- Apó, engem érdekelne, hogy milyen is volt a misszionáriusi életed?

- Nem lesz könnyű összefoglalni 44 évet, de megpróbálom. Mi érdekelne téged?

- Az, hogy miért mentél el Japánba?

- Azért kértem, hogy küldjenek Japánba, mert tudtam, hogy ott a két atombomba és a rengeteg légitámadás áldozatai miatt sok a szenvedő ember. Krisztushívőknek sem könnyű szenvedni, akkor milyen nehéz lehet az életet hit nélkül leélni. Együtt akartam élni a szenvedő emberekkel.

- Sikerült ezt megvalósítani?

- Csak részben, főleg azért, mert nem tudtam mindig a szegények között élni, de mindig kerestem a mellőzött és perifériára szorítottakat. Amikor a középiskolában vagy az egyetemen tanítottam, ott is megtaláltam azokat, akiknek nehéz volt az élet. Amikor a tanári pályát befejeztem, a női alkoholisták intézetében dolgoztam lelkészként, és ott főleg a gondozókkal foglalkoztam, mert nekik is nehéz volt megtalálni a helyes utat a szenvedő alkoholisták felé. Később a gyűjtőfogházban vezettem csoportokat, és ott sok derékbatört emberi élettel találkoztam. Emellett kapcsolatba kerültem súlyos fogyatékossággal élő gyerekek szüleivel és igyekeztem a szenvedésüket megosztani és segíteni nekik, hogy értéket találjanak nehéz helyzetükben.

- Mennyire volt ez sikeres?

- Erre nehéz válaszolni, mert nem méregettem, hogy munkám mennyire volt sikeres, vagy nem. Igyekeztem az emberek rendelkezésére állni.

- Nem az volt a célod, hogy minél több embert megtéríts és megkeresztelj?

- Nem ez volt, amire leginkább törekedtem. Én az együttérzés és a szeretet útját akartam járni azokkal, akik erre nyitottak voltak. Erre bőven volt alkalom. Úgy emlékszem, kevesen jutottak el velem a keresztségig, de soha nem számoltam meg hányan voltak.

- Apó, én úgy látom, hogy te a perifériára szorultakkal akartál leginkább kapcsolatot teremteni. Voltak mások is, akikkel sikerült kapcsolatokat kiépíteni?

- Igen, sok másfajta emberrel is találkoztam. Nem akartam senkit sem kiközösíteni. Jézus sem tette ezt. Két nagyon kedves csoportom volt. Az egyik az a csoport, akik az iskolánkba járó diákok szülei közül érdeklődtek a Biblia iránt, a másik pedig azok a házaspárok, akik mélyebb kapcsolatot akartak kiépíteni házastársukkal, és emellett meg akarták osztani tapasztalataikat és szeretetüket a házasságra készülőkkel is. Velük nagyon sokat tudtunk tenni a jegyespárokért. De volt még több kisközösség is, a Krisztusi Élet Közösségei (KÉK) szétszórva az öt nagy japán sziget között. A velük való kapcsolatom is sok örömet adott nekem.

- Apó, hogyan foglalkoztál a jegyesekkel?

- Az egész év folyamán mindig volt 25 párom (sőt néha 50 is), akik őszintén igyekeztek felkészülni egy jól megalapozott házasságra. Öt hónapon keresztül minden héten jöttek becsületesen másfél órára, mert érezték, hogy a felkészülés fontos számukra.

- Apó, volt valami tematikád velük kapcsolatban?

- Igen. Egy olyan jegyzet, amit többször átírtam. (Ami sok év után már magyarul is megjelent.) De ezen kívül is bárki, bármilyen kérdést is felhozhatott, mert a másfél óra alatt 25 párral nem a tanítás volt a cél, hanem a párbeszéd, az őket érintő és érdeklő témák átbeszélgetése.

- Mesélj el, Apó egy-két tapasztalatot, amikor igazán boldog voltál Japánban.

- Először is amikor végre sok kaland után megékeztem Japánba.

Azután, szembesülnöm kellett azzal, hogy a japán nyelv megtanulása igazi kihívás számomra (a japán már az ötödik idegen nyelv volt, amit el kellett sajátítanom). A nyelviskola nagyon nehéz és idegölő volt. Gyakran azt hittem megbolondulok, de sikerült odaadni életemet Istennek Japánért.
Nagy öröm volt, amikor először egy egész napos kirándulásra meghívott egy japán jezsuita, és jól el tudtunk japánul beszélgetni.
Amikor egy japán család felkért, hogy készítsem fel őket a keresztségre.
Amikor a tengerparti táborban több diákkal jó barátságba kerültem.
Amikor először adtam lelkigyakorlatot japánul egy nagyobb csoportnak.
Amikor rájöttem arra, hogyan lehet krisztusi értékeket átadni, nemcsak az értelmi síkon, hanem úgy, hogy azok a katekumenek vérévé váljanak. Ezt a japánok úgy mondják, hogy lemenjen a zsigerekbe,
Amikor a rákbetegségemben sikerült felfedezni több értéket.
Amikor két jezsuita pap barátommal sikerült kiköltöznünk a legszegényebbek közé Tokióban.
A gyűjtőfogház rabjai és a jegyespárok sok igazán boldog órával ajándékoztak meg
Gondolom az eddigiekből láthatod milyen életem volt Japánban.

- Arról is szeretnék valamit hallani, hogy a szoros értelemben vett misszionáriusi munkádat hogyan végezted?

- A misszionáriusi munka lényege az emberekkel való mélyebb kapcsolat kiépítése, hogy abban legyünk segítségükre, amit ők igényelnek. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nekem is készen kell lennem, hogy befogadjam az ő értékeiket, és megtanuljam tőlük azt, amire nekem van szükségem, hogy jobb ember legyek. Egyik alapelvem az volt „Csak az tud adni, aki képes örömmel befogadni.” A misszió lényege, hogy az értéket úgy adom tovább, hogy tiszteletben tartom a másik szabadságát és értékrendjét.

- Írtad, hogy felkértek téged arra, hogy segítsd őket felkészülni a keresztségre. Ezt hogyan tetted?

- Mindig ügyeltem arra, hogy a katekumen, aki készül a keresztségre, mennyire szabad. Ehhez arra is szükség volt, hogy amennyire lehetséges, egyenrangú kapcsolat alakuljon ki köztünk. Szó sem volt arról, hogy én valakit meg akartam téríteni. A megtérés Isten ingyenes ajándéka, én, mint alvállalkozó, csak figyelek arra, hogy a katekumen mennyire nyitott Isten felé, mennyire élnek a hallott igaságok az életében. Utána figyelek arra is, hogy milynek az emberi, családi kapcsolatai, képes-e megbocsátani, ami nagyon nehéz Japánban. Arra is figyeltem, hogy felismerje ő is, én is, mire vágyik igazán, és én abban segítsek neki. Ahhoz hogy boldog, meghitt kapcsolatban tudjon élni Istennel, ahhoz meg kellett tapasztalnia, hogy az ő legmélyebb vágyai egybeesnek Isten vágyaival.

- Miért volt fontos számodra a meghitt és egyenrangú kapcsolat kialakulása? Miért nem elegendő a megszokott tanári-tanulói viszony?

- Ahogy teltek a hetek, hónapok a katekumenátus alatt, fokozatosan alakult ki kettőnk között a meghitt kapcsolat. Ebben megtapasztalta Isten országának eljövetelét, ami az Istennel és az emberekkel való meghitt kapcsolatban áll. Ez tette lehetővé számára, hogy kimondja azt is, ami őt a leginkább érdekli, és ami neki a leginkább fáj. Ezek után lett képes igazán megfogalmazni Istennel kapcsolatos kérdéseit is. Mindig csak olyan mértékben léptünk előre, amilyen mértékben a katekumen haladt Isten kegyemével az Úr útján.
Végigjárni ezt az utat egy személlyel vagy egy kiscsoporttal rengeteg örömöt hozott az életembe. Nagyon nehéz volt otthagyni Japánt.