A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője. – e mondattal kezdődik Thomas Mann novellája, a „Mario és a varázsló”. Mindez, ti., a kellemetlen emlékezés, nagyon is igaz a november 14-i bemutatóra is a megújított Erkelben, amelyet – a sors iróniája – épp november hetedikén nyitottak meg újra. No, nem a Nagy Októberire emlékezve, hanem a Magyar Opera Napján. Sajnos, november 14-e a Csalódás Napja lett.

El sem tudtam képzelni, hogy Thomas Mann ilyen burleszket írt volna, mint amilyet láttam, ezért hazaérkezve kikerestem könyvtáramban a novellát és újra elolvastam. Hadd emlékeztessek a történetre: egy olasz tengerparti városkában fellép egy szemfényvesztő bűvész, valójában hipnotizőr, aki nem csak egyaránt megszédíti a városka népét és az ott időző turistákat, hanem magatehetetlen bábokká is teszi őket. A figura alig álcázott allegória a fasizmusra. Ezt a „római üdvözlet”, a fasiszta karlendítés ismételt gesztusa (amely a darabban elmarad!) is nyilvánvalóvá teszi... Sőt Cipolla, akinek neve amúgy vöröshagymát jelent, azzal dicsekszik, hogy: „Rómában szerencsém volt a Duce fivérét egyik ott rendezett estém látogatói között láthatni”[i]. Micsoda referencia! Aki pedig utánanéz, az megtudhatja azt is, hogy Cipolla a csaló szerzetes Boccaccio Dekameronjában.[ii] Mindez tudatos választás a szerzőnél, de ez a tény vagy ismeretlen a rendező előtt, vagy tudatosan fittyet hány neki.

Nos, a mai néző talán, mivel a korabeli nacionalizmus fojtott légkörét soha nem szívta be, hálásan fogadja, hogy a darabot Galambos Péter aktualizálni igyekezett, és a modern Bábel – globális világunk – kontextusába helyezi át. Ez Vajda operájában főleg a jelmezekben nyilvánul meg, ahol ki Elvis, ki Michael Johnson, és a művelet folytatódik Bartók operájában a félig elsüllyedt bábeli torony jelképével, mint színpadképpel. Az ötlet talán eredeti, talán nem, de minden csak nem hiteles, és ijesztően intellektuális, sőt végül óhatatlanul a burleszk irányába sodorja a Thomas Mann-i mű adaptációját, és félek, Bartókét is. Nyulassy Attila a 7 óra 7-ben[iii] joggal szedi ízekre a l’ art pour l’ art játszadozást a színhellyel, a díszletekkel és a jelmezekkel,és kifogásolja, hogy nincs üzenetük, de ha van, megfejthetetlen lexikonok nélkül.

Persze a novella, és vele az opera bár egy adott kort és korszellemet tükröz, nem lenne maradandó mű, ha nem lenne egyetemes emberi mondanivalója. Mann a szabad emberi akarat rejtélyéről filozofál, hősei a belső szabadságunkért folyatott harcot elevenítik meg. A hipnózis pedig régóta fejtörést okoz mind a tudománynak, mind a bölcseletnek. Ha ilyen könnyen manipulálhatók vagyunk, vajon nem-e fikció a szabad akarat? Cipolla azt akarja bemutatni, hogy az. Mint vérbeli pedagógus a bűvész demonstrációját a leggyengébb láncszemekkel kezdi egy tanulatlan fickóval, akit a szereposztás nemes egyszerűséggel „gyapjúinges”-nek nevez, és akit nem tudni miért az operában Kárpáti Enikő punkként öltöztet fel, és akinek Cipolla felteszi a retorikus kérdést: „Azt teszed, amit akarsz. Vagy előfordult már, hogy nem tetted azt, amit akartál? Vagy éppen azt tetted, amit nem akartál? Amit nem te akartál?” S hogy demonstrálja, hogy a szabad akarat csupán merő képzelet, kiölteti a punk nyelvét a publikumra. A jelmez és díszlettervező nagyjából ugyanezt teszik, és mint hamarosan kiderül, a rendező is. A sikerén felbuzduló hipnotizőr egyre nehezebb áldozatokat szemel ki magának, és mindig győztes. Csak magát nem tudja legyőzni, mert alkohol a dopping, ami „teljesítményének” hajtóanyaga. „Iszik” –állapítják kissé dorgálón, kissé csodálva a nézők a regényben. Végül Cipollát eléri a végzete: utolsó áldozata, amikor felismeri, hogy a varázsló megfosztotta emberi méltóságától, lelövi a mestert... Mann, aki a novellában első szám első személyben számol be fatális nyaralásáról, végre összeszedi a gyerekeket, és hazaviszi őket. Rég ágyban kéne lenniük. Az operára azonban sehogy sem illik a végmondat: „Rettenetes vég, szörnyű végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis – nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!”[iv] A vég valóban rettenetes volt, de nem felszabadító: Cipolla teátrális bukása után ugyanolyan színpadiasan feláll, és mutogatja golyóálló mellényét, mely megmentette életét. No persze, Bretz Gáborra várt még egy maratón: leveti Angelina Joli – jól olvasták! – maszkját, mely Silvestra[v] lehetett egy halálos csók erejéig, és beöltözik Kékszakállúnak.

Miközben csodálhatjuk az énekes maratoni teljesítményét, két ilyen nehéz szerepben, kis szünettel, elgondolkodhatunk azon, vajon miért ő a főszereplő két ennyire eltérő darabban? Talán jobban megértenénk, ha a Varázslóban rejlő emberi misztérium legalább részben feltárult volna és nem süllyedt volna cirkuszi mutatvánnyá, így azonban a bűvész akarva-akaratlanul is a herceg alakját tette kevésbé hitelessé. Az azonosságunkat megkérdőjelező pojáca tovább élt a borotvált bálozó/utazóban, aki nem csomagolja ki bőröndjeit, és aki hiába is nyitott fel újabb és újabb partitúrákat – a sokkal jelképesebb ajtók helyett – Judit unszolására, majd kérésére, végül zsarolására. Mintha a rejtélyes kastély a Torre di Venere lenne, ami ugyebár, Vénusz kapuja? A férfi-én önvizsgálata, melynek Judit a katalizátora, végül álomként leplezné le az ego-t, nem-létezőként, mely akkor is illúzió, ha vért és könnyeket, tengernyi sós bánatkönnyet produkál? Boldogtalanságra vagyunk kárhoztatva, bármit is teszünk? Ezek nehéz kérdések, és minket Bartók válasza érdekelne, de mintha Galambos Péter szólna meg helyette. Hisz több kritikus értetlenkedve fogadta, hogy a herceget beöltöztették a zeneszerzőnek, és a díszletek is – Bartók fonográfja, írógépe, íróasztala stb. – is ezt sugallnák. Ezt állítja Kiss Eszter Veronika[vi] a Magyar Nemzet Online kritikájában, és ami még súlyosabb, Bartók örököse, jogutódja, Vásárhelyi Gábor is, aki egyenesen azt mondja, hogy a szerzői jogokat semmibe vették. Nem tisztem ilyen jogi vitába állást foglalni, de ha a cél, mint olvashattuk, az lenne, hogy Bartókot közelebb hozzuk az ifjúsághoz, az fatálisan nem sikerült! Az MNO kritikusa azt állítja, és én eddig mindig így hallottam, hogy a mű a „mindenkori Férfiról” szól, aki –Kiss Eszter Veronika szavaival – „mindenki, de konkrétan senki”. A világirodalomban ezt a hőst Jedermann-kénttiszteljük. Ma, amikor a férfi szerep – és persze a női is – zavarossá vált, épp az ifjúságnak nagy segítség lenne, ha olyan kalauz vezetné kéznél fogva, mint Bartók. A baj az, hogy mint Thomas Mann történetben, a tömeg Marióra vetette magát, hogy lefegyverezzék, miközben a modern varázslók tovább bűvészkednek. Azt hiszem, azzal vigasztalom magamat, hogy a mű koncertszerű előadását hallgatom. Az talán mégse lesz babiloni változat.