A mostani teológiai szóhasználat szerint dogmának nevezik azokat a kijelentéseket, amelyeket az Isten kinyilatkoztatása alapján az Egyház, teljes tanítóhivatali tekintélyének bevetésével, végérvényesen igaznak jelent ki. Már az ókor egyik legnagyobb teológusa, Órigenész, Peri archón című művében megmagyarázza, hogy mire jók a dogmák. Elmondja, hogy az igazságot kereső emberek az ő korában a filozófusok műveihez fordultak, hogy ott megtalálják az igazságot, de rájöttek, hogy a filozófusok a legfontosabb kérdésekről is különbözőket mondanak, és egymással vitatkoznak.

Ezt látva, a keresztények a Szentíráshoz fordultak, hogy ott keressék az igazságot, de itt is megtapasztalták, hogy a magyarázók a Szentírást különböző módon értelmezik, és egymással vitatkoznak. Ezért, mondja Órigenész, az igazság felismerésére a biztos támpont az apostolica et ecclesiastica praedicatio, vagyis az a „hirdetés”, amelyet az egyház az egész földkerekségen egyöntetűen hirdet. Ezek után Órigenész felsorolja, hogy mik azok az igaz állítások, amelyeket az ő korában az egyház a földkerekségen egyöntetűen hirdet. Ezek nagyjából megfelelnek a most is mondott Apostoli Hitvallásnak. Órigenész hozzáteszi, hogy ezeknek az állításoknak összefüggését és részletesebb magyarázatát a közös Hitvallás nem mondja, és ezért lát neki e könyvében ezen állítások értelmének felkutatásához és összefüggésüknek értelmes megmutatásához.

Órigenész kora óta ezernyolcszáz esztendő eltelt, de ma is érvényes ez a magyarázat. A dogmák szükségesek. Szükségességüket mutatja, hogy a dogmákat nem tanító keresztény közösségek ezer meg ezer felekezetre szakadoznak. Pedig Jézus azt kívánta, hogy tanítványai „egy” legyenek.

Órigenész magyarázata azonban a dogmák szükségessége mellett megmutatja a dogmák korlátjait is. A dogmák meghúzzák a lényeges határvonalakat, de állandó továbbkutatásra sarkallnak. Lássunk egy példát. Az ókor egyik legnevezetesebb dogmatikai kijelentéseit a khalkédoni zsinat (451) fogalmazta meg, ahol kihirdették, hogy Jézus Krisztus egy személy (hüposztaszisz), aki két természettel (uszia) rendelkezik. E zsinat 1500-ik évfordulójára kiadott tanulmánykötetben Karl Rahner írt egy nevezetes tanulmányt, melynek címe: Chalkedon – Ende oder Anfang? (Khalkédon – vég, vagy kezdet?). A tanulmány megmutatja, hogy a zsinat dogmája lezárta ugyan a Krisztus létére vonatkozó akkori vitát, és kizárta az akkori téves nézeteket, de ugyanakkor termékeny kiindulópontja lett a Krisztusra vonatkozó további kutatásoknak és gondolatoknak. Hiszen, a zsinati határozat a következő lényeges kérdésekre nem ad választ: Mi a személy? Mi az uszia (természet, lényeg? Az emberi lényeget, természetet sem nagyon ismerjük, még kevésbé ismerjük az Isten lényegét. Ugyanolyan értelemben beszélhetünk-e isteni természetről, mint emberi természetről? Hogyan hat egymásra Jézus két természete? Következik-e Jézus isteni természetéből, hogy ő emberként is mindentudó? Fontos-e, hogy nem az isteni természet, hanem a szentháromság második személye lett emberré? Amikor Jézus emberként szenved, szenved-e az isteni természet is? Amikor Jézus valamit kérdezett, tudta-e már előre a választ? Ha volt Jézusnak emberi természetéhez tartozó szabad akarata, miért nem követhetett el bűnt? És a többi, és a többi. Nincs vége a kérdéseknek.

Tehát láthatjuk, hogy a legvilágosabban megfogalmazott dogmák is „a jövő magyarázatok és értelmezések felé nyitottak.” Nemcsak megengedik, hanem megkívánják azokat.

Newman bíboros fogalmazta meg találóan a dogmák lényegét: „Divine truth in human words.” (Isteni igazság emberi szavakban). Minthogy Isten által garantált igazságról van szó, szilárd és örökérvényű. Mivel azonban emberi szavakkal van kifejezve, megfogalmazása a történelmi helyzetektől függ. Aquinói Tamás pedig ezt mondta: „A hittétel az isteni igazságot az e felé az igazság felé tendáló módon fejezi ki.”(tamquam tendens ad ipsam). Az isteni igazságot ugyanis, a maga végtelen valóságában, az emberi értelem nem tudja magába zárni, hanem csupán a megfogalmazás helyes irányát képes megjelölni.

A kérdést még bonyolultabbá teszi, hogy a dogmák felfogását kísérik a korabeli világképből, gondolkodásmódból, szellemtörténeti helyzetből származó elemek, amelyeket a dogmák megfogalmazásánál nem lehetett megkülönböztetni az illető dogmától, de mégsem tartoznak a dogmákhoz.

Mondjunk egy példát. Jézus mennybemenetele a Hiszekegyben megfogalmazott dogma. Nagyon másképpen értették azonban ezt a dogmát a Szentírás írói, akik a mennyet az égbolt kupolája fölötti területnek képzelték, az ókori görögök, akik a ptolemaioszi világkép szerint az mennyet a csillagos ég kristálygömbje fölötti helynek gondolták, és az újkori keresztények, akik a modern csillagászok világképét fogadják el, és már nem a kozmosz valamelyik részében keresnek helyet a mennyország számára. Krisztus mennybemenetele ünnepén mondott szentbeszédekben ma nincs már szó arról, hogy Krisztus teste a csillagszférákon keresztül repült fölfelé, hanem inkább azt mondjuk, hogy a „mennyország” nem helyezhető el az általunk ismert idő és tér koordinátái közé. Valljuk tehát mi is, hogy „Jézus fölment a mennyekbe”, de mást értünk alatta, mint őseink.

A többi dogmánál is hasonló a helyzet. Különösképpen arra kell vigyázni, hogy ne keressünk a dogmáknál választ olyan modern kérdésekre, amelyek az illető dogma megfogalmazásánál fel sem merültek. Így például a világ teremtésének időbeli kezdetéről szóló dogma kizárja a panteizmust, és a mi világmindenségünk időbeli kezdetéről beszél, de, véleményem szerint, arról nem mond semmit, hogy e világmindenség teremtése előtt teremtett-e Isten más világmindenségeket. A dogmák nem kíváncsiságunkat akarják kielégíteni, hanem olyan szilárd alapot nyújtanak, amelyre életünket fel tudjuk építeni. Ha ugyanis tudjuk, hogy miért élünk, azt is tudni fogjuk, hogy hogyan kell élni. És, végeredményben, ez az, ami számít.

Mit gondoltok ti ezekről?