Már régóta foglalkoztat a kérdés, és emlegettem is már többször. Saját életemben kezdtem el felfigyelni arra tizenévesen, hogy nagyon vágyok hazajönni vakációra a gimiből (másik városban tanultam, messze az otthonunktól), mégis, amikor hazaérek, akkor valahogy felszínes lett a találkozásom a családommal és sok barátommal is. Nem mindenkivel, de nagyon sok esetben csak hétköznapi dolgokról beszéltünk, ami fontos, de már akkor éreztem, hogy valamiért nekem ez nem elég. Amikor pedig visszaindultunk, utána mindig éreztem, hogy nem fejeztem ki magam eléggé ezekben a kapcsolatokban. Hogy mi az, ami elmaradt? Azt hiszem az, hogy nem tudtam kifejezni az érzéseimet. Nem tudom, hogy mi irányított ebben, de egyszerűen a "kemény" fiú voltam, akiről lepattannak az érzések... Aztán amikor újra a gimiben voltam, akkor szégyelltem magam. Így született meg az úgynevezett "családom", egy olyan baráti társaság, ahol érzelmileg olyan kapcsolatok alakultak ki, amelyekben könnyedén kifejeztem az érzéseimet, például újra elkezdtem ölelni.

Egy fiatalasszony-barátommal beszélgettem nemrég. Olasz a férje. Azt mondta, nagyon hálás azért, hogy a férje ki tudja fejezni az érzéseit. A kontextusban az is benne volt, hogy itthon nem ezt tapasztalta. Nem szeretnék a férfiakól beszélni csupán, mert megdöbbenve néztem végig két héttel ezelőtt egy jelenetet a vonaton. Egy nő és két férfi szállt fel, 50-60 közöttiek. Az a nyelvezet, ahogy beszéltek, nem újdonság annak, aki Bidapesten vagy környékén utazik. Engem viszont ledöbbentett, hogy a nő is ugyanazt a nyelvezetet használta. Nem feltétlenül trágárságokra gondolok, hanem maga a stílus száraznak és üresnek hatott bennem. De tény, hogy akár anyaországban, akár székely földön, igencsak szokás arról beszélni, hogy ne sírj, mert férfi vagy. Ez persze extrém példa, de egy a sok közül. A sírás szerintem nem nemtől függ, hanem a bensőnktől, az érzéseinktől, az élethelyzeteinktől, kapcsolatainktól, röviden a különböző hatásoktól, meg attól, hogy mennyire érzékeny az egyéniségünk vagy fel tudjuk-e vállalni, hogy érzékeny. Sokszor magunk előtt is nehéz, vagy épp a legnehezebb ezt felvállani...

Egyrészt tehát olyan társadalomban növünk fel, ahol a férfinak javallott nem érzékenynek lenni, de azt hiszem az érzések kifejezése sok esetben mindkét nemnek nehézséget jelent. De mindez nemcsak nevelési kérdés, hanem azt gondolom, hogy gazdasági háttere is van. Mire gondolok? A napokban többször szembesítettek azzal, amiről már esett szó a blogon. Nekünk szerzeteseknek megvan a létbiztonságunk, tehát könnyebb jelen lenni, érzéseket kifejezni. Egy családos embernek első sorban meg kell teremtenie a mindennapit, aggódik amiatt, hogy holnap lesz-e munkája vagy kliense. És ez tényleg súlyos kérdés, élet-halál harc. Ami bennem kérdésként megmarad, hogy tényleg első sorban? Nem lehet, hogy egy teljes és helyes kommunikáció motiválja a gazdasági helyzetet is? Nem lehet, hogy kölcsönösen összefügg mindez? És mit tehetünk abban a kapcsolatban, ahol hiányoljuk az érzéseket a másik féltől? Én azt gondolom, hogy az érzések kifejezése tanulható. De jó az, hogy kifejezzük őket? Nem baj, ha gyengének látszunk?

Kicsit kuszák a gondolataim, mert még tart a gondolkodás, s azt hiszem, tartani is fog. De mindenképp szerettem volna megosztani Veletek, mert kíváncsi vagyok, Ti mit gondoltok! Szerintem sok minden múlik egy ölelésen vagy simogatáson vagy egy szál virágon vagy apró kedvességen...