Nem hagyott nyugodni egy blogbejegyzés ezért billentyűzetet ragadtam.
Szent Ignác a lelkigyakorlatos könyvben a következőképpen fogalmaz az ereklyékről: „Dicsérjük a szentek ereklyéit, tiszteljük azokat” (Lgy 358)

Az ereklyék tiszteletének története persze elég vegyes: keveredik benne a mély tisztelet Isten emberei iránt, a közbenjáró imák élő tapasztalata ugyanakkor egy csomó nagyon is emberi és gyarló magatartás is (ereklye-kereskedelem stb.). Mint ahogy az egész egyháztörténelemre igaz ez a kettősség. Az Egyház és minden gyakorlata szüntelen megtisztulásra és megújulásra szorul, az ereklyékkel kapcsolatos magatartás sem kivétel ez alól.

Azt hiszem, hogy itt a lényeg, az hogy egyrészt tiszteljük a halottainkat (ami gyakorlatilag minden vallásos tradíció része, ezért nem „hulla” számunkra az elhunyt szerettünk holtteste), másrészt az, hogy a szentekkel élő kapcsolatban lehetünk, imájuk segítségét kérhetjük. A keresztény közösség megtapasztalta ugyanis a századok során, hogy valahogy ezt a szentek földi maradványainak közelében erősebben tapasztalhatjuk (ld. Damaszkuszi Szt János írásai a témáról). Erről tanúskodnak már a 2.-3. századból származó, még görög nyelvű feliratok, melyeket Szent Péter sírjának falain találtak. Hamar elterjedt a vértanúk sírja feletti misézés, jóllehet korábban magánházaknál gyűltek össze a keresztények az Eucharisztia ünneplésére.

Ahogy egy élő ember közelében megérezhetünk egyfajta kisugárzást, valami hasonló dolgot tapasztalhat meg a hívő ember a szentek sírjánál, vagy ereklyéik mellett. Az életem során jó párszor átéltem ezt zarándoklatok, vagy római tanulmányaim idején. Amikor pedig Szt. Teréz ereklyéit Rómába hozták, én is örömmel imádkoztam abban a templomban, ahol elhelyezték.

A katolikus kötőszó az „és” és nem a „vagy”. Lehet egyszerre az ereklyéket tisztelni és betegeket ápolni, hajléktalanokat segíteni. A két dolog nem áll szemben egymással. Sőt ugyanaz az egyházi hagyomány, ami az ereklyékről szól, beszél arról is, hogy a szegényeket is tisztelni kell, sőt sokkal többet is mond, mint bármilyen ereklyékről, vagy vallásos tárgyról. Aranyszájú Szt. János egyik beszédeiben például arra hívja fel a keresztények figyelmét, hogy ugyanaz a Krisztus van jelen az Eucharisztiában, a misén, mint a szegényben a templom előtt. Nem szeretheted igazán Krisztust az Eucharisztiában, ha nem tiszteled és segíted azt a Krisztust, aki a felebarátban jelen van. Az Evangélium végső soron egyedül ezt a mércét ismeri: „amit eggyel a legkisebbek közül tettetek, velem tettétek.” Az ereklyék tisztelte is csak ebben a keretben értelmezhető: a testvéreinkben, a szentekben lévő krisztusi jelenlét előtt hajtunk fejet.

De tiszteljük-e eléggé a köztünk élő társainkat? Hol a szegények helye az életemben? Felismerem-e az igazi Ereklyét, a Szent jelenlétét a Józsiban a padon?