A zene mindenkié. A zene senkié. A zene az egyetlen közös nyelv, amely Bábel tornya óta összeköt minket. A zene nem más mint a levegő atomjainak leírható, matematikailag megformálható és algoritmizálható mozgása és mégis mennyivel több ennél. A zenétől sírunk (én pl. csak ettől és a filmtől jutok katarzisig, semmilyen más művészet nem tudja ezt a elérni nálam), a zenétől nevetünk, táncolunk, házasodunk és szeretkezünk rá. Ő szól mikor leeresztenek a sírunkba, és mikor minden egyes szülinappal közelebb kerülünk ehhez. De ott van az autóban, az iPodban a hegyen, a tengerparton, a vitorlázásokkor és a túrákon. Mindennél emberibb és ősibb. Beszélni még csak alig tudtunk mikor már a szertartásainkon a dobot vagy a térdünket vertünk. Hol voltak a barlangfestmények, mikor már rég énekelgettek a táplálékgyűjtő félemberek? Nem tudjuk hogy csak egy mellékterméke-e a túlfejlett agyunknak, vagy valamilyen evolúciós előnyt jelenthetett-e esetleg a csoportos életmód kialakulásakor az emberré válás során. Bár engem szétfeszít a kíváncsiság, hogy ezeket a kérdéseket tudományos alapossággal meg tudjuk válaszolni majd egyszer, a végeredmény szempontjából lényegtelenek: a zene itt van, bennünk, velünk, körülöttünk.

Talán nincs még egy olyan percepció ami ilyen káprázatos diverzitással ér minket. Hiába a látással szerezzük a világról az információink hetven százalékát, és van milliószor millió színt látó szemünk, az a változatosság amit a zene szóval felcímkézett levegőben terjedő hullámmozgásokra használunk példátlan. Nem szeretem a zenei stílusokat, mert alapvetően fel lehet osztani szerintem jóra és rosszra a zenéket és innentől csak arra jók, hogy az ostoba és dagályos zenekritikusnak hívott laikusok megéljenek a gyártásukból. Annak ellenére mondom ezt, hogy mély híve vagyok az értékrelativizmusnak a művészetekben. A fenti látszólagos ellentmondást definíció szerű feloldása: jó zene amitől egy ember képes katarzist átélni – én ehhez hozzá szoktam tenni, hogy „…tudatmódosító szer nélkül”, de ennek a magyarázata messzire vezet… A fentiből a rossz zene definíciója is következik: minden más.

Nagyon másképp hallgat zenét aki zenél és az aki fogyasztja „csak”, de a lényegnek ugyanannak kell lennie: emberi érzelmek szinkronizálása. Az előadóban lévő érzelem a levegő milliárdnyi apró kis atomjának rezgésén keresztül elér hozzád – akár több ezer kilométerrel odébb, vagy több száz évet átugorva – és képes benned egy nagyon hasonló élményt kialakítani. Mi ez ha nem a mindennapi csoda? Erről szól az egész. Ezt mondja Miles Davistől kezdve Santanán keresztül B.B. Kingig minden legenda. Az a jó zene ami nem csak elmegy a fülünk mellett – bár ez azon is múlik hogyan hallgatjuk: csak tanulás, munka mellé, vagy odafigyeléssel, ahogy mondjuk egy regényt olvasunk vagy filmet nézünk. Az a jó zene amit értünk – ezért szoktam jókat kacagni a jazz-sznobokon, mert ha pl. én nem értek egy Michael Brecker-t kíváncsi vagyok, hogy ő, két év közoktatási énekóra után mennyit fog fel belőle. Nem hagyhat érzelem nélkül egy szám. Azt nem szabad huzamosan hallgatni, ami olyan dömdödömm zene: kapcsolj tovább, keress újat, mert mindig, mindig van új és még újabb. Kell hogy legyen húsz-harminc CD, amiket akár egyhuzamban bármikor meg tudnál hallgatni, de folyton újat és újat kell keresni, amit a rádió nem fog elhozni, csak azt a kommercializált fost – ide nincs szalonképesebb szó – ami ömlik ránk egész nap. De van internet, van könyvtár, és vannak vakkoncertek. El kell menni új, ismeretlen zenekarokat meghallgatni, sőt! Még jobb ha ezt külhonban is megteszed mikor megnézel egy várost. Egy jó jazz-klubban vagy blues kocsmában szerzett élmény sokkal mélyebb nyomot hagy mint a bambán mosolygó Mona Lisa, amit igazából azért néz meg mindenki, mert meg kell nézni, nem azért mert olyan jó, vagy más élmény élőben.

Azt mondtam az a jó zene ami katarzisig feszít és ott, a végén, a legvégén felrobbant. Ez lehet hogy a leghalkabb és legintimebb része egy dalnak, vagy épp a torokerek duzzadása közepette kipréselt elementáris ordítás: mindegy. A lényeg, hogy ezek nagyon ritka pillanatai az életünknek – annyira hogy rengetegen meg sem élik talán egyszer sem, pedig semmihez nem hasonlítható érzés mikor egy műtől végigfut a hátunkon a hideg majd kirázza az egész testünket, nehezebben kapjuk a levegőt, a lábainkból elszáll az erő és szállni tudunk miközben végtelen azonosságot érzünk egy kívülről érkezett és ezért azelőtt még idegen impulzussal. Ha van egyáltalán bármi értelme ennek a bohócmutatványnak amit mi itt a semmi közepén egy unalmas kis kék bolygón életnek nevezünk, akkor ez az lehet – megélni és minél jobban magunkba zárni ezeket a pillanatokat. Nagyon kevés dolog vált ki ilyet belőlünk majmokból lecsupaszodott humanoidokból, így keresni és becsülni kell őket. A zene klasszikusan egy remek forrása ennek, ami ráadásul viszonylag olcsó – pl. a drogokkal ellentétben - és varázslatosan sok féle van belőle így mindenki megtalálhatja a magának valót a klasszikustól a drum ’n bass-en át a a bluesig terjedő skálán.

A fülhallgató izolál. Ennek tudatában kell használni, van hogy szükség van rá.
Én görkorizáskor szoktam használni, ilyenkor életveszélyes vagyok. :-)

Régebben azt vettem észre, hogy amikor a háttérben megy valami szám, azok a fránya futamok belelopják magukat a fülembe, és akkor is azokat dúdolom, amikor már csönd van és esetleg sétálok a városban. És bármennyire szeretném "kikapcsolni", egy idő után önkéntelenül újra dúdolni kezdek. És úgy éreztem, hogy ez baj, mert nemcsak az ingjeim maradnak gyűröttebbek, de tényleg kevésbé tudok figyelni az "odakint"-re.

Ezért már nem hallgatok háttérzenét, csak olyant, amire oda kell figyelni, meg kell fejteni, fel kell tárni a magam számára. Előre rászánom az időt, leülök és akkor csak arra figyelek. Ha pedig vége, újra jól esik a csönd és a tiszta odafigyelés a következő tevékenységre.

Kedves HSS!! Az nagyon helyes, hogy te, mint papjelölt igyekszel szépen vasalt ingben járni :))) Nagyon szépen fogalmazod meg a zene lényegét szerintem, bár még annyit hozzátennék, hogy az igazi jó zenét sajna nem lehet "tömött füllel" hallgatni.
@hot little bitch: Ezt légyszi fejtsd ki bővebben:- az a jó zene, amit értünk. Ezért szoktam jókat kacagni a jazz-sznobokon, mert, ha pl én nem értek egy Michael Breckert, kíváncsi vagyok, hogy ő, két év közoktatási énekóra után, mit fog fel belőle.-
Szóval: Teljes műveltséged tudatában , mit is jelent az, hogy te egy szuper zeneértő vagy? Hmm? Mit jelent a zene értése?

@zzzsuzsa:
Nem állítottam be magam szuper zeneértőnek. De mint (hobby) zenész valószínűleg többet értek egy jazz darabból mint aki sosem zenélt. Ezt ki tudom Neked fejteni szépen hosszan, de elég ha megkérdezel zenészeket és egyet fognak érteni velem.

Aki könnyű zenél - azon belül is blues, jazz - az sokkal könnyebben hámozza le azoknak a komplex Brecker futamoknak az ezer és egy hagymarétegét, míg egy laikus csak egy impressziót kap abból a ca. a 32 hangból amit 1 mp alatt eljátszott a mester, de sosem lesz esélye azt a hangsort teljes mélységében meghallani és a fokok közti változásokat, harmónia kifejeződéseket megérteni, felfognia. Egyszerűen mert ahhoz csinálni kell, hogy az emberi agy olyan magasságokba jusson.

Félre ne érts, én valószínűleg tizedét sem értem - alapvetően blues, funk zenét játszunk némi jazzes beütéssel - annak amit egy hardcore jazz zenész játszik, ezért mulatok a jazz sznobokon akik úgy tesznek mintha felfognák amit hallanak mondjuk egy Wayne Shorter koncerten, holott én mint minden nap gyakorló, minden nap több óra zenét hallgató ember nem értem teljes mélységében..

Nem tagadom, valamit megértenek belőle, de az még nagyon primitív, impresszió jellegű, felszíni kis karcolata egy ott elhangzó szólónak.

Ezt én nagyon sajnálom mint zenész mert ez azt is jelenti, hogy egy adott zenei komplexitás fölött a teljes mélységében való megértéstől elzárjuk a közönséget, esélye sincs felfogni... Ugyanez van a postmodern képzőművészetben is szerintem nagyjából...

Aki alkot, aki erre huzalozza évtizedek óta az agyát, az kifejezhetetlen előnyben van egy olyan emberhez képest aki "csak" befogad.

Ez volt a rövid kifejtés.

A zene tényleg egy nehezen megmagyarázható dolog, az evolúció-pártiak küzdenek is vele, hogy valahogy beépítsék a rendszerbe.

Én is nagyon sok műfajt szeretek, ami nagyon fontos nálam az a mondanivaló a szövegekben, ha pedig szövegmentes, akkor utánaolvasok a zeneszerző gondolatainak, ha az hozzáférhető. Ha maga a zenész hozzáférhető, akkor megpróbálok vele elbeszélgetni a világ dolgairól. Javarészt igyekszem keresztény tartalmú zenéket fülelni, mert az ilyen zenékben mindig ott van az előremutató, életigenlő, pozitív üzenet.
Amit én tudok saját tapasztalatból, hogy az a gitáros-billentyűs zene csúcsa az ambient post-rock:
The Glorious Unseen - Close To Your Heart
http://www.youtube.com/watch?v=-OyxhOqDVuQ&fmt=18
Ahogy az elektronikus tánczene csúcsa a psytrance:
Psy Prophetic vs. Yadah - Yeshua:
http://www.youtube.com/watch?v=j-NQUmf2PSE&fmt=18

De ezeken kívül kismillió más műfajt is hallgatok, a folktól és bluestól az emocore-on át a metalig. A lényeg, hogy pozitív üzenete legyen. Még ha az olyan is, hogy előtte lejön értem a gödörbe.

@berciXcore:
"Javarészt igyekszem keresztény tartalmú zenéket fülelni, mert az ilyen zenékben mindig ott van az előremutató, életigenlő, pozitív üzenet."

Én munkadalnak ilyeneket szoktam hallgatni, amitől rögtön Isten gyermekének érezhetem magamat:
http://www.youtube.com/watch?v=ToNb-02n3KY&feature=related

@hot little bitch: "Aki alkot, aki erre huzalozza évtizedek óta az agyát, az kifejezhetetlen előnyben van egy olyan emberhez képest aki "csak" befogad."

ez valószínűleg így van. ugyanakkor szerintem egy műalkotás befogadásánál igazi előnyt a releváns élettapasztalat jelent.

a Doors és a Velvet Underground zenéjét lehet szeretni és értékelni "mint olyat" , de én inkább erre mondanám azt, hogy "nagyon primitív, impresszió jellegű, felszíni kis karcolat" mivel szerintem csak az ért meg egy zeneművet, aki átélte már azt, amiről szól. Kizártnak tartom például azt is, hogy Bach Matthaus-Passionja a nagyhét eseményeinek vallásos felfogása vagy annak ismerete nélkül érthető volna.

engem gimnazista koromban kéthetente elrángattak az operába és módszeresen lenyomták a torkomon a teljes repertoárt. úgy utáltam, hogy el nem tudom mondani, pedig akkoriban én is sokat játszottam hangszeren, tanultam solfège-t stb. mostanában viszont kezdem újra felfedezni ezt az egykor gyűlölt műfajt, egymás után szeretem meg a szerzőket és hálás vagyok nagyszüleimnek amiért nekem akkor nyújtottak ehhez egy bevezetést. nem az történt azóta, hogy okosabb lettem, hanem hogy már van valami közöm ahhoz amiről ezek a művek szólnak.

"Akkor hogy hallgassunk zenét? Vagy mikor?"

ahogy vasalás közben nem érdemes olvasni, úgy lehet, hogy zenét hallgatni sem. ez az egyéntől függ, attól, hogy mennyire képes megosztani a figyelmét.

nem megfelelő helyzetben a legnagyszerűbb zene is egyszerű zajjá alacsonyodhat. hogy ezt elkerüljük, jobb a zenét tisztelettel és körültekintéssel kezelni. mindennek érdemes megadni a módját és ereje miatt a zenehallgatásnak különösen.

Nekem amúgy mostanában ez szól sokat:
music.aol.com/new-releases-full-cds/#/12

http://www.youtube.com/watch?v=gW8gwg6pWoY

:-)

@északi szél:

www.youtube.com/watch?v=oDUTTRGOJdE

Jól megnevettetek!

berciXcore: jó hogy itt futok össze veled :))

egyébiránt én is a nonstop zenehallgatók közé tartozom... és a véleményem, hogy nagyon kell vigyázni--- rám legalábbis mérhetetlenül hat az amit hallgatok hangulatilag... még akkor is ha pont csak keresztény modnanivalójú zenéről van szó, egy szomorú emo-indie jellegű album nagyon be tud fordítani... ugyanakkor magamond azt vettem észre, hogy a cikk írójával ellentétben engem inspirál a munkában, tanulásban, ha zene szól - ellenkező esetben nem bírnék a szobában megmaradni, főleg nyáron/tavasszal ;)

Számomra pont az az érdekes, hogy van, amikor inspirál, de kérdés tényleg, hogy milyen zenéről beszélünk:) Minden esetre azt hiszem, személye válogatja, hogy elvonja a figyelmet vagy inspirál... Nekem van olyan adminisztrációs munkám, amit jazz nélkül nagyon nehezen viselek:)

Bevallom én sohasem tudtam, h milyen zenét is kedvelek. Azaz úgy tudnám leírni, ill. legjobban kifejezni, h azt hallgattam ami a (régi időkben, amikor még nem voltak mindenféle zsebkütyük...) rádióból szólt... És tetszett.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán és mint ez is változott bennem is.
Pl. nekem is lett zsebkütyüm, és mikor azt vettem észre, h már függök tőle és hiányzik többször is egy np akkor én is azt gondoltam, h a zenehallgatás inkább menekülés a világ és a valódi élettől, mint lelket építő melléktevékenység.
S ez szerintem független a stílustól...

@hot little bitch: "míg egy laikus csak egy impressziót kap abból a ca. a 32 hangból amit 1 mp alatt eljátszott a mester" stb.
Problémásnak tartom ezt a hozzáállást. Egyrészt a zenét nem feltétlenül érteni, illetve nem csak érteni kell, vagy lehet. Hanem élvezni, érezni, vagy akár használni (ld. tánczene), de leginkább hallgatni. Önmagában persze igaz lehet az állításod, egy zeneileg képzett ember nyilván felfog(hat)ja, hogy egy adott darabban milyen zenei formákkal találkozik, hogyan valósul meg a harmónizáció, hogyan építkezik egy improvizáció stb. Csakhogy ennek felismerése nem elengedhetetlen a zene élvezetéhez. Ha ezt állítanánk, az olyan lenne, mintha azt mondanánk, csak az képes érteni, élvezni egy regényt, aki maga is író, vagy irodalmár. Márpedig nem hinném, hogy egy akármilyen regény élvezetéhez szükséges a recepcióesztétika, a hermeneutika, vagy az orosz formalizmus elméletének ismerete.
Isten működését sem értem, mégis élvez(het)em, akkor is, ha nem vagyok pap, vagy teológus :)
A hagyma hasonlattal meg az a baj, hogy a rétegek metafórája arra enged következtetni, mintha egy középpontban rejlő lényeg lenne, amit szintről szintre lehet megközelíteni (lehet, hogy ez olykor így is van). Ez a hasonlat azonban nem engedi meg azt a feltételezést, hogy egy adott mű (vagy akár Isten) mindenkinek adjon valamit, valamit a lényegéből, de máshogyan, más úton, más módon.
Ja, és ne biciklizzetek kütyüvel a fületekben, mert életveszélyes :)