A nagyság nem adottság (Greatness is never a given)– mondta beszédében Obama elnök. Meg kell nyerni, el kell nyerni, meg kell szolgálni: It must be earned. E mondat egyszerűségében számomra talán a legfontosabb üzenet a beszédben, és Európára, így hazánkra is sokszorosan érvényes. Rég elmúlt az idő, amikor Európa polgárai, ahogy egykori leuveni egyetemi tanárom nevezte, „couponokból” éltek. Olyannyira régen – az I. Világháború előtt – hogy meg is kell magyarázni, miről is beszélünk. Holott az akkor burzsoázia számára ez mindennapos és igen kényelmes gyakorlat volt. Állampapírjaikról évente le kellett vágniuk egy-egy szelvényt, amelyet a bankok beváltottak, és ebből kényelmesen megéltek. Az elektronika korszakában persze már az Internet tologatjuk a milliárdokat, és nem a cilinderes öregurak a fő szereplők és kedvezményezettek, hanem farmergatyás suhancok. Mire Obama elnök lett, a világgazdasági válság kiűzte őket a New York-i üvegpalotákból. Csomagolniuk kellett. Obama pedig arra emlékezteti őket – és minket – hogy Amerika útja nem a rövidítéseké (shortcuts) – értsd a hirtelen millióké – hanem azoké, férfiaké és nőké, akik rejtve, mintegy a sötétben dolgoztak. Ők vittek minket előre a jólét és szabadság felé vezető hosszú és rögös úton. - fejti ki az Elnök. De nem csak a munkát, a kemény munkát dicséri, hanem a közös erőfeszítést! Ha jól értem, és főleg honfitársai jól értik, ami majd kiderül, akkor itt az individualizmus mítosza helyébe a közösség dicsérete lép! Idézem,a mit a dolgos kezekről mond: „Ők nagyobbnak látták Amerikát, mint az egyéni becsvágyak összegét, nagyobbnak, mint minden születési és vagyoni vagy csoport és klikk”.
Ami leginkább megragadja a hallgató képzeletét, és cselekvésre ösztönöz, az a válság elsődlegesen erkölcsi és közösségi értékelése. Obama a szorgosakat dicséri, és egyenesen gyávának nevezi azokat, akik a „kényelmet többre becsülik, mint a munkát, és akik csak a gazdagság és a hírnév élvezetét keresik.” Vajon az így dorgáltak magukra ismernek? Megtérnek? Vagy elég, ha a szorgosak magukra ismernek és összefognak? S mennyire fognak a kormányra hagyatkozni, amely ígéri, új munkahelyeket teremt, sőt a „növekedés új alapjait kívánja lefektetni”. Ez a új-keynesianista program – új utak, hidak, elektromos hálózatok, stb. egy szóval az infrastruktúra fejlesztése, az Új New Deal, és az ipar dicsérete, szemben a tegnap még egekig magasztalt posztindusztriális ideológiával, valóban megvalósítható, mintegy varázspálcával? Minden esetre Obama hadat üzen az egész neoliberális ideológiának, amikor megfordítja azok kedvenc csatakiáltását, és harcosan vallja: Nem az a kérdés, túl nagy-e a kormány, vagy túl kicsi, hanem hogy dolgozik-e, működik-e. Félreértések elkerülése végett ki is fejti, mi a kritérium? Az, hogy segít-e a családoknak tisztességes munkát találni és tisztességes bért kapni, olyan gondoskodást, amelyet megengedhetnek maguknak (értsd, ki tudnak fizetni), és olyan nyugdíjat, amely visszaadja (emberi) méltóságukat. Vajon gondolatai mikor kelnek át a nagy Vízen, visszatérve szülőhazájukba, Európába? Mert nevezhetjük ezeket a gondolatok szociáldemokratának, kereszténydemokratáknak, vagy amit akartok, de biztosan nem liberálisak. Eszméket vámmentesen lehet importálni: GATT ide, IMF oda.