Kedves Peti! Köszönöm leveledet és kérdéseidet. Jól esett, hogy érdeklődtél! Már régóta nem volt köztünk kapcsolat, igazán örömmel kezdek neki levelet írni és válaszolni a kérdéseidre. Mióta utoljára levelet váltottunk, több kórházat megjártam különféle betegségekkel. Két-három napot voltam otthon és máris menni kellett a következő kórházba. Ez egy váratlan valóság volt számomra. Amikor elbocsátottak az egyik kórházból, azt hittem, hogy meggyógyultam, de jött egy másik betegség és indulni kellett a következő kórházba. Ezek a váratlan események nagyon megérttették velem, hogy emberként mennyire kiszolgáltatott vagyok.
Először érzelmileg nem volt könnyű ezt a kiszolgáltatottságot elfogadni. De mivel tudtam, hogy ez az adott valóság, és semmi sem történik Isten tudta nélkül, igyekeztem valami értéket, értelmet találni a bizonytalanságban. Két-három napba telt, de ki tudtam mondani: Köszönöm Uram! Tudom, hogy csak Nálad van az igazi biztonság!

Azt kérdezted Peti, hogy mi segített engem a bizonytalanságaimban? Csak egy választ tudok adni: Jézus Krisztus! Az Ő segítsége nagyon valós és kézzel fogható. Mikor éjszakánként felébredtem, nem tudtam aludni, elkezdtünk beszélgetni. Ezek a beszélgetések nap, mint nap közelebb hoztak egymáshoz. Az egyik betegség életveszélyes is volt, úgyhogy segített készülni „hazafelé”. Arra is rájöttem, hogy jó gyakorolni ezt a hazafelé való utat. De akkor még nem tudtam, hogy ez gyakorlatilag mit fog jelenteni számomra.

Leveledben kérdezted, hogy hogyan kerültem én most az idősek otthonában? Ez egy nagyon érdekes folyamat volt. Úgy kezdődött, hogy „mindenhova csak oda ne”! S akkor az egyik jó barátom megkérdezte: „Miért félsz tőle?” Erre a kérdésre nem tudtam igazán meggyőző választ adni. Egy ideig elgondolkodtam, s rájöttem, hogy a jelen valóság az, hogy nincs más jó megoldás, csak ez. Abban mindig hittem, hogy a valóság megmutatja nekem Isten akaratát. Ekkor már értelmemmel el tudtam fogadni, hogy elérkeztem életem utolsó stációjához. Ez az értelmi belátás nem jelentette azonban, ennek a valóságnak az érzelmi feldolgozását. Ehhez több időre volt szükségem. Közel egy hónapba került a házzal való megbarátkozás. A házzal az volt a nehézségem, hogy itt mindenki azért van, hogy készüljön a halálra. Eddig még sose voltam ilyen helyzetben, hogy tudatosítanom kellett azt, hogy felszálltam egy vonatra, amely csak egy irányba megy, az örökkévalóságba. Nincs már út, csak arrafelé. Nem lehet mondani, hogy innen majd valahova máshová fogok kerülni. Ennek a háznak a légköre azt sugallja, hogy öleljem át ezt a kemény valóságot és kérjem Isten segítségét.

Két hónap elteltével egyik nap hirtelen rádöbbentem, hogy nekem jó helyem van itt! Az ápolók sok szeretettel megtesznek mindent, amit csak tudnak. Ki tudtam mondani: Jó nekem itt lenni!! Röviddel utána, átformálódott ez a mondat: Én szeretek itt lenni! Ezt teljesen ingyenes isteni ajándéknak tartom. Nagy hála öntötte el a szívemet. Tegnap egy idősebb ápoló azt mondta nekem: „Mennyivel jobban megy a járás, mint azelőtt!”. Én meg azt mondtam neki: „Ezt talán azért van, mert én szeretek itt lenni!”. Az ő válasza pedig az volt:” Mi is szeretjük az atyát és örülünk neki, hogy itt van!”
Kíváncsi vagyok Peti, hogy mit szólsz az én történetemhez. Várom válaszodat! Szeretettel és imával: Apó