Nemrég ráálltam, hogy interjút adjak egy katolikus rádió számára. Egy barátom és rendtársam ajánlott be, az ő kedvéért nem utasítottam vissza. Mindig mondják, hogy a jezsuitáknak meg kell jelenniük a médiában. Na jó, rajtam ne múljék! Meg is érkezett egy kedves riporternő; az első off record ismerkedő mondatok után máris egész jóban lettünk. Tényleg empatikusan tudott meghallgatni – ritka újságírói erény. Aztán élesbe fordult a beszélgetés: „készült belőlem”, láthatta az interneten, hogy nemrég tartottam egy előadást a szenvedés témájáról, mert valahogy ez lett a fő topic. Én pedig – ahogy csak tőlem telt – igyekeztem válaszolgatni, hogy ne okozzak csalódást. Egészen személyes dolgokig jutottunk: még egyetemista koromban foglalkoztam fogyatékos gyerekekkel és szüleikkel, így van egy pici tapasztalatom nehéz élethelyzetekről. Na és „a személyes életemben?” Próbáltam is előszedni helyzeteket – majd negyven évembe belefér már némi élettapasztalat –: diákként rugtak ki vizsgáról, a Vatikáni Rádiónál dolgozva életem legnehezebb évét is sikerült átvészelnem, stb. Hiszek a szenvedés értelmében: nagyon sok lelki hozománya volt számomra önismeretből, ember- és istenismeretből egyaránt. Próbáltam én egészen őszinte és személyes lenni! Fontos, hogy ne játszuk az „erős embert”, kiszolgáltatni magunkat, elvállalni a sérülékenységet – tudom én, tudom! Igazán igyekeztem is… Ezek után az imaéletre tértünk. Majd tíz évig etettek azért, már papként, hogy – legalább mellékállásban – embereket tanítsak imádkozni; meg hát Szent Ignáctól is volt még mit tanulni amikor beléptem a rendbe; próbáltam hát megfogalmazni valami „okosat” ezzel kapcsolatban, de tényleg: csak nehogy túl elvont-filozófikus legyen! Nincs ellenemre az imáról beszélni: az erre fordított egy óra a legfontosabb a napomban. A fő dolog azonban, hogy „csak minél személyesebb legyen” – tudom, ez élteti a média műfaját. Hogy mit jelent, hogy „Jézus Krisztus a Mesterem és Barátom”, azt még csak-csak sikerült kifejteni – ha akadozva is. Na de hogy „mi van ima közben”, és „mit érzek”, és különben is…, az azért kezdett picit terhessé válni. Végül pedig jött a kérdés: hogy „szoktam-e sírni amikor imádkozom?”
Na ez volt az a pont, amikor kiszálltam. Már túl voltunk a megállapodott időkereten; a műsodirőnek is bőven ki kellett telnie a felvett anyagból; szóval, itt kapituláltam… Az volt a számon, hogy „asszonyom, semmi köze hozzá”, de – nem hiába volt a sok lelki diszciplina – azt sikerült mondtam: „Na, erre nem akarok válaszolni!”

Utólag bántott kicsit a dolog, hisz ö is iszonyúan zavarba jött: lehet, hogy elegánsabban is meg lehetett volna oldanom a helyzetet. Például megindokolhattam volna, mondván: „ilyet én sem szoktam kérdezni a gyóntatószékben”. Ha valaki házasságtörést gyónik, nem érdeklődöm például tovább, hogy: „Igazán!? És kivel?” Nem ragaszkodom hozzá, hogy részletezze. Azt sem firtattam – más tabuk mellett –, hogy mennyi a fizetése. Pedig a vallási gyakorlat szerint a gyóntató papra több tartozik az átlagos újságírónál (– és a hivatásetikánk is szigorúbb!). De vannak személyes énhatáraim! Intim szféra, vagy privacy – ha más nem! –, az a minimum… Az életkérdésnél, szexkérdésnél, pénzkérdésnél pedig már csak egy mélyebb rétege van az emberi léleknek: a vallási. Szerintem jogom volt az önvédelemhez. (Egyébként, adtam finom jeleket korábban is a beszélgetés során, hogy ez nekem „túl sok” – nem derült égből a villámcsapásként jött – csak hát ezt nem mindenki fogja…) Szóval, nem bánom, hogy szóltam a saját érdekemben; hogy kijelöltem a határokat. Szerintem így is elég jó kis riport lett… Még ha befejezetlenül maradt is – szerencsére! Ti tudtok nemet mondani / megálljt parancsolni? És kellett már? Vagy - apropó blogolás! - feküdjünk le a "kíváncsiság diktatúrájának"?