Lássuk röviden a csecsemőkeresztelés történetét a kereszténységben. Az újszövetségi Szentírásban felnőttek keresztelései vannak leírva. A legismertebb történet az Apostolok Cselekedeteinek 2. fejezetében olvasható. Jézus feltámadása utáni első Pünkösd napján leszáll a Szentlélek az apostolokra és a velük együtt Jeruzsálem egyik házában összegyűlt tanítványokra. Erre kijönnek a házból és a ház előtti téren összegyűlt tömegnek Péter kezdi hirdetni Jézus üdvhozó halálának és feltámadásának evangéliumát. A hallgatóság közül sokan felkiáltanak: „Mit tegyünk, testvérek?” Mire Péter ezt feleli: „Térjetek meg, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok ajándékul a Szentlelket.” Erre azok, akik hittek az evangéliumban, mintegy háromezren megkeresztelkedtek egy jeruzsálemi medencében, és csatlakoztak a tanítványokhoz.
Ismeretesek Máté evangéliumának záró szavai is. A feltámadt Jézus megjelenik a tizenegy apostolnak egy hegyen, és ezt mondja nekik: „Menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” (Mt 28,19)
Az Apostolok Cselekedeteinek könyve és az apostoli levelek sokszor beszélnek a keresztelésről: a sorrend mindig a következő: hirdettetik Jézus evangéliuma, emberek hisznek az evangéliumban és megtérnek, megkeresztelik őket, megkapják bűneik bocsánatát és megkapják ajándékul a Szentlelket, az Atyaisten gyermekévé, Jézus misztikus testének, az Egyháznak tagjává, a Szentlélek élő templomává lesznek.
Kifejezetten nem írja a Biblia, hogy csecsemőket is kereszteltek volna, de az Apostolok Cselekedeteinek könyve elbeszéli, hogy Filippiben Pál hithirdetésének hatására egy Lídia nevű asszonynak „az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott”, és „megkeresztelkedett ő és házanépe” (16,15). Ugyancsak az Apostolok Cselekedeteinek könyve mondja el, hogy Pál egy börtönőrnek ezt mondja: „Higgy, és üdvözülni fogsz, te és házad népe.” Aztán „hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig mindjárt megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan.” (16,31-33)
A Biblia nem mondja ugyan világosan, de feltehető, hogy Lídia és a börtönőr háza népéhez kis gyermekek is tartoztak. Mindenesetre tény, hogy már az 2.században szokás volt a keresztényeknél csecsemőket keresztelni. A 3. században működő neves hittudós, Órigenész azt írja, hogy a gyermekkeresztséget „apostoloktól származó hagyomány alapján” gyakorolják az Egyházban.
Nagyon valószínű, hogy a keresztény családokban született csecsemők keresztelése általános szokás volt az ókori Egyházban. Hiszen akkoriban a keresztényekben erősen élt a tudat, hogy a Gonosz hatalma alatt álló világból a Jézushoz fűző keresztség menti ki az embereket.Ezért alig hihető, hogy keresztény apák és anyák nem akarták volna a keresztséggel biztosítani gyermekeik védelmét a Gonosz ellen. Természetesen, amikor a csecsemők kezdtek felnőni, részesedtek a keresztény hitoktatásban.
Igaz, a bűnbánat szentségénél alkalmazott szigor (csak egyszeri bocsánatra volt lehetőség, és az elégtételi penitenciák nagyon szigorúak voltak) miatt az ókori Egyházban kezdett terjedni a keresztény családokban született gyermekek keresztelésének halogatása. A keresztség ugyanis a bűnök ingyenes bocsánatával járt, és nem kapcsolódott hozzá penitencia kötelessége. Ezért még a szentéletű Mónika is halasztgatta fiának, Ágostonnak megkeresztelkedését, gondolván, hogy jobb lesz majd akkor megkeresztelkednie „a bűnök bocsánatára”, amikor már túl van a fiatalság erkölcsi viharain. Voltak olyanok emberek is, akik egészen életük végső órájáig halasztgatták a keresztséget, hogy így ingyenes bocsánatot nyerve bejussanak a mennyországba. Az ilyen viselkedést az egyházi vezetők, persze, helytelenítették, de teljesen megakadályozni nem tudták.
Az ókor vége felé lett általános a keresztény szülőktől született csecsemők megkeresztelése. Ezt segítette az, hogy a középkor elejétől kezdve elterjedt az Egyházban a többszöri szentgyónás lehetősége és gyakorlata, és a bűnökért kiszabott elégtételek enyhébbek lettek.
A középkorban már Egyházi törvény írta elő, hogy a keresztény szülőktől született gyermekeket néhány nappal születésük után meg kell keresztelni. A ma érvényes Egyházi Törvénykönyv így rendelkezik: „A szülők kötelesek gondoskodni arról, hogy a gyermek már az első hetekben megkapja a keresztséget, születése után mielőbb, sőt már a születés előtt forduljanak a plébánoshoz, hogy gyermekük számára kérjék a szentséget, és erre kellő felkészítést kapjanak.” (867.kánon)
A keresztény családban született gyermekek megkeresztelése tehát évszázadok óta teljesen általános a katolikus egyházban, valamint az ortodox egyházakban, és a 16.századi reformációnál elszakadt keresztény közösségek túlnyomó része (luteránusok, kálvánisták stb.) is gyakorolja a csecsemő-keresztelést. A reformáció korában keletkezett felekezetek közül a baptisták utasították el a csecsemő keresztelést, és ma is a baptistáknál csak felnőtteket keresztelnek, mégpedig vízbe merítéssel. A múlt században a neves református teológus, Karl Barth fordult szembe nagyon élesen a csecsemő-keresztelés szokásával: szerinte csak a személyes elkötelezettséggel Krisztusban hívőket kellene megkeresztelni. Barthnak efelfogása azonban nem talált nagy visszhangra a többi teológus között.
A katolikus Egyház, mint mondottuk, változatlanul szorgalmazza a csecsemők megkeresztelését, és állítja annak érvényességét.
Ami azonban a keresztelés megengedettségét illeti, erre vonatkozólag a katolikus kánonjog 868. kánonja a következőképpen rendelkezik: 1) szükséges, hogy legalább az egyik szülő, vagy azok jogszerű helyettese ebbe beleegyezzék, 2) meglegyen a megalapozott remény, hogy a gyermeket a katolikus hitben fogják nevelni. Ha ez a remény teljesen hiányzik, a keresztséget el kell halasztani.
E kérdésben Magyarországon a papok viselkedése nem egységes. Tudok olyan plébánosokról, akik nem hajlandók megkeresztelni azokat a csecsemőket, akiknek szülei nem templomba járók. Viszont vannak papok, akik minden szülő gyermekét megkeresztelik, ha a szülők megígérik, hogy a katolikus vallásban fogják nevelni a gyereket. Például, van olyan pap, aki cigányok által látogatott zarándokhelyen szolgál, és amikor megjelennek ott az ország bármelyik részéből oda zarándokló cigányok, és kérik a gyermekük megkeresztelését, megkereszteli a gyermeket..
Kinek van igaza? Nekem az a véleményem, hogy ha akár a szülők, akár a keresztszülők megígérik, hogy a hitben fogják nevelni a gyereket, a pap keresztelje meg a gyereket. Ebből a gyereknek semmi hátránya nem lesz, hiszen az Egyháznak manapság már nincs hatalma arra, hogy a megkereszteltektől bekövetelje a katolikus egyház tanításainak követését. Legföljebb az a hátrány származhat, hogy katolikusan keresztelt embernek a házasságkötéskor pappal kell tartatni az esküvőt, hogy a házasság érvényes legyen. Ha azonban valaki ezzel az előírással nem törődik, a társadalomban manapság nem éri semmi hátrány. Polgári házasság megadja a társadalmi státust.
A keresztség: szentség, amely a csecsemőnél feltétlenül hatásos, vagyis az illető megtisztul, megkapja a Szentlélek kegyelmét, és beleoltódik Krisztus egyházába. Ezeket a valóságokat, persze, keresztény neveléssel kell személyesen vállalt hitté és szeretetté kifejleszteni. De ha ez nem történik is meg, a keresztség krisztusi „pecsétje” megmarad. Ha a pap túlságosan szigorú feltételeket szab a keresztelésnél, ez a mai világban oda vezet, hogy még azt a vékony szálat is elvágja, amely a szülőket még az Egyházhoz kapcsolja, és gyakran az is megtörténik, hogy a szülő megharagszik, és egy református lelkésznél keresztelteti meg gyerekét. Persze, nagyon kívánatos, hogy a gyermekeik megkeresztelését kérő szülőkkel a pap szépen, szeretettel foglalkozzék, és ezt az alkalmat felhasználja hitük elmélyítésére. Ha élő a plébániaközösség, és a pap komolyan figyelemmel kíséri a keresztelési anyakönyvi kivonatot, akkor azt is meg lehet csinálni, hogy amikor a megkeresztelt gyermekek 6 évesek lesznek, a plébános egy plébániai mise alkalmával felolvassa ezek névsorát, érdeklődik, hogy a jelenlevő hívek közül ismeri-e, vagy a közelükben lakik-e valaki, és megbízza az illetőt azzal, hogy felkeresse az illető családot, és szorgalmazza a gyerekek beiratkozását a hittanra. A megkeresztelt gyermekek keresztény nevelése ugyanis nem csak a szülők, hanem az egész plébániai közösség feladata és felelőssége.
Amikor Jézushoz hoztak kis gyermekeket, hogy megáldja őket, ő nem firtatgatta, hogy a szüleik milyen vallásosak, hanem kedvesen megölelte és megáldotta a gyerekeket. A keresztség Isten megelőző kegyelmének jele: mindig Istené a kezdeményezés. Bízzunk Istenben, hogy a keresztségi „pecsét”-ből valamikor majd kivirágoztatja a keresztény élet szép virágát, és megtermi annak gyümölcsét.
Ez tehát az én véleményem, de lehetnek más vélemények is. Ti mit gondoltok?
Utolsó kommentek