Egy olyan tapasztalatról szeretnék most beszélni, ami egy kicsit mindenki lelki életének része, ha nem is esik gyakran szó róla. Bizonyos fokig mindannyian átélünk elkülönültséget, izolációt, egyedüllétet. Ha akarjátok, és megengeditek nekem, mondanék valamit a papi, szerzetesi, illetve általános keresztény hívő életnek erről az aspektusáról.

1. Mindenekelőtt talán abból érdemes kiindulni, hogy a magányosság állapota – szerintem – mélyen antropológiai tapasztalat. Úgy értem, nem csak a vallásos élet sajátossága, hanem bizonyos mértékig együtt jár magával az emberi élettel, úgy általában. Nemrég lelki beszélgetésben hallottam egy elég drámai mondatot: „Csalódtam a feleségemben.” (Mondjuk, mert nem képes rendet tartani otthon; én pedig utálok hazajönni a piszkos és rendetlen lakásba; gyötör a féltékenységével; nem úgy neveli a gyerekeket, ahogy reméltem… stb.) Persze a nők és az asszonyok is átélnek ilyen csalódásokat. Időnként hallani ilyet: „Ez nem az a férfi, akihez feleségül mentem!” (Mondjuk, mert akkor még olyan kedves volt, figyelmes és romantikus; most pedig türelmetlen, kiabál; trágárul beszél; erőszakos; és nem bírja eltartani a családot… stb.) Bizony, nagyon sokan élnek át egyfajta univerzális magányt – akár a házasságban is – a legfeltűnésmentesebb hétköznapi életükben, annak ellenére, hogy esetleg körülveszi őket a család, a gyerekeik, a munkatársaik és barátaik/barátnőik stb.

2. Másodszor, létezik valamiféle dermesztő egyedüllét és magány, amely sajátosan az úgynevezett vallásos életben jelentkezik. Mielőtt valaki elkezdené a szerzetesi életét, rendszerint nagyon pozitív elvárásokkal és érzelmi hangoltsággal vág bele. Sokszor naivul így gondolkodik: „Nagyon boldog életet fogok élni a szerzetestársaimmal, teljes lesz a harmónia és a boldogság, állandó megelégedettséget tapasztalok majd…” És tovább: „Isten mindig közel lesz hozzám, érezni fogom a jelenlétét, és ez maradéktalanul boldoggá tesz majd.” És mi lesz a dolog vége? Nos, néha az az érzésem, hogy ha előre ismertük volna a magány és egyedüllétérzés azon fokát, amit szerzetesként oly sokan drámai mélységben élnek át, aligha vállalkoztunk volna a szerzetesi életre… Ezek bizony tagadhatatlanul fogós és, egészen húsba vágó (egzisztenciális-pszichológiai) kérdések.

3. Ha szabad, és van még türelmetek hozzá, szeretnék még valamit hozzáfűzni. Egy rövid kiegészítést, talán ha két percben… Mert a magány kérdésének van egy harmadik, spirituális szintje is. A dolog szerintem összefüggésben van magának a szenvedésnek az emberi és keresztény életben betöltött szerepével – értelmével vagy értelmetlenségével. Most nem fejtegethetem hosszan, a lényegre kell szorítkoznom. A magány és a szenvedés szerintem azért van, hogy megtisztítson bennünket: hogy tisztítsa és érlelje a szeretetünket. Ha csak a barátaimat vagy életem nagy szerelmét szeretem, ugyan milyen nagy dolgot hajtottam végre? Ezt mindenkinek könnyű megtenni! De ha szeretem a férjemet/feleségemet azután is, hogy csalódtam benne…, ha elfogadtam őt minden hiányosságával együtt (a rendetlenségével, a hirtelen haragjával, képtelenségeivel együtt is); ha próbálok a kiengesztelődés állapotában kitartani (újra és újra megújítva a bennem pislákoló szándékot a megbocsátásra), akkor rendületlenül haladok előre a szeretetem tisztulásának és érlelődésének útján. Ez pedig egyúttal a folytonos önfelülmúlás kihívása is: szeretek, de nem azért, mert az nekem jól esik, vagy mert viszonzást kapok (például, mert mások hálásak) érte, hanem egyedül Istenért. Az ő szerelméért próbálok élni, még ha azt nem is tapasztalom. A magány és a szenvedés tehát – ebből a (spirituális) szempontból nagyon fontos a lelki úton…

Ide tartozik még az Istentől való elhagyatottság tapasztalata is. Mert ez is része a krisztuskövetés misztikájának. Ismeritek Teréz anya élettörténetét? Én nagyon nehéz, megrendítő olvasmánynak találom… A további okoskodás helyett inkább imádkozom azért, hogy Isten vezessen mindannyiunkat (ha kegyes, és megengedi: engem is) ezen a meredek úton, hogy általa beavatást nyerjünk a hit titokzatos, az emberi bölcsességet messze meghaladó, misztikus dimenziójába.