Van egy varázslatos történet Lukács evangéliumában. A Jézus Krisztus születéséről szóló elbeszélés annyira hozzátartozik az európai kultúra alapszövegeihez, hogy nemre, rasszra, vallási vagy felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül alighanem mindenki ismeri, legalább valamelyest. Azok számára pedig, akik az Egyházban szocializálódtak és nevelkedtek, e karácsonyi jelenet megannyi bensőséges és meghitt képzettársítást ébreszt. Szinte szemünk előtt játszódik le a jelenet, ahogy „azokban a napokban”, Augustus császár népszámlálást hirdető rendeletére, József és áldott állapotban lévő jegyese, Mária, Betlehembe mennek, hogy ott – egy a zsidó vallási vezetők szempontjából „Isten háta mögötti” barlangistálló fagyos éjszakájában (ami a kiszolgáltatottságot és az emberszívek segíteni rest keménységét jelképezi) – Mária megszülje elsőszülött gyermekét, pólyába csavarja és jászolba fektesse, „mert nem jutott nekik hely a szálláson” (Lk 2,2-8).

Csak a hívő keresztények tudják – s ez hitünk forrása és tárgya is egyúttal –, hogy ezekkel a külsőre oly kijózanítóan prózai eseményekkel az emberiség üdvösségtörténete – amely profán történelmünkkel egyenlő kiterjedésű – egészen új szakaszába lépett. Hiszen, a II. Vatikáni zsinat atyáinak még nem teljesen kiaknázott, mély értelmű megfogalmazása szerint „Isten Fia […] megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült.” (GS 22) – Isten és ember kapcsolatát tehát innentől kezdve visszafordíthatatlanul meghatározta az a tény, hogy az Örök Ige, a Második Isteni Személy belépett a történelembe, emberi testet öltött és „közöttünk ütötte fel a sátorát” (Jn 1,14). Ezzel kinyilvánította, hogy Isten kompromisszumok nélkül a szegények és az egyszerű emberek mellett áll, legyenek bármilyen ismeretlenek és jelentéktelenek is az emberek szemében. Meghaladhatatlan örömhír ez! Isten személyesen számon tart bennünket, hiszen megszületett a Megváltó; s akik hallgatnak tanítására, a legmélyebb értelemben boldog életet élhetnek, már itt a földön, odaát pedig majd maga Isten készít számukra lakóhelyet az örök üdvösségben (Jn 14,2-3).

E legszebb történet kapcsán hadd irányítsam most a figyelmünket a jelenet háttérben álló mellékszereplőire. Feléjük talán ritkábban fordul a mai ember érdeklődése, hisz kulturálisan már szinte áthidalhatatlan az a távolság, ami elválasztja őket a mi XXI. századi európai életünktől. Pedig megérdemelnék a figyelmet: hiszen éppen ők, a szabad ég alatt, éjnek idején nyájukat őrző pásztorok azok, kik először értesültek az örömhírről és keresték fel a szent családot. Az elbeszélés szerint angyaloktól kapták a hírt, akik ezekkel a  csaknem himnikus, emelkedett szavakkal köszöntötték őket, egyszerű lelkeket: "Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!" (Lk 2,14).

Érdemes észrevenni, hogy a „jóakaratú emberek” a magyar szentírás e helyt már egy értelmezett fordítása. Az eredeti szövegben birtokos szerkezet áll: a köszöntés a „jóakarat embereinek” (en anthrópois eudokías) áll; ami a szentíró szándéka szerint – amennyiben kivehetjük – azt jelenti, hogy az üzenet mindazoknak az emberek szól, akik „jó akarattal bírnak Isten részéről”, akiket Isten (különlegesen is) szeret. Ez az eredeti értelem válik azután a nagy tekintélyű, évszázadokig használatos latin bibliafordításában, a Vulgata szövegében bonae voluntatis-szá (jó szándékkal/jó akarattal bíró emberek); s ez a későbbi értelmezés visszhangzik XXIII János pápa 1963-ban közreadott Pacem in terris kezdetű enciklikájából is: „tutti gli uomini di buona volonta”: mindenki, akiben jó akarat van.

Van valami megdöbbentő ebben: karácsony üzenete lényegében „demokratikus” jellegű. Nem egy jól meghatározott népcsoporthoz vagy egy adott vallás követőihez szól; tehát nem is a „keresztényekhez” (jókora anakronizmus volna a feltételezés: hiszen még az intézményes kereszténység kialakulása előtt vagyunk!). Az örömhír címzettjei nem is a jelentősek: a történelem nagyjai és hatalmasai (persze ők is, ha és amennyiben képesek „kicsinnyé” és egyszerű emberré válni a betlehemi jászol mellett). A történelmet megfordító esemény hírüladása még csak nem is olyan embereknek szól, akik legalább erkölcsi vagy vallási kiválóságukkal kitűnnek az átlagból (pedig ha mi dönthettünk volna – amolyan jól fejlett farizeusi-érzékkel –, talán őket értesítettük volna elsőként a megtestesülés eseményéről…). Isten azonban más… Ez az ő logikája. Nem hiába olyan érhetetlen számunkra! Mert az angyalok nem így beszélnek: „Most pedig csakis ti figyeljetek: ti, akik minden szombaton ott vagytok a zsinagógában; akiknek a házassága rendezett; akiknek a családi élete makulátlan és erkölcsei sem hagynak kívánni valót maguk után.” – Nem! Az angyal a „jóakarat embereit” szólítja meg; akik valamiképpen – még ha nem is tudnak róla vagy számolnak vele – egyszerű és természetes módon tartoznak Istenhez azon az alapon, hogy Isten szereti őket.

Az egyház hagyományának egy jól kitapintható mélyrétege – kimutathatóan legalább Szent Ambrustól a II. Vatikáni zsinatig, és tovább – töretlenül vallja, hogy aki hűséges saját lelkiismerete szavához, az összhangban él Isten benne működő kegyelmével és eljuthat az örök üdvösségre. Ez még akkor is igaz, ha az illető ennek nincs tudatában, és alkalmasint nincs is megkeresztelve, így formálisan nem tagja a Katolikus Egyháznak. Más szavakkal úgy is mondhatnánk: az ilyen ember, ha a látható Egyháztól és annak struktúráitól látszólag távol is él, szintén megszentelődhet és megigazulttá válhat; olyannyira, hogy teljes joggal nevezhetjük őt a „Szentlélek templomának” (1Kor 3,16-17) (sőt, talán „anonim kereszténynek” is). Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy az ilyen ember valóban nevezhető-e valamilyen értelemben „kereszténynek” (mint a teológus Karl Rahner javasolja), vagy helyesebb lenne elkerülni ezt a félreérthető szóhasználatot (amiként azt más nagy XX. századi hittudósok – például Hans-Urs von Balthasar vagy Hans Küng – hangoztatják). Az elnevezés nem igazán lényeges; legalábbis ahhoz a valósághoz képest, ami itt teológiai-nyelvi kifejezést keres magának. Mert miről is van szó?

Nos, semmiképpen sem arról, mintha a kinyilatkoztatás és az azt közvetítő Egyház immár szükségtelen volna az üdvösséghez! Ha Isten nem jött volna közénk magában a történelem konkrétságában, Jézus Krisztus személyében, és ha nem lehetne őt és gondviselő irányítását tapasztalni mindmáig az általa alapított Egyházban, ahol Szentlelke által szüntelenül tevékeny, nyilvánvalóan meg lehetnénk váltva csupán a lelkiismeretünkhöz való hűség, azaz egyszerűen a hitelesen leélt emberi élet és a belsőnkben jelen lévő Isteni hangra való figyelmes ráhagyatkozás által is. Hiszen teológiai értelemben már ez is „hitnek” nevezhető, ha annak egyelőre csak kezdetleges, embrionális formája is. Ebben, és csakis ebben az esetben el lehetne érni az üdvösséget a hivatalosan megalapított, látható és hierarchikusan is szervezett formát öltő Egyházon kívül is (mint ahogy – bizalommal remélhetjük! – a Jézus Krisztus születése és üdvösséget hozó cselekedetei előtt született valamennyi generáció, és az attól máig is földrajzilag és kulturálisan távol élők számára a régmúlt idők óta mindmáig ez a lehetséges út). Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy teljes jelentőségében felfogjuk az Örömhírt, s hogy a Jézus Krisztusba vetett hit megvallása által létrejön az Istennel való konkrét kapcsolat, már nem sok értelme van a továbbiakban így beszélnem: „a kereszténység érdektelen számomra, és máshol fogom keresni az üdvösséget”. Azok számára, akik – ezen meghaladhatatlan minőségű istenkapcsolat híján – továbbra is kutatják, fáradhatatlanul keresik az élet forrását és annak teljességét (és bizonyos értelemben kötelesek is ezt megtenni!), továbbra is érvényben marad az üdvösség lehetősége az egyházon kívül is (ugyanezen Jézus Krisztus kegyelme révén)ndaddig, amíg teljes és egzisztenciális súlyával meg nem tapasztalják azt a boldogító Istennel való találkozást, amit az Egyház által felajánlott és közvetített üdvösség előízének átélése jelent azoknak, akik a maga tényleges valóságában már megismerték Jézus Krisztust és az ő szeretetét.

Valahogy úgy van ez – hogy ismét egy Karl Rahnertől kölcsönzött példával éljek –, mint annak az embernek az esetében, aki zeneileg képzetlen, és nem is különösebben kifinomult hallású. Az ilyen ember könnyen megelégedhet azzal, hogy el tud fütyülni egy egyszerű gyermekdalocskát. Azonban nincs olyan ember, akinek a hallása ne volna fejleszthető! Ha tehát fáradhatatlanul dolgozom zenei tehetségem kibontakoztatásán s végül megfelelően kifinomult zenei ízlésre teszek szert (ami persze alkalmasint sok munkával és áldozattal, energia-befektetéssel és „aszkézissel” is járhat; ráadásul számos vonatkozásban nem is csupán rajtam múlik, hanem tudatosan általam nem befolyásolható tényezők is befolyásolják), eljuthatok odáig, hogy képes leszek élvezni a muzikalitás legmagasabb művészi fokát is. Ha ebben az állapotban egyszer csak találkozom Mozart zenéjével, többé nem elégedhetek meg azzal a gyermekdalocskával, ami korábban zenei kultúrám csúcsát képviselte. Miután hiteles formában megismertem, Mozartot többé nem hagyhatom figyelmen kívül! Valahogy így áll a dolog azzal az emberrel is, aki saját vallását gyakorolva részesül erkölcsi és vallási nevelésben (amely nevelés igazán magas rendű is lehet!). Amikor azonban valaki már nagy lépéseket tett a saját (nem-keresztény) vallási hagyományán (vagy ateista humanizmusán) belül az együttérzés, a másokért való áldozatvállalás és az önzetlen szeretet iskolájában, akkor szinte lehetetlen is, hogy megismerve a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztus minden emberi értelmet meghaladó szeretet-üzenetét és örök életre szóló hívását – azaz valódi (személyes és hiteles) konkrét kapcsolatra lépett vele –, ne érezze annak ellenállhatatlan vonzását, hogy azt a hitet, amelyet kezdetleges formában már eddig is birtokolt, s amely garantálja az üdvösségét, ne akarná teljesebben megismerni és követni.

Talán mondanom sem kell, hogy a mai Magyarországon (s az európai kultúrkörhöz tartozó emberekben általában) nem indulhatunk ki automatikusan abból, hogy a hit és a makulátlan keresztény erkölcsök virágoznak az emberek hétköznapi életében – ez immár valószínűleg saját családunk körében sem automatikusan feltételezhető… Milyen felszabadító tehát annak tudata, hogy Jézus Krisztus születése olyan örömhír, amely minden „jóakaratú embernek” szól: a „jóakarat embereinek”, akiktől Isten nem tagadja meg kegyelmét akkor sem, ha nem tartoznak az őt „helyesen” és teljes tudatossággal imádók intézményes táborába! Ahhoz, hogy valaki Istent befogadja – s ez a karácsonyi angyalok örömhír-üzenete –, elegendő tiszta szívvel és jóakarattal együtt örvendeznie az új életet adó anyával (aki ma maga az Egyház) s – talán ez elkerülhetetlen is –igyekeznie valamit tenni is érte! Az egyházias értelemben vett „nyilvános megtérés” és megkeresztelkedés azonban nem tartozik az Istenhez való tartozás követelményei közé: micsoda félreértés volna az elmaradt egyházi adó befizetését emlegetni, vagy ígéretet kicsikarni az illetőtől, hogy ezután rendszeres templomi szolgálatot vállal! Nem! Az esetleges személyes elhatározás egy intézményes elköteleződés irányában legfeljebb csak sokkal későbbi fázisként szokott elérkezni a hit szerves fejlődésének folyamatában (s önmagában egyáltalán nem is feltétele az üdvösségnek!). Hihetünk azonban abban – s éppen ebben áll az örömhír (evangélium) – hogy Istennek elegendő, ha egyszerűen csak mi is helyt adunk a szívünkben annak az igazi és tiszta örömnek, együttérzésnek és segítőkészségnek, ami bármelyik jóakaratú (és Istennek tetsző) ember szívében felébredhet egy ártatlan élet születése és a körülötte örvendezők láttán. Egyelőre elég, ha mi, keresztények tudjuk: ez a Gyermek az emberiség egyetlen Megváltója.

Istenem, tégy bennünket a „jóakarat”, a Te jóakaratod „embereivé”, s ha már ráhangoltad lelkünket erre az örömre és együttérzésre, add meg egykor annak végső beteljesedését is, amit ma sokan közülünk még remélni sem mernek. Legyen ez magunk és szeretteink üdvére-örömére – mindenkinek „demokratikusan” –, s ne csak ezen a karácsonyon…!