Korábbi bejegyzésem kommentjeiben a vitatott medjugorjei jelenések kapcsán felmerült a híres „Extra ecclesiam nulla salus” elv vitatása. Több jó bejegyzés történt, de kicsit zavaros nézetek is felmerültek. Most nem a kérdéses elv történetére térek ki, hanem mai – a II. vatikáni zsinatra is hivatkozó (LG 16, GS 22) - neves teológusok nézetét foglalom össze.
1. Isten egyetemes üdvözítő akarata (1Tim 2,1-6; 4, 10; Róm 5, 12sk, 11, 32) a (katolikus) hit alapvető tanítása. Krisztus az egyetemes közvetítő, és a II. vatikáni zsinat az Egyházat úgy határozta meg, mint az üdvösség egyetemes szentségét (LG 1. 9. 59; GS 45…) Isten egyetemes üdvözítő akarata, amely Krisztusban végleg „megszilárdult”, ezt jelenti: az üdvösség nem két lehetőség egyike, amolyan alternatív lehetőség az örök kárhozat mellett, mintha Isten az embert arra ítélte volna, hogy öntörvényűen válasszon a két lehetőség között. „Az egyes ember szabad döntésének közegét Isten megelőző, szerető és megbocsátó kegyelme alkotja. A kegyelem átfogja a szabadság egész történetét, amely egyfelől a világ üdvösségére rendeltetett, másfelől az üdvösség javára eldöntött történelem.” (H. Vorgrimler, Új teológiai szótár, 302)
2. Mindebből következik: eretnekség lenne azt állítani, hogy Jézus csak az eleve üdvösségre rendeltekért, csak a kimondottan Krisztusban hívő emberekért vagy csak az egyház tagjaiért („Extra ecclesiam nulla salus”) halt meg. Nem valljuk tehát a kettős predesztinációt (Kálvin). A zsinat (LG 8) az Egyházat az üdvösség egyetemes szentségnek (alapszentségének) tekinti, vallja azt, hogy a Krisztus által akart Egyház jegyei legteljesebben a katolikus egyházban valósulnak meg (subsitit), ez azonban nem zárja ki, hogy „szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelődésnek több eleme, amelyek Krisztus Egyházának saját ajándékai, és a katolikus egységre irányulnak.
3. A Lumen gentium 16. pontja az Egyház és a nem keresztények viszonyáról írja: „Akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve” (Izrael népe, mohamedánok). „Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az üdvösséget. (Vö DS 3869). Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de - nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni.” Itt a nagy vallásokra (és a nem hívőkre) történik utalás: a zsinat az egyházatyák nyomán e vallásokat az evangéliumra való előkészületnek tekinti. A Gaudium et spes 22. pontja még megerősíti és elmélyíti e tanítást: „…Isten Fia megtestesülésével valamiképpen mindenemberrel egyesült. (…) Az ártatlan Bárány, önként ontva vérét, életet szerzett nekünk. Isten Benne szerzett kiengesztelést önmagával és az embereknek egymás között. (vö. 2Kor 5, 18-19; Kol 1, 20-22) (…) A keresztény ember „a húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart a föltámadás felé. (vö. Fil 3, 10; Róm 8, 17). Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. (Vö. LG 16). Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt (Róm 8, 32), s minden ember végső hivatása azonos, ti. isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy – csak Isten előtt ismert módon – csatlakozhassanak a húsvéti misztériumhoz.”
Egyes teológusok szerint ez a II. vatikáni zsinat legjelentősebb hittani tanítása. A legvigasztalóbb is. Nem állítjuk ugyan az apokatasztaziszt, a biztos egyetemes kiengesztelődést, de nagy mai teológusokkal (H. U. von Balthasar, K. Rahner) remélhetjük, hogy végül minden ember igent mond az őt örök szeretettel szerető, már a világ teremtése előtt Krisztusban fogadott gyermekévé választó és önmagához hívó Atyaisten akaratának (Ef 1, 3-14), Reményből élünk!
Titok a halálunk utáni, odaát történő tisztulás – a tisztító (lelki) tűz (vö. 1Kor 3, 12-15), amit biztosan el kell szenvednünk, hogy Isten szeretetközösségébe kerüljük. Szentatyánk írja: „Néhány újabb teológusnak az a véleménye, hogy az égető s ugyanakkor megmentő tűz maga Krisztus, a Bíró és Üdvözítő. A vele való találkozás az ítélet döntő aktusa. (…) Szennyezettségünk Krisztus szenvedésében végső soron már elégett. Az ítélet pillanatában megtapasztaljuk és megkapjuk szeretetének ezt a győzelmét minden, a világban és bennünk lévő rossz fölött. A szeretet fájdalma lesz megmenekülésünk és alakul át örömünkké.”(…) A kegyelem mindannyiunkat arra indít, hogy reménykedve és bizalommal járuljunk a Bíró elé, akit „Ügyvédünknek”, Paraklétosznak ismerünk (vö1Jn 2, 1)”(XVI. Benedek: Spe salvi, 47).
Mindezzel persze nem oldottuk meg teljesen az üdvösség és a kárhozat, az üdvözítő isteni akarat és az emberi szabadság kettősségéből adódó drámát, - misztériumot. A kárhozat lehetőségét az Evangélium állítja: az ember nemet mondhat, gőgösen fellázadhat Isten ellen. Ha végsőkig kitart lázadásában, tehát ha véglegesen elvágja magát az élő Istentől és a szeretetközösségtől (bár nem tudhatjuk, mi történik a halálban, az optio finalis-ban), ez a kárhozat. Isten akkor sem semmisíti meg szeretett teremtményét, annyira tiszteli szabadságát. Ezt mondja neki – szenvedve: „Ember, legyen meg a te akaratod.”
Utolsó kommentek