A madridi találkozó csúcsa a 20-ai virrasztás és a másnapi pápai mise volt. Ez adta ugyanakkor a legnehezebb helyzetet is, amit a csapatunk átélt. Már délelőtt el kellett indulnunk a virrasztás helyszínére, a Cuatro Vientos repülőtérre, ahová másfél millió fiatalt vártak. Nem volt egyszerű már a kijutás sem. A hatalmas tömeg miatt bedugult a madridi metró. Sokéig képtelenek voltunk felszállni a szerelvényre, mert már tömve voltak a kocsik, amikor az állomásra beérkezek. Elég nyomasztó érzés összezsúfolódva a föld alatt várakozni, úgy hogy szinte nem is halad a sor. Szerencsére eszébe jutott valakinek, hogy ha az ellenkező irányba indulunk el, akkor a másik végállomáson beszállva lesz még hely. Ez a forgatókönyv bejött. Mindenesetre több órát vett igénybe mire sikerült kiérnünk Madrid perifériájára, ahonnan még egy jó órás gyaloglás várt ránk. Mikor kiértünk a repülőtérre embertenger tárult szemeink elé. A madridi nyár legforróbb napját fogtuk ki. A nap pont függőlegesen állt a fejünk felett, amikor kiértünk. A repülőtéren nincsenek fák, se egy szem árnyék. Ahogy az embertenger haladt óriási porfelhőt generált. A legrosszabb érzés mégis akkor tört ránk, amikor megérkeztünk a szektorunkba. Olyan sokan voltak már ott, hogy nekünk nem jutott hely, hogy letelepedjünk. A rendezők totál tanácstalanok voltak, azt mondták, hogy oldjuk meg mi a dolgot, ők nem tudnak tenni semmit. A szektorban lévők sem voltak készségesek, hogy kicsi helyet szorítsanak az újonnan érkezőknek. Az egyik helyen, ahol még volt egy pici szabad tér és épp letelepedni készültünk, az fogadott, hogy: „Ne üljetek ide, mert ide még 20 ember fog jönni!” 38 fok, tűző nap, por, nem lehet leülni és a következő 24 órát itt kéne tölteni?? (később tudtuk meg, hogy a nap folyamán kb900 embert vitt el a mentő a meleg miatt) Nekem ez volt a harmadik világtalálkozóm, voltam már 2 milliós tömegben (Róma 2000), de ilyen helyzetet sehol sem tapasztaltam, egyszerűen félelmetes volt még számomra is. Mi legyen a csoporttal? Vannak köztünk, akik betegeskednek, hogy bírják ki ezen a helyen a következő napot? Miközben a rendezőkkel vitatkoztam, hogy tegyenek már valamit, csoportunk nagy része megindult kifelé. Az arcokon keveredett a félelem, a csalódottság, a pánik és a harag. Mit tegyek? Erőltessem, hogy márpedig maradunk? Ez olyan határhelyzet volt, amit csak önkéntesen lehet vállalni. 
Abban maradtunk, hogy két csapatra oszlunk, aki vállalja a körülményeket, az marad, a többiek pedig kimennek és a repülőtér melletti lakótelep parkjában töltik az éjszakát. Talán a negyede a csapatnak maradt benn. Közben néhányan közölünk tárgyalni kezdtek a korábban érkezettekkel és sikerült annyi helyet szorítani, hogy leülhettünk. Az egész három hetes zarándoklat legsötétebb pontja volt ez számomra. Mi lesz a csapattal, főleg a gyengébbekkel? Vajon találnak helyet a többiek? Mit kellett volna tennem? Mit tegyek most? Melyik csapatnál van a helyem? Egyáltalán mi lesz itt, mert baromi meleg van? A virrasztás szokott lenni a világtalálkozók csúcsa. Ezért hoztam ezeket a fiatalokat ide, hogy valami nagyon mélyet és szépet tapasztaljanak meg, de mi jó jöhet ki ilyen nyomasztó körülmények mellett? Erre még rátett egy lapáttal az a tudat, hogy augusztus 20-a van, nemzeti ünnepünk, mi meg totál szét vagyunk esve. Olyan pokoli ez az egész –jutott eszembe. Csak sóhajtoztam magamban: Istenem, Istenem, hol vagy most? Miért vagy olyan távol? Letargikusan
ücsörögtem a maradék kis csapatunkkal, majszolva az ebédet.
Nem gondoltam akkor, hogy még örülni tudok aznap, de mégis sikerült. Néhány óra múlva egy követ érkezett a másik csoporttól, hírt hozván hogy megvannak, és jó helyet találtak. Úgy örültem neki, mint Julianus barát az elveszett magyaroknak. Jött is az öltet: ki kell menni! A pásztornak össze kell fogni a nyájat. Egyesíteni a csapatot! Ünnepi misét tartunk! Aztán majd valahogy visszajövünk a virrasztásra.
Kimentünk mi is a lakótelepre. Azt hiszem, hogy mindnyájunknak nagyon emlékezetes marad az augusztus 20-ai mise ott a parkban, egy focipálya szomszédságában. Valahogy egy feltámadási tapasztalat volt ez számunkra, a remény újjászületése. Egy fáradt és szétesett csoportosulásból egy életteli közösség lett a mise végére. Megint együtt vagyunk. Velünk az Isten –a lehetetlen körülmények ellenére is, itt van Jézus velünk az Eucharisztiában. A nehézségekben lehet értéket is találni, összefogunk! Újból lobogott a zászlónk is. Az egyik legszebb papi élményem volt ez a mise.
A virrasztásra való visszajutás viszont nem volt egyszerű. Lezárták a bejáratokat, aztán egy hatalmas vihar tört ki, amit mi egy kocsmában vészeltük át. Kivetítőn láttuk, hogy odabenn mi történik. A képek szerint a fiatalok tomboltak az eső ellenére is. Benedek pápa sem ilyedt meg a vihartól, köztünk maradt, pedig gondolom ő is kapott vizet rendesen, mert nagy szél volt és az esernyőket tartó papok mind bőrig áztak.
Aztán lecsendesült a vihar, újból megnyitották a kapukat, beértünk a virrasztásra.
A szentségimádás nagyon szép volt. Mély hittapasztalat, ahogy az Eucharisztia előtt elcsendesedett másfél millió fiatal. Csend. Hosszú percekig csak a csend, mintha teljesen üres lenne a repülőtér. A végén a pápa Jézus Szívének ajánlotta a fiatalokat.
Az imádság után tűzijáték is volt. Boldogan jegyeztük meg, hogy „látjátok mégiscsak augusztus 20 van, nem maradunk tűzijáték nélkül Madridban sem!”
A körülmények minden nehézsége ellenére (pl. a kinn alvó csoportunkat reggel 4 kor az automatikus öntözőrendszer ébresztette) a másnap sorra kerülő pápai mise valóban a zará
ndoklatunk koronája volt. A csapat újból együtt volt, sikerült bejutnia szinte mindenkinek. Együtt lenni Péter utódával, együtt lenni csoportként és együtt ünnepelni a hitet másfél millió fiatallal, rendkívüli élmény.
Ha azt kérdezem magamtól, hogy mi volt a legfontosabb tapasztalatom, akkor a feltámadás élményt emelném ki amit az előbb leirtam. De utólag a legmélyebb élménynek és a legnagyobb kincsnek valahogy mégis a legnehezebb pillanatokat érzem. Bár akkor éreztem Istentől legelhagyatottabbnak magam, mégis ekkor élhettem meg azt, amit a szegények olyan sokszor megtapasztalnak: az erőforrásokat már elfoglalták, nincs helyük. Azt hiszem, hogy ekkor lehettem a legközelebb a Krisztushoz, a szegényhez.
Ha az egész eseményt nézem. Másfél millió fiatal jön össze egy világvárosban, majd egy hétig ott van, örömünnepet tart és mégis egyben marad a város. Aztán 24 órát tölt a szabad ég alatt, nappal hőség, este vihar. De nincs pánik, nem taposnak össze senkit. Hát ez nem kis csoda. Talán ezt érezte meg Vargas Llosa, a nem éppen vallásos Nobel díjas író is, aki a találkozó kapcsán katolikus egyház erejéről beszél.
Ti hogy látjátok ezt?
Utolsó kommentek