Márpedig az Indiában is elindul, de azért a vonatozás nem mindennapi vállalkozás. Először is nem úgy van, hogy elmegyek, és jegyet veszek, aztán felülök a vonatra. A vonatjegyeket hónapokkal előre célszerű megvásárolni, mert egyébként nincs hely, csak várólistás jegyet lehet kapni. Ez azt jelenti, hogy csak akkor kap helyjegyet az ember, ha mások visszamondják az utazást. Egyébként elvileg nem szállhat fel a vonatra. Azért elvileg, mert itt a szabályokat elég rugalmasan kezelik, ami azt eredményezi, hogy gyakran a várólistás utasok is felszállhatnak a vonatra, így fordult elő, hogy 8 ülőhelyen 14-en szorongtunk és még a WC előterében is ült egy család a folyosón. Egyébként igen olcsó a közlekedés, az otthoni áraknak kb. a nyolcada, de ennek is meg van az ára...
Az utazás kalandja a taxizással kezdődik. Hajnalban ez a legmegfelelőbb eszköz az állomásra való kijutáshoz. A taxisofőrt telefonon kell felébreszteni a megbeszélt érkezési időpont előtt fél órával. Negyed órát csörgettem mire hajlandó volt felébredni. Aztán negyven percet késett, úgyhogy sikerült izgalmassá tennie az elutazásunk kezdetét.
Maga a vonatozás sem eseménytelen. Nagy a forgalom a vonaton. Először is a vasúti konyha alkalmazottai járnak fel és alá, kávét, teát és élelmet kínálva az utasoknak. „Csáj, Csáj” kiabálják furcsa orrhangon. A kalauzt viszont ritkán lehet látni. Kalkuttáig 48 órát töltöttünk vonaton, ez idő alatt kb. 4-szer bukkant fel a kalauz, azaz kb. 10 óránként, ami remek lehetőség mindenféle bliccelésre és egyéb tevékenységre, amit sokan ki is használnak. Így a vonatokat elárasztják a koldusok: vak koldusok, a legkülönbözőbb testi fogyatékosságokkal rendelkező emberek, éneklő öregasszonyok, végül 6-7 év körüli gyerekek, akik négykézláb mászva söprik végig a vasúti kocsi padlóját és összegyűjtik a szemetet. Söprés közben persze egy-két lábbeli is eltűnhet. Így vált mezítlábassá az egyik utastársam a Kalkuttai vonaton.
A koldulás szervezett tevékenység, amit a maffia tart a kezében. A bombayi állomáson is láttam, hogy egy jól öltözött férfi kísért egy rongyos vak koldust a vonathoz – munkába állította. A koldulók csak egy töredékét tarthatják meg a keresetüknek. A maffia gyerekeket rabol el állomásokon és egyéb helyeken, aztán koldulni kényszeríti őket. Sokakat megcsonkítanak, mert így jobban jövedelmezők. Van, amikor a szülők teszik ezt és adják el a gyereket a koldusmaffiának. Nagyon nyomasztó látni ezeket a szerencsétlen gyerekeket.
A koldusok egy különleges csoportja az eunokok. Női ruhába öltözöttek, de mély hangjuk van és általában magasak, férfias testalkatúak. Tapsolnak egyet, és a markukat tartják. Általában adnak is nekik az emberek, mert félnek hogy megátkozzák őket. Az eunokok átka rettegett dolog. De mivel ez a fajta babonás érzékenység a hinduk körében is csökkenőben van ezért más technikákat is alkalmaznak a pénzszerzésre, pl. elkezdik fogdosni az utast, vagy amint egyik utastársam mesélte megmutatják a berendezésüket, vagy le is vizelhetik a nem kellően adakozó utast. Ezek után inkább adnak 1-2 rupit az utasok, csak hogy lerázzák őket. Az eunokoknak sajátos helyük volt és van a hagyományos indiai társadalomban. A muszlim időszakban volt a virágkoruk, a háremekben fontos szerepük volt. A hinduknál gyerekek születésénél volt szerepük. Az eunok imája és áldása jó omennek számított és az esküvői szertartáson is szerepet kaptak. Ugyanakkor a társadalom peremén élnek zárt csoportban és megvetetten.
Az utazást tovább színesíti a mindenféle árusok jelenléte, akik folyamatosan kínálják portékáikat. Gyümölcstől kedve a játékon át, a ruháig mindent lehet kapni. Az exotikumot tovább növeli a géppisztolyos katonák feltűnése. Kalkutta közelében a vonatokat fegyveresek kísérik, mert a maoista kommunista terrorista csoportok már többször megtámadtak vonatokat.
Felsorolni is sok, hogy ki mindenki jár fel és alá a vonatokon, tényleg két percenként jön valaki, és pénzt szeretne kapni az utasoktól. Mindez persze nem vonatkozik az első osztályú kocsikra. Ott légkondi van és kényelem, oda nem engednek be koldusokat, az a gazdagok világa.
Az utazás további sajátsága a szemetesvödrök teljes hiánya. Műanyag poharak, tányérok, csomagolópapír, és minden egyéb szemét az ablakon keresztül hagyja el a vonatot. A vasúti pálya mellett ezért szépen halmozódik a szemét sáv. Az állomásokon is hasonló a helyzet, ami remek életkörülményeket teremt a patkányoknak. Az egyik bombayi állomáson 3 állatka is szaladgált előttem a sínek között.
Az emberek viszont hihetetlen kedvesek és érdeklődők. Gyakran szólítottak meg, hogy honnan jöttem, hogy tetszik India. Az egyik utas, amikor látta, hogy csak kekszet eszem (egy indiai társam tanácsolta, hogy ne egyek a vonaton felszolgált ételből, mert külföldiként könnyen megbetegedhetek tőle) megajándékozott egy csomag keksszel. Angolul kevesen beszélnek jól. A többség vagy nem beszél, vagy csak nagyon alap szinten. Volt viszont néhány utas, főleg egyetemisták, akikkel sikerült jókat beszélgetnem. Vallásközi párbeszédet gyakorolhattam hindu és muzulmán egyetemistákkal.
Mielőtt Indiába mentem egyik rendtársam azzal bátorított, hogy „mindent meg lehet szokni, még Indiát is.” Gyakran eszembe jutott ez a mondat. Ennek ellenére még az utolsó napokban is erőfeszítést jelentett számomra a fent említett vonatokra való felszállás. Az első órák továbbra is valahogy nyomasztóan teltek, számoltam az órákat, hogy mennyi van még hátra. De aztán tényleg hozzászokik az ember. Leszálláskor már egészen otthonossá válik a „superfast” csodajárgány.
Utolsó kommentek