Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (54) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (8) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (14) jézus (11) katolikus (12) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Bogárpapi élmények

2012.07.06. 11:51 korizoli

bogár kóka 2012 KZ fekvotamasz.jpgAz élet nem habos torta, szokták mondani. Valóban a hétköznapok szürkék tudnak lenni, mindenkit megkísérthet a monotónia, a feladatok, a helyzetek ismétlődése rutinszerűvé válhat. De azt hiszem, hogy minden hivatásban vannak pillanatok, amikor az ember valahogy mélyebben átérzi az élete szépségét, hivatásának eredetiségét. Számomra az egyik ilyen ünnepi alkalom a Szentjánosbogár tábor. Tábori pap voltam a héten egy pest megyei kis településen Kókán. Az első este arról prédikáltam a falu lakóinak és a gyerekeknek, hogy az Isten országa hasonlít a bogártáborhoz, mert mindenkiből valahogy a jót hozza elő. Ennek számtalan konkrét példáját láthattuk a hét során. A plébánostól kezdve a polgármesteren át nagyon sok ember megmozdult, hogy segítsen a tábor szervezésében. 110 gyereket és vagy 20 fiatal felnőtt vezetőt fogadott be a falu. Volt, aki gyerekeknek adott szállást, volt, aki akadályversenyben segített, az egyik gazda üdítőitalokról gondoskodott, egy másik több láda cseresznyével állított be egyik este, és még hosszasan sorolhatnám a jóindulat, és segítőkészség ezernyi formáját, amit tapasztalhattunk a helybeliek részéről. Ugyanakkor nagyon hálásak voltak ottlétünkért, gyakran megköszönték, hogy milyen nagyszerű, hogy ennyi aranyos gyermeket hoztunk ide hozzájuk, mennyire örülnek, hogy segíthettek. Mélyen megérintett egy idős bácsi köszönete, aki a tábor végén könnyes szemekkel mondott hálát mindazért, amit a héten tapasztalt. 
 
Jómagam egy vidéki kisvárosban nőttem fel, de 18 éves korom óta világvárosokban élek, talán ezért is hatott rám most újult intenzitással a vidéki Magyarország szépsége, nyugalma, az emberekben élő erős összetartozás tudat tapasztalata. Persze azt is érezhettem, hogy a vidéki lét cseppet sem idealisztikus, mégis az volt az érzésem, hogy van fantázia és jövő az ilyen településekben (megjegyzem, hogy épp a vidéki élet szépségeiről és kihívásairól szól a Szív július-augusztusi száma, http://www.jezsuita.hu/2012-06-21/megjelent-sziv-nyari-dupla-szama, nagyon jó!).

No de mit is csinál egy tábori pap? A tábor lelki életének animálásáért felelős. Ennek vannak jól megragadható sarokpontjai, mint a minden nap sorra kerülő misék, prédikációk, reggeli napindító gondolatok, esti imavezetés, gyóntatások, beszélgetések. Emellett van elég sok szabad idő is, ami egyrészt a személyes imával, és a beszédekre való készülettel telik. A prédikációra való készület nem olyan egyszerű, mint egy számomra szokásos vasárnapi egyetemista misénél, ahol homogén a közösség. Itt úgy kéne beszélni, hogy a gyerek, a kamasz, a fiatal felnőtt vezető és a helyi felnőtt, és idős számára egyaránt legyen mondanivaló. Készületeim hol vajúdással teltek, sokáig keresve a megfelelő történetet, ami szemlélteti a mondanivalót, de volt olyan is, amikor valami inspiráció révén gyorsan összeállt a beszéd. Aztán jön a magvetés. Beszéd közben olykor érzi az ember, hogy megérkezett a mondanivaló, de gyakran ez nem olyan egyértelmű a tekintetekből. Az evangéliumi példabeszéd szerint Isten országa hasonlít a földbe vetett maghoz. Elvetik, aztán kikel, maga sem tudja hogyan. A papi életet gyakran élem meg ilyen magvetésként. Gyakran nem látszik a magvetés eredménye, kevés a közvetlen visszajelzés. A mag a szívekben van, lassan növekszik. A magvető ritkán látja. Azt hiszem, hogy a dolog természete ilyen. Hit, türelem és remény kell hozzá, épp úgy mint a földműveléshez. Talán minden nevelési munka ilyen, hogy csak sokkal később látja az ember a befektetett energia gyümölcsét. De vannak kivételek, amikor ez korábban bekövetkezik és a bogártábor ilyen. Ugyanis a bogárban kultúrája van a pozitív visszajelzésnek, mindenki kap a tábor végén egy kis írást, amit a többiek állítanak össze, ahol felsorolják, hogy mi mindenért adnak hálát az illetőért, milyen jó dolgokat vettek észre benne a tábor során. Ez az üzenő füzet, a kisebbeknél meg a harmónika. Aztán meg búcsúzáskor mindenkihez oda lehet menni és személyesen is megköszönni dolgokat, esetleg bocsánatot kérni az esetleges megbántásokért. Talán ezért van, hogy a bogártábor úgy hat a résztvevőkre, mint egy szeretet bomba. Ennyi pozitív visszajelzést sosem kap az ember ilyen dózisban. Meg kell, hogy mondjam, nekem is nagyon jól estek a fiatalok és a gyerekek visszajelzései. Örültem, hogy szeretnek és értékelték a papi jelenlétemet. Pl. „Nagy élmény volt hallgatni a prédikációidat, napindító gondolataidat”- írta az egyik egyetemista. Egy fiúcska pedig, aki a héten nyafogott, hogy miért van minden nap mise, meg miért olyan hosszúak- búcsúzáskor azt mondta, hogy „Atya, hiányozni fognak ám a miséi!” – hát ez nagyon jól esett. Sokat jelent számomra az ő szeretetük. Hát mégiscsak valami megérkezett a mondandómból! Mint a mag, amely visszainteget a megvetőnek, hogy „hello, élek és növekszem!”

A tábor alatt azért időnként elfogott egy olyan haszontalanság érzés is, mit is csinálok én itt tulajdonképpen? Ugyanis a „papi feladatok” mellett, sok olyat is csináltam, ami nem kifejezetten „munka”: fociztam a kicsikkel, játékokban vettem részt, gyerekcsoporttal voltam, tanítottam hogyan kell rendes fekvőtámaszt csinálni (ld. főkép), vagy csak ültem és hallgattam őket, vagy szimplán ott voltam. Tudom már, hogy milyen a jelelős játék, a tíz labda, a puff stb. A teljesítmény centrikus agyam tiltakozott „mit csinálsz itt, amikor annyi megválaszolatlan leveled, csomó elintézni való telefonod van, közeledik a következő tábor, amit szervezni kéne, te meg csak játszol és semmi hasznosat nem teszel. Dolgozz már valamit!” Volt is két délelőtt, amit a „fontos” intéznivalókra fordítottam. De örülök, hogy csak ennyit, mert valahogy úgy éreztem, hogy a gyerekek közt kell lennem, akkor is, ha ez „nem hasznos”, he nem teljesítek. Számomra gyakran nehéz az ilyen „haszontalan” időtöltés, csak jelen lenni és semmi hatékonyat, fontosat, mérhetőt stb. nem csinálni, nem irányítani, nem szervezni, nem prédikálni csak ott lenni figyelemmel és szeretettel. Ugyanakkor látom, hogy érdemes elpazarolni az időt a gyerekek, fiatalok között. „pusztán, hogy élsz erőt adsz nekünk”- írta az egyikük. A fiatalok tanítanak engem arra, hogy a cselekvésen túl számít és fontos a lét, a velük való lét, az együtt töltött idő, az elpazarolt figyelem is a szeretet útja. Köszönöm bogarak, hogy köztetek újra és újra felfedezhetem az igazán fontosat.

6 komment

Címkék: fiatal szentjánosbogár tábor lelkész

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr204632866

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

YganA 2012.07.06. 20:26:57

Kedves korizoli, légy szíves, könyveld el, a bogárpapi funkciód mellett itt is fontos és értékes nekünk, hogy " vagy szimplán ott voltam". Most csak röviden ennyi.

Endrosz 2012.07.07. 23:18:32

Köszönöm, inspiráló beszámoló volt.

türkiz 2012.07.10. 23:54:56

Kóka. :) (off)Gyermekkorom legszebb, legmesésebb emlékei kötnek oda, pontosabban Kóka akácerdejéhez. Édesapám mint méhész hosszú évekig odavándorolt a méheivel. Mi, gyerekek így minden májusban két hétre búcsút vettünk az iskola (már amúgyis nagyon únt) falaitól. Felállítottuk a lapra szerelt faházikónkat, és megkezdtük azt a nomád életet, amit ma már határozottan lelkigyakorlatnak minősítenék. Végtelenül lelassult az idő, még a tea is megfőtt bográcsban a tűz felett, és minden valódi "ízt" kapott, mert volt idő a rituálékhoz, mindenre volt időnk, legfőképpen hallgatni. Édesapám robbanékony ember, itt mindig békés volt és nyugodt. Mindannyiunkat átjárt az erdő csendje, békéje. Valódi szakrális térbe helyeződött át pár hétre az életünk. Reggelente hideg volt, a vizes fűvet nem tudtam megszokni, mégis valahogyan ez is úgy olvadt bele a mindennapokba, mint az akác és a bodza illata...

Köszönöm a megosztásod! Tudod, magam is sokat gondolkodtam már azon, mit adhat egy-egy tábor egy-egy ember életéhez. Amikor tábori élményekről beszélünk, valahogyan nem merjük elhinni, hogy egy-egy momentum majdan több is lehet majd egyszerű emlékképnél, sőt, meghatározó része is lehet későbbi életünknek, döntéseinknek. Talán éppen az a kulcsa, amit körüljársz: Isten leginkább akkor képes feltárni önmagát nekünk (és éppen úgy, ahogyan éppen akkor hiányát szenvedjük), amikor képessé válunk arra, hogy "haszontalannak" tűnjünk önmagunk és mások szemében is... hiszen ilyenkor voltaképp az ingyenesség az, ami előtt ajtót nyitunk, amit betessékelünk.
"Minden hivatásban vannak pillanatok, amikor az ember valahogy mélyebben átérzi az élete szépségét, hivatásának eredetiségét." - ez pedig így önmagában is kincs, s azt gondolom, az ilyen pillanat arra való, hogy meg is őrizzük, ha már kaptuk. :)

(végképp off) Talán kicsit szentimentális lettem, a beszámolóddal sok mindent hoztál elő a múltamból, engedd meg, hogy elmeséljek még valamit. Már gimnazista voltam, amikor Kókára újra elvándoroltunk a méhekkel. Pár napot én is ott töltöttem. Egyik este kettesben maradtam a faházban édesapám méhésztársával. Már bekuckolódtunk alváshoz, amikor váratlanul egy nagyon mély beszélgetésben találtam magam, pedig a másik és közém csaknem 40 év ékelődött, és nem az én javamra.
Akkor láthattam először férfi könnyeket, akkor hallottam először zokogni egy meglett férfit és akkor tudtam meg, hogy szeretni nemcsak a szerelemben fáj... A lányairól beszélt s mindvégig úgy, mint aki tudja(...) Hogy mit? Alig pár hónap telt el, az otthonuktól mindössze 1-2 km-re halálos autóbaleset érte. S én mai napig hordozom azt a súlyt, amit akkor este rámbízott... A lányoknak néhány évre rá próbáltam elmesélni, mi történt azon az este, sohasem fogom elfelejteni a tekintetüket... Csak akkor értettem meg, hogy ezt én kaptam ajándékul... nem nekik van dolguk vele, hanem nekem.
Köszönöm, hogy felidézted bennem!

YganA 2012.07.11. 18:30:42

@türkiz: "mindenre volt időnk, legfőképpen hallgatni. ".

Amióta ez a bejegyzés megszületett, bennem is ilyenfajta gondolatok motoszkálnak.

És mi nyüzsgöncök milyen keveset törődünk ezzel az önmagunk és a másik ember számára is fontos lelki táplálékkal.

Mit üzen nekünk a nagy csöndben a Jóisten?
Milyen fontos gondolatokat-érzéseket oszt meg velünk egy másik ember?

Ma van a férjem születésnapja (szép nagy szám) - és azon is eltűnődtem, a hosszú házasságok mennyi ilyen "jelenlétet", odafigyelést igényelnek. Nagyon sokszor egyetlen szó nélkülit. Mégis ezeket is szent energiáknak érzem.

Szép nyarat és hasonlóan elgondolkoztató, költőien
megfogalmazott emlékidézéseket kívánok, szeretettel.

Kukuruku 2012.08.07. 11:45:17

:-)
kicsi szívem átmelegedett