Így, a Nagyböjt elején a napi szentírási részek hemzsegnek a vészjósló jelenetektől. Általában két választási lehetőségünk van: választani azt, hogy "jófiúk/lányok" leszünk és akkor nekünk hosszú távon nagyon jó lesz, vagy pedig törődünk a rövid távú terveinkkel és akkor ki sem kell mennünk a hippodromra lovakat nézni, eljönnek azok maguktól. Négy ló, vagy éppen 4 Celsius, tökmindegy, a lényeg, hogy jó előre meg lett mondva, oszt ne mind panaszkodjunk ha mégis az következik be, amit választottunk. A baj ott kezdődik, hogy a Nagy Közös Problémák egyik ismert jellemzője az, hogy túl közösek ahhoz, hogy konkrétan valakiéi is legyenek. Egy régi mondás szerint: közös lónak túros a háta.

Nagy a kísértés, hogy megragadjak ebben a vészjósló hangulatban, ám egy kis szikra valamelyik tekervényemben arra emlékeztet, hogy csak el fogok menni a lényeg mellett, ha ezt teszem. Ott is van a hamvazószerdai evangéliumban, szabad fordításban: "amikor böjtöltök, ne vágjatok olyan komor arcot, mert a gyerekek megijednek és az nem lesz jó senkinek". Ez felkelti a figyelmem és tovább olvasom, most már a csütörtökit, ahol jaj nekem, ha nem tagadom meg önmagam!

Ezzel a kifejezéssel hosszú évekig bajom volt: "önmegtagadás". Mitől jelenti önmagam megtagadását az, ha a mai napon nem eszem húst, nem gyújtok rá, csendben maradok, vagy nem töltöm ki azt az ártalmatlan féldecit? Nem azt a darab húst/cigit/pálinkát tagadom meg? Akkor miért hívják ÖN-megtagadásnak és mi az egésznek az értelme?

Ám egyszer csak egy másik szempontot is megismertem. Az, hogy egy család, egy közösség, egy nemzet vagy az Emberiség tagja vagyok bizonyos szinten az egyed tagadása. Nem létezik olyan, hogy Egyén mint sziget, mindannyian egymásra vagyunk utalva. És ennek elismeréséhez még nem is kell teológiai magaslatokba mennünk, kijelentve, hogy hát igen, mindannyian Krisztus misztikus testének tagjai vagyunk. Annak érdekében, hogy egy család, egy közösség, az Egész jól működjön, az egyénnek le kell mondania bizonyos dolgokról, jogokról. Ha csak személyes szempontjai állnak a középpontban, az hosszú távon kizárja, elszigeteli a közösségtől.

Ugyanezt érvényesnek látom szuverén nemzetek szintjén is. Amerika is ébredezik, hogy a dolgok már nem fognak tudni úgy menni, hogy egypólusoskodnak, mert akkora ejtőernyőjük nincsen, hogy a zuhanást egyedül kibírják... Hamarosan más államoknak is fel kell ébredniük. Naív azért nem vagyok, sokan fognak álmukban sokkot kapni és az másoknak sem lesz rózsás, felébredtek vagy nem. A legnehezebb az lesz, hogy államok, amelyek nagy nehezen kivívták szuverenitásukat, "önként" felmondják azt a közös jó érdekében. A trend viszont ebbe az irányba mutat. Jön egy gazdasági válság és vegetatív kómába küldi a nemzetközi pénzügyi rendszert - értékek, régi célok, ideálok hirtelen relativizálódnak. Jön egy peak oil, hát mit tegyünk, leülünk kártyázni, amíg kifejlesztik a fúziós reaktorokat. Valahogy eltelik... 

Addig is van még mit tenni. Van egy afrikai eredetű fogalom, ami szorosan kapcsolódik ahhoz, amit mi "önmegtagadásnak" nevezünk: ubuntu. Kábé annyit jelent, mint "az vagyok, akivé mások által nőttem". Valamiről is lemondani, ha nem a szeretet motivál, nem ér semmit. Csak önkínzás. Mi motiválja a szeretetet? Egyedül az egység, a kölcsönös egymásrautaltság felismerése.

A Nagyböjt ennek a begyakorlása is többek között. Alkalom reflektálni arra, hogy mennyiben határoz meg engem, az egyént valakihez, valakikhez tartozásom, mennyire van ez előtérben vagy éppen mennyire mellőzöm mindezeket a szempontokat. Mennyi minden, amit most természetesnek veszek, mások áldozatának eredménye? Egy lehetőség a növekedésre és átalakulásra.