Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (54) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (8) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (14) jézus (11) katolikus (12) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Öt perc lelki élet: a magányról

2013.12.01. 21:19 pacsy

alone17.jpgEgy olyan tapasztalatról szeretnék most beszélni, ami egy kicsit mindenki lelki életének része, ha nem is esik gyakran szó róla. Bizonyos fokig mindannyian átélünk elkülönültséget, izolációt, egyedüllétet. Ha akarjátok, és megengeditek nekem, mondanék valamit a papi, szerzetesi, illetve általános keresztény hívő életnek erről az aspektusáról.

1. Mindenekelőtt talán abból érdemes kiindulni, hogy a magányosság állapota – szerintem – mélyen antropológiai tapasztalat. Úgy értem, nem csak a vallásos élet sajátossága, hanem bizonyos mértékig együtt jár magával az emberi élettel, úgy általában. Nemrég lelki beszélgetésben hallottam egy elég drámai mondatot: „Csalódtam a feleségemben.” (Mondjuk, mert nem képes rendet tartani otthon; én pedig utálok hazajönni a piszkos és rendetlen lakásba; gyötör a féltékenységével; nem úgy neveli a gyerekeket, ahogy reméltem… stb.) Persze a nők és az asszonyok is átélnek ilyen csalódásokat. Időnként hallani ilyet: „Ez nem az a férfi, akihez feleségül mentem!” (Mondjuk, mert akkor még olyan kedves volt, figyelmes és romantikus; most pedig türelmetlen, kiabál; trágárul beszél; erőszakos; és nem bírja eltartani a családot… stb.) Bizony, nagyon sokan élnek át egyfajta univerzális magányt – akár a házasságban is – a legfeltűnésmentesebb hétköznapi életükben, annak ellenére, hogy esetleg körülveszi őket a család, a gyerekeik, a munkatársaik és barátaik/barátnőik stb.

2. Másodszor, létezik valamiféle dermesztő egyedüllét és magány, amely sajátosan az úgynevezett vallásos életben jelentkezik. Mielőtt valaki elkezdené a szerzetesi életét, rendszerint nagyon pozitív elvárásokkal és érzelmi hangoltsággal vág bele. Sokszor naivul így gondolkodik: „Nagyon boldog életet fogok élni a szerzetestársaimmal, teljes lesz a harmónia és a boldogság, állandó megelégedettséget tapasztalok majd…” És tovább: „Isten mindig közel lesz hozzám, érezni fogom a jelenlétét, és ez maradéktalanul boldoggá tesz majd.” És mi lesz a dolog vége? Nos, néha az az érzésem, hogy ha előre ismertük volna a magány és egyedüllétérzés azon fokát, amit szerzetesként oly sokan drámai mélységben élnek át, aligha vállalkoztunk volna a szerzetesi életre… Ezek bizony tagadhatatlanul fogós és, egészen húsba vágó (egzisztenciális-pszichológiai) kérdések.

3. Ha szabad, és van még türelmetek hozzá, szeretnék még valamit hozzáfűzni. Egy rövid kiegészítést, talán ha két percben… Mert a magány kérdésének van egy harmadik, spirituális szintje is. A dolog szerintem összefüggésben van magának a szenvedésnek az emberi és keresztény életben betöltött szerepével – értelmével vagy értelmetlenségével. Most nem fejtegethetem hosszan, a lényegre kell szorítkoznom. A magány és a szenvedés szerintem azért van, hogy megtisztítson bennünket: hogy tisztítsa és érlelje a szeretetünket. Ha csak a barátaimat vagy életem nagy szerelmét szeretem, ugyan milyen nagy dolgot hajtottam végre? Ezt mindenkinek könnyű megtenni! De ha szeretem a férjemet/feleségemet azután is, hogy csalódtam benne…, ha elfogadtam őt minden hiányosságával együtt (a rendetlenségével, a hirtelen haragjával, képtelenségeivel együtt is); ha próbálok a kiengesztelődés állapotában kitartani (újra és újra megújítva a bennem pislákoló szándékot a megbocsátásra), akkor rendületlenül haladok előre a szeretetem tisztulásának és érlelődésének útján. Ez pedig egyúttal a folytonos önfelülmúlás kihívása is: szeretek, de nem azért, mert az nekem jól esik, vagy mert viszonzást kapok (például, mert mások hálásak) érte, hanem egyedül Istenért. Az ő szerelméért próbálok élni, még ha azt nem is tapasztalom. A magány és a szenvedés tehát – ebből a (spirituális) szempontból nagyon fontos a lelki úton…

Ide tartozik még az Istentől való elhagyatottság tapasztalata is. Mert ez is része a krisztuskövetés misztikájának. Ismeritek Teréz anya élettörténetét? Én nagyon nehéz, megrendítő olvasmánynak találom… A további okoskodás helyett inkább imádkozom azért, hogy Isten vezessen mindannyiunkat (ha kegyes, és megengedi: engem is) ezen a meredek úton, hogy általa beavatást nyerjünk a hit titokzatos, az emberi bölcsességet messze meghaladó, misztikus dimenziójába.

20 komment

Címkék: boldogság magány elhagyatottság

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr245670550

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Temüdzsinn (törölt) 2013.12.02. 04:19:51

Ez egy nagyon szép írás: köszönöm!

kivagyokki 2013.12.02. 09:23:21

Kedves Pacsy! ( mi vagy Te, valami látnok? :-) hosszú ideje mindig aktuális amit megérintesz bennem, s mindig pont akkor mikor kell) persze gondolom aki komolyan veszi a lelkiéletet az mindezekkel találkozik amikről írsz.
Nagyon-nagyon köszönöm ezt a fajta vezetést

telihold83 2013.12.02. 11:33:02

A magány legmélyén állítólag nincsen magány. Most, hogy olvastalak, így őszintén, ezt igazolni is tudnám. Jó, hogy felhoztad ezt a témát. Sokaknak nehéz a karácsony és az ünnepek, mert olyankor a legszorítóbb a magányuk. Én régen nagyon nem szerettem a januárt, az év eleje valahogy annyira nehéznek tűnt. Aztán „átgondoltam” egyszer a liturgia segítségével a Vízkereszt lényegét, azóta sokkal jobb.
Úgy érzek mint a fenti hozzászólók, köszönöm a cikket!

Dr. szpahi 2013.12.03. 07:51:57

A magányra bizonyos szempontból valóban szükségünk van, életünk, útjaink átgondolásához, a megtisztuláshoz.

Az ember talán akkor van a leginkább egyedül, amikor nagyon sokan nyüzsögnek körülötte, és azt tapasztalja, hogy a "szokások", "ünnepek" és "kötelességek" minden gondolatát, álmát, örömét szerteszét szakítják, és akkor a legkevésbé magányos, amikor úgy érzi, nincs más mellette, "csak" Isten.

Zsbura 2013.12.03. 08:47:20

Egyedül élek, nincs családom. De a családi házunkban itt él a testvérem és az ó családja, gyerekei, az édesanyám, és a gondozónője, kutyák, sőt újabban az ablak előtti fenyőn megjelenik egy mókus is...
Megszoktam, jól el vagyok magammal...
Több, mint negyven éve tartozom egy baráti körhöz... Több, mint húsz éve dolgozom ugyanazon a munkahelyen...
Számomra a magány mást jelent - egészen kiskorom óta.
És minél többet jut eszembe, annál nagyobb a magányérzetem.
Itt éldegélünk, jól paraméterezhető helyben,
és időben.
Van mihez viszonyítani, hogy 2013. év van, hogy 24 óra alatt rengeteget utazom a föld középpontja körül, még ebben a hónapban a nap körüli utamon egy ellipszis "csúcsához" fogok érni. Vagy nincs még egy ilyen bolygó emberi lényekkel, vagy van valamennyi, vagy vagy megszámlálhatatlanul végtelen bolygó létezik, amin van élet. Vagy ha most csak ez az egy ilyen bolygó van, ahol élet is van, hány - de hány ilyen bolygó volt már az időben, mint a föld, és hány és hány ilyen lesz még... Nem tudom, mennyire vagyok ezzel egyedül, de négy éves koromban már kikészítettem az édesanyámat ezekkel a kérdéseimmel. Bár akkor még nem a végtelen halmazok fogalmával fejeztem ki magam...
Egyetlen biztos reményem, hogy van az Egyetlenegy, akinek a tenyerén élek.
Persze, hiábavaló a fentieken töprengeni, mondhatjuk, még így család nélkül is kevés számomra a 24 óra, annyi lenne a teendő.
De attól, hogy nem töprengek rajta, ott van a tudatalattimban és végtelen magányérzetet ad - olykor. Teljesen függetlenül attól, hogy tudok-e egy húron pendülni a közelemben élőkkel, hogy nap mint nap minden óra más - bár ez plágium Faustina nővértől - hogy fel tudom-e vidítani 87. éves anyukámat, vagy tudok -e segíteni az anyagi gondokkal küzdő család tagjaimon.... stb... stb.

Szerintetek is így van, hogy ez a hatalmas kollektív magány is ráül az ember lelkére, még
akkor is, ha van Valaki, akinek tudom, nagyon fontos vagyok, és az idők kezdetén már gondolt rám... ?

Az a vigaszom, hogy ez a felfoghatatlan magány is az Ő tervének része ...

Dr. szpahi 2013.12.03. 09:09:20

@Zsbura:

"Szerintetek is így van, hogy ez a hatalmas kollektív magány is ráül az ember lelkére, még
akkor is, ha van Valaki, akinek tudom, nagyon fontos vagyok, és az idők kezdetén már gondolt rám... ?"

Szerintem igen. Például a félelem ismerőseink, hozzátartozóink életéért, üdvösségéért. Azért mert itt még sok minden hiányos és tökéletlen. Az Istenhez és embertársainkhoz fűződő kapcsolatainkat is esetleg csak ritka pillanatainkban érezhetjük beteljesültnek.

„Ha valami hiányzik - mondja
Martin Heidegger -, akkor a hiányzó ugyan távol van, de maga a távolléte, a hiánya az, ami bennünket fölizgat, és éppen ezért nyugtalanít bennünket, hogy mi mindenre képes a »hiány«, ha már egyszer »itt« van, azaz van, vagyis a létet kiteszi.”

2013.12.03. 09:50:58

Marc Chagall: Magány
arnolfini.hu/arnolfini-szalon/snk-marc-chagall-magany/

Első pillantásra azt hittem, Jézust ábrázolja a kép...

tomasszo 2013.12.03. 20:54:03

"néha az az érzésem, hogy ha előre ismertük volna a magány és egyedüllétérzés azon fokát, amit szerzetesként oly sokan drámai mélységben élnek át, aligha vállalkoztunk volna a szerzetesi életre…" ezek kemény szavak, de nincs taptasztalatom...talán Umberto Eco egyik regényének filmfeldolgozása jut eszembe Sean Connery főszereplésével. Nagyon bírtam a karakterét, az egész film atmoszféráját, és hogyaz milyen messze van a mai valóságtól, világunktól.

Zsbura 2013.12.03. 21:03:53

@Izrael misztériuma: Szia Misztérium, gyönyörű a kép. Köszönöm szépen

tomasszo 2013.12.03. 22:45:09

más: ha magányps vagyok egy sör és egy pizza segíthet némileg.

csaba carmarthen 2013.12.04. 05:54:01

"Drága gyermekek, anyai szeretettel és édesanyai türelemmel tekintek szüntelen tévelygésetekre és elveszettségetekre.

Ezért vagyok veletek.

Segíteni szeretnék abban, hogy elsősorban találjátok meg és ismerjétek meg önmagatokat, hogy majd azután felismerhessétek és beismerhessétek mindazt, ami nem engedi, hogy őszintén, teljes szívvel ismerjétek meg a mennyei Atya szeretetét.

Gyermekeim, az Atya a kereszt által ismerhető meg. Ezért ne utasítsátok el a keresztet, törekedjetek segítségemmel megérteni és elfogadni.

Ha el tudjátok fogadni a keresztet meg fogjátok érteni a mennyei Atya szeretetét is; Fiammal és velem fogtok járni; különbözni fogtok azoktól, akik még nem ismerték meg a mennyei Atya szeretetét, azoktól, akik hallgatják őt, de nem értik, nem járnak vele, nem ismerték meg Őt.

Azt szeretném, hogy ismerjétek meg Fiam igazságát és apostolaim legyetek, hogy Isten gyermekeiként emelkedjetek felül az emberi gondolkodásmódon és mindig mindenben újból és újból Isten gondolatait keressétek. Gyermekeim imádkozzatok és böjtöljetek, hogy felismerhessétek mindazt, amit kérek tőletek.

Imádkozzatok a pásztoraitokért és arra vágyakozzatok, hogy velük egységben ismerjétek meg a mennyei Atya szeretetét. Köszönöm nektek."

Medjugorje, 2013.december 2-án

Sonni 2013.12.04. 11:42:53

A posztról Pilinszky jutott eszembe:

Elég

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

2013.12.04. 12:47:07

@Sonni:
“Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, miért hagytál el engem!” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.
Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé.
[...]
Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie?
Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel.”
(Pilinszky János)

vaccinium 2013.12.04. 13:12:27

Nekem Jeremiás jutott eszembe, illetve egy korábban olvasott elmélkedés ennek kapcsán:
"Rászedtél Uram, s hagytam, hogy rászedj.
Megragadtál, s hatalmadba ejtettél! (Jer 20,7)"
és
Dietrich Bonhoeffer: Tudhattuk-e, hogy szereteted annyira fáj?
www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/tima_121.html

2013.12.04. 20:42:38

„Óvd a magányodat.”
(Simone Weil)

2013.12.04. 20:55:08

Az út a személytelenbe egyedül a kivételes figyelem útja lehet; s e figyelem egyedül a magányban születhet meg. Nem csupán a valóságos magány értendő itt, hanem az erkölcsi magány is. Valódi figyelem sose születik meg azokban, kik saját maguk, mint a kollektivitás egyik tagját tekintik saját magukat, mint egyik tagját, részét bármiféle ,,mi''-nek.
(Simone Weil)

2013.12.04. 21:00:28

@Izrael misztériuma: "ha maganyos vagy posztolj valami tutti intellektualisat, mindjart a mennybe mesz" (koejjo)

2013.12.05. 14:24:03

Lemondani a világ hamis királyságáról. Tökéletes magány. Csak úgy birtokolhatjuk az igazságot a világról.
(Simone Weil)

tomasszo 2013.12.05. 15:56:26

@Izrael misztériuma: Azért ez se rossz. Milyen sok király van a vlágon.