig is, engedem a közelben bóklászni őket.

Amit ide lefektettem, az nem utópia. Nem is a jelen állapot naív értelmezése. Nem annak leírása, hogy ideális helyzetben a dolgoknak milyeneknek "kell" lenniük. Nem annak kijelentése, hogy a dolgok "rosszul haladnak", vagy "aggasztó dolgok jutnak füleinkbe", semmi ilyen. Nincs fekete és fehér. Illetve van, csak hát nem alkalmazható erre a helyzetre. Csupán egy kísérlet annak feltárására, hogy lehetséges-e kapcsolatba kerülnünk egy olyan közösség- és egyházképpel, ami életrevaló, és segít minket kitárulkozni, nagylelkűen és reménnyel telve élni, és mindenekelőtt pedig hasonulni a Végső Célhoz.

Ha ezt nem tartjuk szem előtt, akkor a fenti sorok mind hiába voltak. Akkor már inkább "Rewind, Erase"... És meg sem szólaltam.