Egy, egy egykor patinás és komoly szerzetesrend, melyet sokan a legszigorúbb rendnek tartottak mostanában Cowboy képpel és állás hirdetésszerűen próbál érdeklődést kelteni a szerzetesélet iránt. Ezeknek elment az eszük? Hova jutottunk? Ha az alapító ezt megérte volna! Márcsak az hiányzik, hogy görkorcsolyás Szent Ignáccal hirdessenek legközelebb!

Még szerencse, hogy vannak olyanok is, akik értelmesebben tudják megközelíteni a témát. Valamelyik rendtársam írta nemrég valahol:

"Mit jelent a szerzetesi hivatás? Miből tudja valaki megítélni, hogy van-e ilyen hivatása?

Ahány szerzetes, annyi válasz. Mégis, a szerzetesi hívás talán kétféleképpen jelentkezhet. Egyesekre jellemző egy fokozatosan erősödő nyugtalanság: nem érzik magukat egészen jól addigi, kedvelt elfoglaltságaikban, mert valahogy többre vágynak. Szerzetességről olvasva vagy szerzetesekkel találkozva felismerik, hol találhatják meg ezt a "többet". Vannak, akik viszont igazán a helyükön érzik magukat, és váratlanul találkoznak Isten hívásával. A még nem elég világos, hitetlenkedve fogadott jeleknek, Isten hívásának megértését segíti az imádság, a lelki vezetés, a tudatosabb Krisztus felé fordulás, egy-egy konkrét szerzetesközösség megismerése. Tehát egymást követő lépések sora után mondhatja ki valaki, hogy szerzetesi hivatást ismert fel és arra igent mond.

Előfordulhat-e, hogy valakinek van ugyan szerzetesi hivatása, de figyelmen kívül hagyja, nem foglalkozik vele, esetleg elnyomja?

Egyáltalán nem ritka. Több szerzetes maga is mondja, hogy először nem hallgatott a hívásra, illetve meghallotta, de éveken át nem követte. Aki figyelmen kívül hagyja a hivatás jeleit, sokszor félelemből teszi, hiszen az ismeretlen már eleve félelmet kelt, a szerzetesi élettel ismerkedve pedig ráadásul hamar szembesül az ember azzal, hogy mi mindenről kell lemondania. Mi, jezsuiták is éreztük, milyen sokat változott a társadalom akár csak az elmúlt 10-15 évben. A 90-es években még sokan jöttek hozzánk hagyományos környezetből, ahol egy-egy pap, szerzetes példáját látva nőttek fel, és magukat is konkrétan el tudták képzelni ebben az életformában. Ma a többség már olyan világból jön, ahol nem látnak vonzó mintákat. Ezért vált fontossá a hivatásgondozó program, amit egy rendtársam indított el néhány évvel ezelőtt. Észrevettük, hogy sok mai fiatalnak mintha elérhetetlenül magas lenne a lépcsőfok a világi életből a szerzetesközösségbe jelentkezésig. A hivatásgondozó program ezért köztes fokokat iktat be. Az első lépés néhány kötetlen beszélgetés, a második a részvétel egy nyílt napon, a harmadik a meghívás: "Ha mélyebben érdekel a hivatásod kérdése, akkor gyere erre a néhány alkalomból álló programra." Így lehetőség van belekóstolni az elköteleződésbe, és aki ezt vállalja, az biztosan megismeri ennek gyümölcseit és kapcsolatba kerül olyanokkal is, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak hivatásukról. Így aztán majd bátrabban lép a következő lépcsőre.

Azok, akiknek biztos egzisztenciája, szakmai háttere van, nehezen mondanak le erről, hiába érzik a hivatást a szerzetesi életre. Nekik mit tanácsol?

A szerzetesség mindig is azt jelentette, hogy az ember elhagyja, amije van. Nálunk, jezsuitáknál nehéz kompromisszumokat kötni. Jöttek olyan érdeklődők, akik határozott elképzeléseket tápláltak szakmai előmenetelüket illetően, és mintegy hátteret kerestek ehhez. Ilyenkor nem tudunk segíteni. Az persze gyakran előfordul, hogy aki valamilyen végzettséggel vagy szakmai tapasztalattal lép be, és lemond "karrierjéről", váratlanul - sokszor számára is meglepő módon - "visszakapja" a lehetőséget képességei kamatoztatására. Mintha erre is érvényes lenne az evangélium logikája: "Senki sem hagyja el házát, feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapna ezen a világon sokkal többet, az eljövendő másvilágban pedig az örök életet." (Lk 18,29b-30)"