„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3) – minden keresztény ismeri a jézusi mondást az evangéliumból. Őszintén szólva nekem mindig gondot okozott ez a szakasz. Vajon milyen értelemben kellene a gyerekekhez hasonlítanunk? Mert azt bízvást hihetjük, hogy itt nem az infantilizmus felmagasztalásáról van szó. De akkor miről?
Talán könnyebb sorba venni elsőként azt, hogy mi az, amire Jézus minden valószínűség szerint NEM gondolt, amikor azt a bizonyos gyermeket példaképül középre állította az egymással versengő tanítványok körében. Már évekkel ezelőtt is (még fiatal pap koromban) sejtettem, hogy itt nem a magatehetetlenség apoteózisáról, a döntés- és cselekvésképtelenség piedesztálra emeléséről van szó.
Én legalábbis azt reméltem, hogy felnőttként nem kell gyereknek tettetnem magam, csak mert keresztény vagyok. Nincs szükség arra, hogy elesettséget mímeljek, kisebbnek, gyöngébbnek mutassam magam másoknál, vagy behódoljak az erősek (erőszakosak) és hatalmasok előtt. Ezt akkor sem tartottam – ahogy ma sem tartom – vallásos-keresztény eszménynek; sőt semmiféle erénynek sem! Ez a magatartás ugyanis, szerintem, az alázatosság totális félreértése volna! Ám itt mintha nem is az alázatosságról volna szó – hiszen a gyerekek éppenséggel nem (feltétlenül) alázatosak. Az a magyarázat sem vonzott – már régebben sem –, miszerint a gyerekek „jobbak” volnának nálunk, felnőtteknél, és hogy ezért (valamifajta feltételezett „bűntelenség” tekintetében) volnának példaképek a számunkra. Ez nekem naivitásnak tűnt: káplánként volt is közöm a gyerekekhez; nomeg még a saját gyerekkoromból is emlékeztem egyre s másra; főként pedig hittem a szülőknek, s annak, amit ők meséltek a gyerekeikről. Márpedig az alapján, amit tőlük hallottam, az volt az érzésem, hogy ha a gyerekek „bűntelenségéről” kezdenék prédikálni, legfeljebb csak kézlegyintéssel (jobb esetben elnéző mosollyal) nyugtáznák a dolgot: „Mondja csak, hiszen pap; mit tud ő az életről…!” Hát igen, a gyerekek nem bűntelenek: megesik, hogy nagyon is kegyeltenül bánnak egymással, kicsúfolnak, kiközösítenek valakit stb. Szóval, régtől fogva az az érzésem, hogy naivitás volna ilyenképpen idealizálni az úgynevezett „gyermeki ártatlanságot”. De hát mit jelentenek akkor Jézusnak a gyermekeket példaképül állító titokzatos szavai?
Valójában csak mostanában kezdtem ráérezni, rájönni a megoldásra. Érdekel benneteket, hogy mire jutottam?
Azt hiszem, egy gyermek abban az értelemben számíthat példaképnek a keresztény életben, hogy megvan benne a ráhagyatkozás, az önátadás képessége. Nincs olyan gyermek, aki ne szorulna rá a szülei gyámolítására, hiszen nekik teljes mértékben kiszolgáltott. Nélkülük egyenesen életképtelen volna. Végsősoron tehát nincs is más választása: teljes bizalommal van irántuk, egész szívvel rájuk bízza magát.
A teljes bizalommal való ráhagyatkozás és önátadás képességét, ezt a belső spirituális hozzáállást, nemrégiben egy nagyon hétköznapi eseményen keresztül értettem meg. Egy anyuka éppen nekikészült, hogy a babakocsiját a gyermekével együtt felvigye a lépcsőn, amikor éppen beléptem a lépcsőházba. Magától értetődő volt, hogy felajánljam a segítségemet. Egy két éves forma kisfiú ült a babakocsiban, könnyű volt, mint a pehely. Amikor megragadtam, kocsistul-mindenestül, egyszerre csak összeakadt a pillantásunk. Miközben vittem, bizalomteli nagy kék szemekeit végig rám függesztette. Nem volt oka aggodalomra: anyja megnyugtató hangját is hallotta a háttérben, ahogy beszélgettünk, miközben felfelé cipeltem. Szóval, fenntartás nélkül rám bízhatta magát: nem hiszem, hogy egyszer is megfordult a fejében, hogy leejthetem (az a szeméből látszott volna). Odaadóan tűrte azt, ami vele történi, bármi következzék is. Elhitte, hogy jót akarunk neki, hogy nem eshet baja.
Az első fokozat a cselekvésé. Cselekedeteinkre vonatkozóan az a feladat, hogy elvállaljuk az élettel kapcsolatos felelősségünket: szembenézzünk a kihívásokkal, tevékeny és teremtő módon vegyünk részt a környezetünk alakításában, segítsük a bennünk és a körülöttünk élőkben bontakozó ÉLET növekedésében, embertársaink életkörülményeinek megjavításában. Ezen a színten, anélkül, hogy engednénk az erőszakosság kísértésének, olykor akár energikusan is felléphetünk az igazságtalanság ellen, magunk és mások jogainak érvényesítése érdekében. Teljesen elhibázott dolog volna azt gondolni, hogy egy keresztény emberrel mindent meg lehet csinálni – akár fát is vághatnak a hátán, hiszen sohasem védekezhet! Én nem hiszek ebben.
Azóta nem megy ki a fejemből a gondolat: nem lehet, hogy ez volna az egész vallási élet pradigmája? Pofon egyszerű dolog, mégis oly’ soká tartott, míg felfogtam: a ráhagyatkozásról, az önátadásról van szó! Ami persze felnőtt korban egyáltalán nem valamiféle passziv semmittevést, impotenciát, vagy életképtelenséget jelent. Hanem… hogyan is magyarázzam… ez nem is olyan egyszerű!
Kétségkívül van bennünk egy mélyebb sík is, ami külsőre megtévesztésig hasonlít a passzív belenyugváshoz. Itt már nem lehet többé a világ jobbításán fáradozni, hiszen az, ami itt történik, túl van a megtehető lehetőségeink határain. Sokaknak ezt egy kicsit nehéz belátni, mégis igaz. Legkésőbb a felnőtt kor küszöbére érve alighanem mindenki találkozik emberileg megváltoztathatatlan helyzetekkel. Olykor úgy érezzük, zsákutcába kerültünk: külső körülmények akadályoznak, amelyekből emberileg nézve nincs tovább vezető út. A körülmények néha mintha szövetkeznének ellenünk: lehetetlenné teszik terveinket, álmaink megvalósítását, s a megváltoztatásukra tett erőfeszítések mindegyre kudarcba fulladnak. A lehetséges válaszok közül a terméketlen és in-produktív belső reakciók skálája széles: az egyszerű tagadástól vagy a megtört behódolástól kezdve, a keserű vagy kétségbeesett beletörődésen és rezignált depresszióig át egészen a hiábavaló lázadásig terjed. A termékeny vagy produktív válasz ezzel szemben, úgy sejtem, inkább az elfogadás, a kiengeszetlődés, a megbékélés irányában van.
Nehéz ezt pontosan elmagyarázni, hiszen valamiféle egyensúly kereséséről van szó. Az autentikus vallásosság egyrészt egészséges életszemléletet és életerőt, másrészt belső figyelmet és önmagunkkal való kapcsolatot, éberséget feltételez: aktivitás és önátadás egyszerre. Talán példák segíthetnek. Emlékszem, egyszer kilátástalan harcba bonyolódtam egy kormányhivatallal. Egy másik kontinensen történt, egy idegen országban, ahol magas a korrupció foka és korántsem magától értetődő a polgári jogszolgáltatás. Miután több héten keresztül semmi sem történt egy egyébként jogos és könnyen elintézhető ügyem érdekében – amelynek szervezése már addig is rengeteg időmbe, energiámba, nem utolsó sorban pedig anyagi áldozatomba került –, elhatároztam, hogy stratégiát váltok: mostantól fogva azon a nyelven fogok beszélni, amit mindenhol értenek. Úgy döntöttem, hogy nyomatékos kifejezést adok a felháborodásomnak, és így próbálok érvényt szerezni ügyemnek. Előtte, a napi meditációim során, heteken keresztül dolgoztam azon, hogy tudatosan megbocsássak azoknak, akik hátráltatnak, hogy mintegy belülről próbáljam megérteni őket, beleérezve a helyzetükbe. Eljött a konfrontáció napja. Némi szorongással, de belsőleg eltökélten és nyugodtan mentem az esedékes találkozóra, ahol életemben előszőször találtam magam abban a helyzetben, hogy kiabálok egy apám korabeli férfival, szemtől-szemben felvállalva a vele való konfliktust. Emlékszem, még órákkal az eset után is remegett a gyomrom, annyira fel voltam zaklatva. Ám a konfliktus legmelegebb pillanataiban is, miközben nekihevülten veszekedtem és szenvedélyesen védtem az érdekeimet, egy belső szinten szinte evidenciaként éreztem, hogy sikerül megőriznem a nyugalmamat és kontroll alatt marad a haragom. Nem gyűlöltem a velem méltánytalanul viselkedőket, hanem – egészen mélyen – együttérzést és jóindulatot ápoltam magamban irántuk, a kifejezett külső reakcióval ellentétben. Talán ennek is köszönhető, hogy nem romlott meg teljesen a kapcsolatunk, hanem őszintébbé és nyíltabbá vált, amelybe immár az is belefért, hogy az érdek- vagy nézetkülönbségeket nyíltan kifejezzük, miközben megmarad a bennünket mélyebben összekötő alap.
De honnan is indultam? Ja persze: hogy az Istennel szembeni gyermeki bizalom nem jelent naiv infantilizmust, sem behódolást, sem bűntelenséget. Szerintem a szentírást nem szabad ürügyül használni a nyámnyila meghátrálás igazolására, ahelyett, hogy a jogok következetes érvényesítésére törekednénk. Ami fontos: minden jogunk (s olykor kötelességünk is) megvan arra, hogy aktívan cselekedjünk a világ megváltoztatásáért – ám ez még csak dolgok külső szintje! Ott ugyanis, ahol az aktivitás és az emberi erőfeszítések csődöt mondanak, egy újabb szint nyílik meg: a kontemplációé. Ezen a belső síkon már csak szívből megbocsátani, az eseményeket résztvevőn szemlélni, az érintetteket – érdemeiktől vagy érdemtelenségüktől függetlenül – szeretni, és a várható következményeket elszenvedni lehet. Itt a legfőbb dolgunk csupán ennyi: megőrizni a belső kapcsolatot Istennel, egyesülni vele, és ő akaratát a magunkévá téve gyakorolni a ráhagyatkozás, az önátadás művészetét. Hiszen nagyobb erők működnek itt, mint amik fölött hatalommal rendelkezhetünk…
És mégis, minden látszat ellenére, végső soron biztonságban tudhatjuk magunkat. Hiszen mindennek köze van a sorsunkat alakító, bennünket a legrövidebb úton önmaga felé vezető Istenhez. Ő hordoz bennünket, s az lesz a legjobb, amit ő szánt az életünkkel (legyen az gazdagság vagy szegénység, dicsőség vagy megaláztatás, hosszú élet vagy rövid). Ebben áll tehát a ráhagyatkozás, az önátadás művészete, amelyben a gyermekekhez kellene hasonlítanunk.
Az utolsó 100 komment: