Röviden szeretnék nektek egy olyan témáról írni, amiről majdnem soha nem olvashatunk a spirituális élettel kapcsolatban. Pedig nekem úgy tűnik, hogy fontos, sőt nélkülözhetetlen kérdés; olyasvalami amivel mindenki találkozik, ha valaha is komolyan és tudatosan rászánta magát a lelki életre. A „rutinról” lesz szó. Arról, ahogy a dolgok állandó ismétlődnek, napról napra, hétről hétre, évről évre ugyanúgy… A rutin hétköznapi tapasztalat a vallásos életben. (A szerzetesi életben pedig talán még inkább, ahol az élet rendszerezett, strukturált és világos kerete között zajlik – ami bizony gyakran nincs rutin nélkül…)
Dacára annak, hogy ilyen ismerős, hétköznapi tapasztalat – vagy annál inkább! – meg vagyok győződve arról, hogy a rutin egyike a spirituális élet legádázabb ellenségeinek (a szemlélődő életnek pedig talán különösen is). A rutin gyakran együtt jár az unalommal is: már megint ugyanaz a második kánon a misében, lelki szárazság, langyosság, amolyan „se’ hideg, se’ meleg”… Vagy még inkább, az érzelmek hiánya… Hiszen az emóciók egyébként a lelki élet „üzemanyagának” számítanának: azok adnak „vigaszt”, örömöt, szenvedélyt, lelkesedést, vagy éppen elkeseredést, utálatot, félelmet stb., ami nagyon is motivál, hogy elmozduljak a holtpontról…
A rutin azonban eltompít, elandalít, megnyugtat. Lapozom a zsolozmát – „már ezt a zsoltárt is ismerem.” Persze a spirituális életben persze nem szabad azt várni, hogy mindig érzelmileg „a topon” legyünk! Nem lehetek mindig lelkes, érzelmektől lángoló: ez a lélekállapot legfeljebb csak a fiatalokra (sőt talán csak a kamaszokra) jellemző. Mert a spirituális érettség eléréséhez bizony át kell kelni a lelki szárazságon, a sivatagon is. Amikor az ember semmit sem érez többé a korábbi lelkesedésből Isten, az imádság és a szent dolgok iránt általában… Az ebben a helyzetben való kitartás a feltétele (az „ára”) egy nagyobb mélység elérésének.
De nem a rutinra gondolok, amikor ezt mondom. Az én szótáramban a „rutin” valójában mindig negatív csengésű szó. Az igazat megvallva nem szeretnék olyan nővel együtt élni, aki „rutinból” szeret, „rutinból” neveli a gyerekeket stb.
Papi életem elején – immár vagy két évtizede – átéltem egy kisebbfajta lelki krízist ezzel a témával kapcsolatban. Akkoriban a lelkipásztorkodásban dolgoztam, és azt vettem észre magamon, hogy a papi munka egyes területeit egyszerűen unom. Emlékszem, különösen a temetések jelentettek problémát. Már túl voltam az első papi tapasztalatokon, nem voltam hát annyira kezdő, megtanultam a „szakmát”: tudtam misézni, és a temetés sem jelentett többé újdonságot. Egyre kevésbé találtam olyasmit, ami még valami érdekességet, élményszerűt, jelentett volna számomra. Fel is kerestem egy nagy lelki tanítómestert, hogy tanácsot kérjek. Soha nem fogom elfelejteni, amit válaszolt. Ezt mondta: „Próbálj meg jelen lenni. Észrevetted magadban az unalmat; ez nagyon jó! Most most próbálj meg egészen benne lenni abban, amit csinálsz! A temetés, amit tartasz, azoknak az embereknek egészen egyedi alkalom és meg vannak érintve a gyásztól. Ahogy nézed őket, próbáld meg empátiával átérezni az érzéseiket! Légy egészen ott a számukra. Próbált úgy csinálni, mintha életedben először tennéd: egész jelenléteddel. Hiszen Isten jelen van – legfeljebb mi nem vagyunk jelen, hogy észrevegyük Őt!” Azt vettem észre magamon, hogy fokozatosan megváltozik számomra az események jelentése – a temetésé is! Ha egészen ott tudtam lenni, minden érdekessé vált. Az unalom tapasztalata pedig – azt gyanítom, nem függetlenül a megújult hozzáállásomtól – néhány hónapon belül nyomtalanul eltünt a hétköznapjaimból, és azóta sem tért vissza. Egy életre megtanultam a leckét: a jelenlét a rutin szöges ellentéte, és alighanem leghatékonyabb ellenszere is.
Utolsó kommentek