Azokat is, akik nem szoktak minden vasárnap templomba járni – nagyon jó, hogy eljöttetek! Itt vagyunk hát mindannyian. Van, aki hektikus, eseménydús, stresszel teli napok után, kifáradva; van, aki kicsit bosszankodva, hogy nincs „fehér karácsony”; de olyan is akad, aki örül ennek, mert így veszélytelenebb az utazás, valakit pedig nagyon várnak haza. Sokféle háttérrel, ezernyi gonddal és örömmel a szívünkben, most mégis itt vagyunk; körülvesznek, beburkolnak a karácsonyi énekek… Talán nehéz is volna pontosan meghatározni, mi az, amit keresünk, miért jöttünk – hogy régi, gyermekkori hangulatok nosztalgikus keresése hozott-e, vagy a megszokás –, s most mégis összeköt bennünket az időtlen vágy: „Mennyből az angyal lejött hozzátok…”
Az imént az evangéliumban hallottuk a világ legszebb történetét. Egyszer, néhány évvel ezelőtt, eljátszottuk ezt a jelenetet fiatal felnőttek egy csoportjával. Számomra akkor lett elevenné az evangélium – pedig már több mint 40 karácsonyt megértem annak előtte! Úgy játszottuk, hogy mindenki választhatott valami testhezálló szerepet; valamit, amiben otthon érezte magát. Hamar került Mária, szent József, angyalok is, be is öltözködtünk hevenyészett jelmezekbe. Én egy nagy néma ökörnek öltöztem, aki megpróbál minél közelebb férkőzni a jászolhoz; nem is annyira maga miatt, mint inkább, hogy a lehelletével melegíthesse a ma született gyermeket… És csak szelíden néztem, és néztem, és néha elbődültem magam, jó hangosan, de biztonságot sugárzóan, hogy „Mőőőőőőő…!”
Az előbb azt mondtam, hogy ez a világ leggyönyörűbb története – és így is gondolom. De nem amiatt, mert fénylő, betlehemi csillag vezette a pásztorokat, akik „nyájukat őrizték az éjszakában”. És nem is azért, mert más csudálatos események történetek (angyali jelenések, három királyok látogatása stb.). Még talán azért sem, mert megható látni a kisdedet, akinek szorult helyzetben lévő szülein végre jó emberek megkönyörültek. Szeretem ezt a történetet, annak minden részletével – a belevegyült legendás-mítikus elemekkel együtt is –, hiszen az elbeszélés műfajának korabeli szokásos irodalmi formái is megfigyelhetők. (NB: nem blaszfémia ez, hiszen a biblia nem riport: ma, fél évszázaddal a II. Vatikáni Zsinat után már senki sem fél ennek kimondásától a Katolikus Egyházban!) Mégsem ezek a dolgok fontosak a számomra; nem ez számít, nem ez teszi széppé és jelentőségteljessé nekem a karácsonyt.
Hadd meséljek el közbevetőleg valami személyeset. Hála Istennek, nekem hosszú életet élt az apai nagymamám. Amikor meghalt – nem is olyan régen –, már régen elmúlt 90 éves. Az utolsó találkozásaink egyiként történt, kevéssel a halála előtt. Akkoriban éppen Pesten dolgoztam én is, ahol ő lakott, s egyszer felugrottam hozzá, arra jártomban. Futó találkozás volt, semmi rendkívüli; és mégis, amit akkor mondott – két dolgot is! – azóta sem tudom elfelejteni.
Tél volt, rajtam pedig meleg kockás ing – akkoriban nem hordtam állandóan hivatalos „papi civilt” –, s ahogy rám nézett, egyszerre ezt mondta: „Milyen jó, hogy te nem mindig olyan feketében jársz, mint régen a papok…” De ezzel nem fejezte be még, hozzáfűzött valamit, szinte csak mellesleg, azzal a természetességgel, ahogy egy nagymama szólhat a pap unokájához: „De a szíved, az igazi papi szív, ugye?” Nem is várt a válaszra, folytatta a csevegést a családról, a szomszédokról és az időjárásról; csak én jegyeztem meg a rejtett tanítást – egész életemre…
Aztán csak beszélt, csevegett, mesélt még, egyszerűen a hétköznapjairól. Nem panaszkodva, inkább tényszerűen, pedig tudtam, hogy vannak egészségügyi problémái. Elmondta, hogy fullad, éjszakánként nem mindig kap levegőt. Eljárogat misére is – mint mondta – „ha van, aki elkísér”, „mert egyedül bizony nem megy már”, „nem merek” – tudtam pedig, hogy ez fáj neki, mert mélyen vallásos asszony. „A fiatalok megmosolyognak érte, tudod” – „a családban is”, tette hozzá, s a szeme sarkában alig észrevehetően elmélyült egy szomorkás ránc –: „Lenézik, hogy én még hiszek ezekben a mesékben.” „Pedig hát” – és itt hunyorogva rám nézett, miközben lehalkította a hangját – „tudod, enélkül nem lehet kibírni az életet…”
Van mit tanulnunk az öregektől – mondom magamnak kicsit évődve-gonoszkodva (mert ő azt szerette, ha „idősnek” és nem „öregnek” mondjuk) –; csak legyen lélekjelenlétünk odafigyelni. Én azonban – hogy folytassam – nem a csodás jelenetek miatt tartom a leggyönyörűségesebb történetnek a karácsonyi evangéliumot. Hanem akkor miért? Idővel leginkább az lett fontossá, amit Izajás próféta így fejez ki: „a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékának országában laknak, azoknak nagy világosság támad. Nagy újjongással töltöd el őket…” (Iz 9,1-2b) Csakugyan: az (üdv-) történelem ezen a ponton döntő fordulatot vett, megtörtént a várva várt esemény – a megváltó megszületett! Örömhír ez az egész népnek – azóta is, urbi et orbi! Hiszen a próféta szerint a „nagy ujjongás” az esemény minden szem- és fültanút eltöltötte; hiszen az angyal örömhíre nem csak a jóknak, a tisztáknak és feddheteteleneknek szólt – ahogy azóta sem –, hanem egy jóval tágabb körnek. Az angyal üzenetének címzettjei a „jóakarat emberei” (en anthrópois audokias) (Lk 2,14). Az evangélium modern fordításai – a nagy tekintélyű latin Vulgata nyomán – ezt persze „jóakaratú emberek”-nek (in hominibus bone voluntatis) fordítja. Ám az eredeti görög szöveg valami eredendőbbet fejez ki: az angyal azoknak hirdet békességet, „akik iránt az Isten jóakarattal van”. Tehát Istennek az irántunk való jóindulatáról van szó! Nem az a feltétele, hogy mi is a címzettek közé tartozunk-e, hogy van-e bennünk mások iránt jóindulat. Mélységes hitérzékkel, találóan fejezi ezt ki a talán a legszebb magyar karácsonyi népének: „Dicsőség mennyben az Istennek, s békesség földön az embernek!” – így általában, mindenkinek, akit az Isten szeret és jó szemmel néz! S vajon van-e olyan, akire Isten nem így tekint? Nem hinném. Az evengélium szeretet-logikája ingyenes és feltétel nélküli; bár meglehet, ez elég idegenül cseng a mi fülünknek…
Én mindenesetre nem sajnálom senkitől. Isten hozott tehát mindenkit a templomban! Titeket is, akik ritkábban jártok erre; minket mindannyian, olykor talán nem is mindig „jóakaratú” embereket, akiket a mindenki iránt jóakaratú Isten annyira szeretett, hogy örömhíre meghallására méltónak talált!
Hadd beszéljek talán ma este éppen azokhoz, akik esetleg nem túl gyakori vendégek a templomunkban. Nektek szeretnék mondani valamit, akik csak úgy eljöttek; ezért vagy azért; és akik talán fáradtak, álmosak is vagytok, esetleg bosszankodtok is, hogy ilyen hosszúra nyúlik ez a prédikáció… (pedig még csak a felénél tartok! :-)
Mert aki dolgozik, az elfárad, aki dolgozik, az elálmosodik. És az ünnepek munkával járnak – nem kell ezt bizonyítani egyetlen háziasszonyoknak, egyetlen családapának sem. Munkával, sőt plusz-munkával: hiszen a bevásárlás és az ajándék-mizéria fokozott terhelésnek számít a hétköznapokhoz képest („vajon van-e már mindenkinek?”) – hogy a szokásos vendéglátásról, a sütés-főzésről ne is beszéljek!
Mi is nemrég vacsoráztunk ma este, jezsuita rendtársi körben. Utána pedig – bár más dolgom is akadt volna – rám esett a mosogatás sora. Belül már javában készültem erre a prédikációra, a találkozásra veletek a templomban, hát mosogatás közben imádkozni próbáltam azokért, akik erre az éjféli misére jönnek… (Avilai Nagy Szent Teréz nem véletlenül beszélt arról, hogy Isten a fazekak között is ott van!) Szóval, ezért mondtam az elején – és most hadd nyomatékosítsam még –: Isten hozta azokat, akiket nyomasztanak az élet gondjai! Jó, hogy te is itt vagy, hogy eljöttél; akkor is, ha úgy érzed, nemigen maradt energiád a „lelkiekre”, mert elborítanak a napi gondok, jön a gázszámlás, nehézségek vannak a munkahelyen, s talán hiába próbálsz ilyenkor is „mindent megadni” a szeretteidnek…
Hadd adjak most egy tanácsot a szorgos hétköznapokra – a tanácsadást úgyis hagyományosan papi feladatnak szokás tartani (legalábbis mi papok annak tartjuk…). Hát ebbe a sorba szeretnék most beállni én is. A tanácsom azoknak szól, akik testileg-lelkileg megfáradtak, különösen pedig azoknak, akik távol állnak a hittől és az egyháztól; azoknak, akiknek talán olykor az is megfordul a fejében: „Szép-szép ez a karácsony-dolog; de mi van, ha csak mese az egész, minden régi szép hagyomány csupán kitalálás?” Azokhoz szólnék, akik olykor kétségekkel birkóznak: „Mi van, ha mégsincs Isten?”
Komoly kérdésről van szó, nem akarom elbagatellizálni. Annál is kevésbé, mert az én tapasztalatom szerint az ilyen kétségek ellen vajmi keveset használnak a felsorakoztatott észérvek: „Bár eddig nem hittél Istenben, most majd én bebízonyítom neked, hogy minden mégiscsak úgy van, ahogy az Egyház tanítja, ahogy az általa értelmezett Bibliában olvassuk!” – ez nem így megy! A kétségekre válaszul a magam részéről egyetlen érvet találok meggyőzőnek: a keresztény szent válaszát, akihez így fordul oda egy kételkedő: „Bizonyítsd be nekem, hogy van Isten!” – Mire az ő válasza: „Ezt nem tudom; de ő mégis van, éppen most beszéltem vele…”
Ahol az Istennel való gyakorlati kapcsolattartás intenzitása bizonyos szint alá sűlyed vagy megszűnik, ott bizony ezek a kérdések menetrendszerűen megjelennek. Aki már régóta nem jár misére és egyáltalán nem imádkozik, az bízvást számolhat a felmerülésükkel. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? A tanácsom rövid és így szól: gyakorlati vallásosságra van szükség! Konkrét cselekedetekre, karitatív és spirituális gesztusokra. Ha már csak pislákol a hited Isten létében, kezdj el úgy élni, mintha lenne! (Etsi Deus daretur!) Rászorulókat betegeket, nyomorultakat biztosan találsz a környezetedben – az istentapasztalat lehetősége éppen a velük való kapcsolatban rejlik! És persze az imában. Ám azt is lehet így kezdeni: „Fogalmam sincs, hogy tényleg vagy-e – és ezért egy kicsit szégyellem is, amit most csinálok –, mégis keresem veled a kapcsolatot. Ha akarsz, és ha tudsz, segíts a hitetlenségemen!” Aztán majd elválik, mi lesz; már csak némi állhatatosságra van szükség. (Már csupán néhány évtized kérdése az egész… :-) Egyszer egy nagyon idős, szent paptól hallottam: „Minket, papokat legjobban az erősít meg, ha gyakoroljuk a hivatásunkat.” Kezdj el tehát te is úgy élni, mint hívő ember, s idővel megadathat, hogy valóban azzá leszel. A betlehemi Kisded adjon ihletet és kitartást – ólmeleget – a szívünkbe az üdvösség ezen nagy kísérletéhez! Amen!
Az utolsó 100 komment: