Augusztus. Szokott, nyár végi angol időjárás. Napsütéses hajnalok, borongós délelőttök és esős délutánok. Szokásos teázások és szokásos beszélgetési témák. Kivéve egyet. Érdekesebbnél érdekesebb hírek jönnek Magyarországról. Megszállás, rezsim, segélyszervezetek, kerítés, Unió, regisztráció… mindez az angol sajtó egymásra halmozott betűrengetegében nem éppen rózsaszínű ködbe burkolt ezüsttálcán tálalva. Nekem nem is tűnt ki semmi szokatlan. Csak a rendtársak érdeklődése miatt néztem fel egy pillanatra az angol nyelv rejtelmei mögül. Meglepve tudatosult bennem, hogy „otthon” vagy pont az „otthonon” kívül valami nagyon nincs rendben. Onnantól kezdve egyszerre gyűjtöttem a külföldi sajtó és a magyar rendtársak, rokonok információit és véleményét, sokszor elkerülhetetlen ellentmondásba ütközve. Akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy testközelből és ennél még mélyebben: szív közelből fogok találkozni a menekültkérdéssel, magukkal a menekültekkel.

Hazaérkezve érdekes volt belecsöppennem a meg nem értettség és félelem érzületébe. „Most egyedül maradunk ennyi migránssal, menekülttel és ennél csak még több megoldatlan kérdéssel? Vagy az állam válsághelyzetet hirdet?” Élethez való jog, emberi méltóság, segélyezés vagy vízágyú a határon, hajléktalan telepek a pályaudvarokon, rongálások és számtalan szabálysértés, még akkor is, ha a KRESZ-ben meghatározott megfelelő haladási irány szerint zajlik a „közlekedés” az autópályán? A pápa kérésére befogadjunk, vagy inkább szégyenkezve olvasgassuk a keresztényeket lebecsülő cikkhalmokat a napilapokban? És valójában mi lehet Isten terve? Mit szeretne tőlük, tőlünk, tőlem?

Első találkozásom a migránsokkal, menekültekkel a Keleti-pályaudvaron történt. Egy kisebb karitatív szervezet kíséretében jutottam ki a helyszínre. Első benyomásom nem sokban különbözött a hajléktalanlátogatásoktól. Mocsok, szemét és büdös. Egy aprócska különbség. Magyar hangot csak keveset halottam. Néhány órányi sátorrendezés után rövid személyes beszélgetések következtek. Egy férfi. Diplomás villamosmérnök, aki légkondicionáló gépekkel foglakozott Damaszkuszban, de most neki vágott családjával együtt az ismeretlennek, mert lehetetlen volt már az életben maradás a városban. Vagy az állam vagy az IS éheztette ki a civileket… Több alkalommal nem voltam kint pályaudvaron segíteni.

Még Angliában olvastam, hogy Magyarországon elindították a JMSZ-t (Jezsuita Menekült Szolgálat). Mint jezsuita novícius érdeklődéssel követtem az ezzel kapcsolatos fejleményeket. Tudtam, bármi is történik és bármit teszek, a kialakult helyzet a JMSZ-en keresztül elkerülhetetlenül érinti a személyemet, hiszen a rend kezdte ringatni a szervezet bölcsőjét. Nem kellett sokat várnom. Októberben ott álltam a bölcső mellett, hogy ringassam, miközben – jezsuita életemet tekintve – magam is a bölcsőben ringtam.

A fóti Károlyi István Gyermekközpont egy 2011-ben hatályba lépett kormányrendelet alapján befogadó otthonává vált a menedéket kérelmező kísérő nélküli kiskorúaknak (KNK). 18 éven aluli felnőtt felügyelet nélküli fiatal menekültek kapnak ott a magyar jogszabályoknak megfelelően gyermekvédelmi szakellátást. A JMSZ a kezdeti reflexiók után arra az álláspontra jutott, hogy első ízben ezen a területen tudna leginkább segítségére lenni mind a menekülteknek, mind a magyar társadalomnak. Így jutottam el harmad magammal Fótra. Heti rendszerességgel jártunk ki különböző foglalkozásokat tartani a fiataloknak. A nyelvi játékoktól kezdve a mozgáson keresztül megannyi rajzolás között a sütemény készítés is alkalmas és izgalmas programként sikerült. A nyelvi különbözőségek meglepően csekély akadálynak bizonyultak. Játék, öröm és zene. Leginkább ez jellemezte az ott töltött időnket.

A rendszer és a vele párhuzamos valóság persze adott kihívásokat. Az intézmény sokszor csak átjáró-házként funkcionált a fiataloknak. Jöttek, a rendőrség elfogta őket és bekerültek a Gyermekvárosba, ahonnét egy kisebb pihenés és egészségügyi talpra-állást követően a következő alkalmat kihasználva tovább is utaztak valamilyen cél felé. Nagyarányú volt a fluktuáció.  Kik azok, akik hosszabban elidőztek, elidőznek az otthonban? Két irányt tapasztaltam. Az egyik irányt képviselik azok, akiknek semmi tervük nincs. Egyszerűen csak eljöttek az otthonukból, mert annyira élhetetlenné vált az életük. Lehet, hogy a családjukkal együtt indultak el, de az út viszontagságai szétszakították őket. Volt, aki már 4 évvel ezelőtt egyedül vágott neki Európának. A másik irányt azok képviselik, akik ténylegesen Magyarországon szeretnének maradni. A megfelelő papírok után már elkezdhetnek iskolába járni, ahol magyart, mint idegen nyelvet, angolt és matematikát tanulhatnak.

Ezt az állandó váltakozást figyelembe kellett vennünk a foglalkozások kitalálásában, kialakításában. Izgalmas kihívás volt a rendszerrel történő együtt működés is. Az intézmény érezhetően pozitív és segítőkész mentalitással szolgáltatta az élet külső szükségleteit. Feltűnő volt azonban, hogy sok kérdésre és helyzetre még nem születtek jól működő megoldások, eljárásmódok. Inkább csak pillanatnyi tűzoltást engedtek a folyamatosan változó törvények és körülmények.

Külső szükségletek… Milyen lehet a megérkezés a fiataloknak? – gondolkoztam el több alkalommal. Gyökereiktől elszakadva, magányosan, teljes bizonytalanságban, még felnőtteket is megviselő tapasztalatokkal a tarisznyájukban. Idegen kultúrában és nyelvben, szokatlan szokások és ízek között. Ennyi háttérismeret és személyes találkozás után kezdett megfogalmazódni bennem, hogy valójában mi az a legfontosabb, amit a JMSZ adhatna: első benyomások, nyitottság és inkulturáció. A külső megtöltése emberséggel, hogy az első hetekben, hónapokban kialakulhasson bennük egy egészséges kép a magyarságról. Miért ne lehetne a JMSZ feladata, hogy a fiatalok emberséggel találkozzanak?

A tapasztalatok egyre gyarapodtak. Viszont több hét után észre vettem magamban egy komoly feszültséget. A szívem és a fejem egyre csak más irányba kutakodott. A szívemben ott égett a segítség nyújtás vágya, látva és hallva a körülményeket, helyzeteket, életeket. Bármit, csak ne ezt a rosszat! Saját szememmel láttam, semmi különbség nincs az emberi alapok között. Gondolataimat pedig teljes értetlenség és felháborodás kezdte eluralni: Mi történik itt? Ez nem természetes! Nem természetes, hogy itt vannak ezek az emberek. Ez nem jó!!! Akár menekültek, akár megélhetési bevándorlók, iszlám hittérítők, vagy éppen terroristák. És egyáltalán nem normális, hogy kapcsolati, kulturális gyökerüket vesztett kísérő nélküli fiatalokkal kell foglalkozni! Ez nem természetes, de nem ez a baj, hanem az ok, ami miatt kialakult ez a helyzet. Az ok, melyet nagy valószínűséggel nem ők idéztek elő. Szív és elme feloldhatatlan dilemmája. De úgy gondolom talán pont ez az ami segít Isten jelenének keresésében. A feszültség, ami nem hagy békét a léleknek, a feszültség, ami örökös mozgásra késztet és a feszültség, ami rávilágított arra a személyes tehetetlenségemre, hogy nem tudom megoldani a menekültválságot. Egyszerűen csak a tiszta jelenlét maradt. Ott lenni, hallgatni a történeteket és boldog pillanatokat szerezni nekik.

Betűk és valóság… Befogadás vagy elutasítás? Keresztény mentalitás? Nem sok, csak kóstolónyi betekintésem volt a menekültkérdésbe, mégis örülök, hogy most már túl láthatok a betűkön. Emberek vagyunk mindannyian és ezt nem a törvény mondja ki. Ez van! És ez jó! Viszont emberségünk következményeként többször helytelen irányba tévedhetünk, mint menekült, migráns, vagy mint „komoly” öntudattal és gyökerekkel rendelkező európai. Személyes tapasztalatból kiindulva úgy gondolom, hogy keresztényként igenis segítenünk kell a lehetőségeink szerint mindenkinek, aki rászorul. Keresnünk kell az utakat, melyek Istenhez vezetnek. De ez nem jelenti azt, hogy homokba dugjuk a fejünket és struccpolitikát folytatunk. Bátran ki kell mondani a nehézségeket és fel kell vállalni a felelősséget. Nem szabad engedni sem az esztelenségnek sem a félelmeknek, mert azok elvakítanak és megbénítanak. Ha félünk, sem előre sem hátra nem haladunk. Toporgunk, és a földet nézzük ahelyett, hogy Istenre és a jövőbe tekintenénk, akiben és amiben ott van a reményünk. Úgy gondolom nincs végső recept. Egy megoldás van: mind a két oldalról (európaiak és menekültek oldaláról) keresés és megkülönböztetés. Mi a jó? Melyik azaz út, melyen közösen haladhatunk?  Akiknek pedig nem ez a két fonál mozgatja a tetteiket nincs szükségük Európára!

Mikor visszanézek a JMSZ-ben töltött fóti szolgálatra öröm és hála van bennem. Sok olyan dolgot tapasztaltam, melyek új színt hoztak az életembe. Ennek köszönhetően már most máshogy és – ki merem mondani – szélesebben látom a nagyvilágot, mint előtte. Persze a „határkiterjesztéssel” együtt járnak a kérdések. Olyan kérdések melyekre van válasz és olyan kérdések melyekre nincs válasz. Egyszerűen marad az Istenbe vetett bizalom, hogy bármi is történjék itt a Földön nem ez az elsődleges. A menekültválság utolsó vagy inkább első nagy kérdése: mi lesz Odaát?