Az alábbiakban szeretnék megosztani Veletek néhány dolgot a lelkivezetői tapasztalataimból, és abból, ezen a téren hogy hogyan jutottam oda, ahol most tartok. Talán már nem rátartiság, ha azt mondhatom: vannak tapasztalataim. Az elmúlt 20 évből 11 és fél évet hivatalosan voltam spirituálisi vagy segédspirituálisi beosztásban (ez pap- vagy szerzetesnövendékek egyházi megbízás alapján történő lelkivezetését jelenti) négy intézményben, és ezen kívül is nagyon sokakat meghallgattam, ha megkértek és feljogosítottak arra, hogy a lelki útjuk valamely szakaszán elkísérjem őket. Ebből a háttérből fogok példákat hozni. Természetesen nem kell egyetértenetek azzal, ahogyan én most a lelkivezetést gyakorlom. Bátran tehettek megjegyzéseket, szívesen fogom venni.

Mindezt azért tartottam fontosnak előre bocsátani, mert úgy tapasztalom, hogy aki kispapok és szerzetesnövendékek lelkivezetésével van megbízva, az különleges nehézségekkel kénytelen szembenézni. Igaz ugyan, hogy ő is – mint mindenki – elsősorban a saját lelkiismerete előtt felelős, azonban számos egyéb szempont is létezik, amiket figyelembe kell vennie. Ilyen például azt, hogy hivatalos egyházi megbízása alapján a szerzetesi és más egyházi elöljárók is megfogalmaznak vele szemben elvárásokat. Továbbá létezik egy szerzetesi ideal, egy papi arcél, ami azt fejezi ki, hogy mivé kell válnia a kispapnak vagy szerzetesnek, s a spirituálisnak erre kell vezetnie a növendéket. Ezek az elvárások és ez az ideal sokszor tudat alatt jelen van, működik, és nyugtalanítja, zavarja mind a spiritualist, mind a kispapot.

Egy világi nővel vagy férfival szemben sokkal szabadabban járhatunk el. Ilyen esetekben az egyházi törvények korlátai nem szabályoznak olyan erősen, mégha ilyen helyzetben is jelen vannak elvárások formájában. A jövendőbeli papnak viszont meg kell felelnie elöljárói elvárásainak is. Amit egy világi megengedhet magának, azt egy pap sokszor nem teheti meg, s egy pap döntéseinek általában messzebb menő következményei vannak. Például ha valaki megcsalja a házastársát, az elsősorban kettőjükre, illetve legfeljebb néhány más, közvetlenül érintett személyre tartozik, és ezen a szinten is kell kezelni az ügyet. A pap élete viszont sokkal inkább a nyilvánosság előtt zajlik és nem megfelelő viselkedésével nem csak egy mikroközösséget, de az egész szerzetesrendjét kompromittálja, sőt az egész Egyháznak is kár okoz. Ezért nagyobb a nyomás, ami a lelkivezetőjére nehezedik.

Nos, ennyit bevezetésül. Most pedig hadd rukkoljak elő a tézisemmel – hangozzék bármilyen provokatívan is…

1.
Az a tapasztalatra alapozott véleményem, hogy a lelkivezetés során nem szabad elvárásokat támasztani. Úgy vélem, hogy ebben a helyzetben a lelkivezetőnek nem az a szerepe, hogy külső, objektív elvárásokat vasaljon be a lelkivezetettjén; de még csak az sem, hogy jó útra terelje őt, hanem az, hogy teljes figyelemmel és feltétel nélküli elfogadással (azaz Isten szemével) nézzen rá, és ebben az értelemben úgymond legbelsőbb énjének ügyvédje legyen. Egyébként – ha jól belegondolunk – magának az Egyháznak is ez a legmélyebb szándéka a lelkivezetéssel kapcsolatban.

Nem is csoda: hiszen tapasztalataim szerint éppen ez a fajta non-direktivitás az, ami a leginkább képes változáshoz segíteni a lelki vezetettet azokon a területeken, ahol esetleg változásra szorul. Ám ezt a változást lelkivezetőként nem tudjuk létrehozni, legfeljebb bábáskodhatunk a megszületésénél. A kívánt hatás, a változás világra segítésének leghatékonyabb eszköze pedig – legalábbis az én tapasztalataim szerint – az elvárásaink felfüggesztése. Persze – újra mondom – nem kell, hogy egyetértsetek! Én is hosszú utat jártam be, míg erre jutottam.

Alább szeretnék felidézni néhány konkrét esetet, amelyek mérföldkőnek bizonyultak a fenti nézeteim kialakulásában.

2.
Mielőtt azonban belevágnánk, nem lesz haszontalan valamiféle – ha nem is fogalommeghatározás, de legalábbis – elméleti tisztázás a kérdéssel kapcsolatban. Számomra a lelkivezetés olyan fórum, ahol a vezetettnek nem kell szerepeket játszania, ahol teljesen önmaga lehet. Itt szabadon elengedheti magát, abban a tudatban, hogy biztonságban van. Követelményt támasztani valaki iránt ezzel ellentétben számomra azt jelenti, hogy ha nem felel meg az elvárásaimnak, megváltoztatom a vele kapcsolatos hozzáállásomat. Ebben az értelemben hangsúlyozom, hogy a lelkivezetettel való találkozások során szerintem egyedül a feltétel nélküli elfogadás a leghelyesebb (és voltaképpen egyedül hatékony magatartás).

Annál is inkább, mert ez Isten módszere is. A feltétel nélküli elfogadás Isten eljárási módja. Az egyes személy lelkét egyedül Ő ismeri igazán, csak ő tudja annak minden rezdülését és minden tetténak következményét. Lelkivezetőként tehát arra vagyok meghívva, hogy a jelenlétemmel Isten teremtő, elfogadó, szerető magatartását kövessem. Azért is, mert – mint mondtam – csakis ebben a légkörben lehetséges a változás, Isten teremtő, megváltó működése. Tehát önmagában a jelenlétem kell hogy legyen a garancia arra, hogy aki rám bízza magát – bármit mond és bárhogy dönt is (aszerint, ahogy beszélni és dönteni tud és jónak lát) – biztos lehet az elfogadásomban. Még kiélezettebben: úgy látom, hogy lelkivezetőként az elsődleges és voltaképpeni feladat kimerül abban, hogy türelemmel és maximális figyelemmel meghallgassam őt és ilyenformán kísérjem belső lelki útján. Illetve, még pontosabban: a lelkivezető feladata nemcsak kimerül a meghallgatásban, hanem be is teljesül abban. A meghallgatás teremtő és megváltó hatású – ahol Isten teremt és vált meg, ha akar.

A meghalltatást akkor is gyakorolni tartozom, ha nem értek egyet azzal, akit hallok. Nem gyakorolhatok direkt formában nyomást a lelkivezetettre, semmilyen irányban, azokkal az ügyekkel kapcsolatban, amikbe beavatott.

Részben keserű tapasztalatok vezettek el erre az álláspontra, amik talán megmagyarázzák annak radikalitását is. Olyan tapasztalatok, amikor hibákat követtem el; leginkább azzal, hogy nem tudtam elég türelmes és nagyvonalú lenni. Csak később tudatosult a számomra, hogy – ha a tőlem telhető legnagyobb jóindulattal jártam is el – esetenként tudattalanul „eredményeket” akartam elérni a lelkivezetés során. Ez volt az oka annak, hogy (legalábbis titokban) befolyásolni, megváltoztatni akartam a vezetettet; például abban, hogy szokjon le a bűneiről és rossz szokásairól. Hogy finom nyomást gyakoroljak, olykor odáig is elmentem, hogy nyiltan kifejeztem neki, vagy legalább burkoltan utaltam rá, hogy ha ez nem sikerül neki, akkor bizony nem tartom lehetségesnek, hogy tovább folytatódjon a kapcsolatunk. A vezetésemnek feltételei voltak. Ezt a hozzáállást egy idő óta a lelkivezetés legalapvetőbb (és leggyakrabban elkövetett) típushibájának tartom...

Eddig az elmélet, a rébuszokban való beszéd. Most pedig jöjjenek a történetek! Bár a negatív példák nem mindig épületesek, most mégis elmesélek kettőt – talán okulásul szolgálnak.

3.
Történt egyszer, hogy valaki mély bűnbánattal mesélt nekem egy valóban súlyos bűnéről. Őszintén szólva nekem ilyen helyzetekben valahogy nem nehéz empatikusnak lenni: rendszerint gyengédséget érzek, és igazi együttérzéssel tudom kísérni az illetőt. Most is így volt: könnyen be tudtam fogadni minden fájdalmát és nem éreztem magamban kényszert az ítélkezésre. Ahogy hallgattam, amint sírással küzd, nekem is könnyek gyűltek a szemembe. Egyszóval – talán nem elbizakodottság így mondani – akkor és ott képes voltam őt a minden körülmények között megbocsátó Isten szeretetével nézni. Nem irgalmat mondok – szerintem azt jobb fenntartani Istennek ;) –, inkább testvéri elfogadás volt ez a részemről. Résztvevő szeretet élt iránta a szívemben és gyógyítóvá tette a szavaimat is. Legközelebb azonban, amikor visszajött, már kissé megváltozott a vele kapcsolatos belső attitűdöm. Időközben ugyanis felmerült bennem, hogy vajon a múltkor nem voltam-e túlságosan elnéző vele szemben. Mi lesz, ha folytatja a bűnös gyakorlatot? Ezzel nyilvánvalóan árt magának; sőt nem csak magának, de másoknak is! Ez pedig megengedhetetlen – morfondíroztam. A következő találkozásunk is jól indult: azzal kezdte, hogy visszatükrözte, milyen jól esett neki, ahogy az előző alakalommal meghallgattam. Elfogadva érezte magát, és – mint mondta – életében először sikerült nyíltan beszélnie arról a dologról… Akkor viszont mintha belém bújt volna a kisördög: engedtem a kísértésnek – avagy, ha úgy tetszik, a bennem lakó rejtett és tudattalan erőszakos hajlamoknak –, és ezt találtam mondani: jól van, jól van, a múltkor megmutattam a szeretet anyai, mindent elfogadó oldalát, most pedig az atyai oldal jön: az a véleményem, hogy ha ez még egyszer előfordul, nem értek egyet azzal, hogy folytassa a választott hivatására való felkészülést. Nem jött többet beszélgetni. Az eset nagyon bántott persze; és nem csak a kettős kudarc (az ő kudarca és a saját kudarcom) miatt... Hiszen a saját vereségeimet idővel egyre inkább megtanultam elfogadni... Az ő vereségét már jobban sajnáltam. Másoktól belső fórumon hallottam ugyanis, hogy keménykedő pedagógiám nem bizonyult hatékonynak: nem sikerült ugyanis leszoknia a korábbi bűnéről-hibájáról. Hanem volt valami, ami még ennél is jobban fájt vele kapcsolatban. Hogy micsoda?

Hosszan elemeztem magamban a történteket. Időm volt rá... :), hát alaposan meghánytam-vetettem, végtére is mit helytelenítek a saját reakciómban, mit kellett volna másként csinálni. A dolog nem volt azonnal világos. Hiszen közvetlenül a beszélgetés után még önigazolást is éreztem: „elégedett” voltam magammal – ilyenkor mi akarunk jó vezetők lenni, s nem bízzuk Istenre, a Szentlélekre a vezetést! –, hogy úgymond őszintén, fésületlenül („jól”) megmondtam neki, mit gondolok a bűnös életéről. Hiszen, végtére is – gondoltam magamban –, felelős hivatást betöltő személyekkel szemben muszáj követelményeket támasztani: nem szabad nekik mindent megengedni! Később azonban már árnyaltabban láttam az esetet; az ő helyzetét és a saját szerepemet is. Valahogy világossá vált, hogy nem csak azért kell kudarcélménynek tartanom az esetet, mert nem vezetett javulásra, hanem – és főként – őmiatta! Azért, mert helytelen hozzáállásom arra kárhoztatta, hogy még inkább (talán végérvényesen) magába zárkózzon, egyedül maradtjon. Ítélkező hebehurgyaságom megszakította az éppen csak elindult bizalmi kapcsolatotot közöttünk, s ezzel elvágta talán az egyetlen meglévő szálat is, ami belső önmagával összekötötte. Valami alighanem megszakadt benne: hogyan higyjen ezek után abban, hogy személyében feltétel nélkül elfogadható volna? Rajtam keresztül a lelkivezetés szent fórumában (a „papokban”) is csalódnia kellett… Ügyetlen reakcióm folytán talán egyszer s mindenkorra elveszítette a reményt, hogy valaha még egyszer találhat egy zugot, ahol elvárások nélkül elfogadják, ahol bizalommal kiöntheti a lelkét. Ha képes lettem volna elhordozni őt – elkísérni, bízni a Szentlélekben –, minden pillanatnyi bűnével-nyomorával együtt, anélkül, hogy meg tudnám (vagy akár csak meg akarnám) változtatni („gyógyítani”), és megmarad köztünk a kapcsolat, talán mégiscsak esélyem lett volna segíteni neki. És ezáltal – igen! – nyilván sokkal nagyobb szolgálatott tettem volna az egyháznak is… Szívből sajnálom, hogy nem így történt.

Az a tapasztalatom, hogy a „segíteni akarás” nagyon sok kárt képes okozni. Hosszabb időbe telt, amíg észrevettem magamban ennek a kurarcnak a voltaképpeni okát: azt tudniillik, hogy mennyi agresszivitás, teljesítménykényszer, elérni/megváltoztatni akarás (egyszóval szeretetlenség) volt a vele kapcsolatos „jobbító szándékom” mögött.

4.
Persze számos olyan esetet is őrzök, amelyekben az előbbinél jobban tudtam kezelni a bennem meglévő hajlamot az erőszakosságra, a befolyásolásra. A legtöbb papnövendékkel előfordul például – mi sem természetesebb ennél! –, hogy a hivatásukra való készület során megszerelmesednek. Az én praxisomban voltak olyanok, akik közülük túllendültek a válságon; mások más életutat választottak és elhagyták a papnevelő intézetet. Idővel nagy gyakorlatra tettem szert az ilyen „esetek” kísérésében. Immár belső higgadtsággal tudok kérdéseket feltenni a témával kapcsolatban. Azt hiszem ilyenkor nem csak szabad, de egyenesen ajánlatos, sőt szükséges is, feltéve, hogy szabadon tudom őket hagyni, hogy meghozzák a saját döntésüket. (A szembesítés itt azt szolgálja, hogy a vezetett jobban megismerje önmagát, és felismerje, hogyan hatnak a tettei, ám visszajelezni csak annak szabad, aki visszajelzést kér, azt elfogadja, vagyis meg akarja ismerni önmagát és tetteinek következményeit.) Végül mégiscsak megragadta őket valami, ami hosszú évekig a papi hivatásra való készület útján tartotta őket, erre nem árt emlékeztetni (például rákérdezve, mi volt az)! Ugyanakkor ilyen helyzetekben általában képes vagyok megállni, hogy úgymond „helyettük döntsek”.

Viszont ebben a folyamatban is van egy szakasz, amiben nehezemre esik kitartani a puszta meghallgatásban, pedig nagyon fontos, hiszen az a szakasz is része a folyamat dinamikájának. Ahhoz ugyanis, hogy valaki papnövendékként elhagyja a szemináriumot (papnevelő intézetet) óriási mennyiségű pszichés energiára, belső erőre van szükség. Az ehhez a lépéshez szükséges energiát nagyon gyakran csak azon az áron képes az illető mozgósítani, hogy igazságtalanul szidni kezdi az egyházat, amelynek pedig rendszerint sokat köszönhet (anyagiakban, szellemiekben és lelkiekben egyaránt). El kell ismernem, hogy ezt az igaztalan szidalom-áradatot még egy kicsit ma is nehéz hallgatnom... (Aki számára nem ismerős: tényleg vannak helyzetek lelkivezetés közben, amikor szemrebbenés nélkül meghallgatni a másikat hihetetlenül nehéz; ezt a szemrebbenés nélküli meghallgatást éveken át kell tanulni, gyakorolni...) Mert bizony a meghallgatás (elviselés, hallgatni tudás) begyakorlása elengedhetetlen; végső soron pedig igen gyümölcsöző is. A nehéz szakaszon ugyanis egyszerűen túl kell esni. Ez az ára annak, hogy utólag – akár évek vagy évtizedek múltán – valaki az önállóság olyan fokára jusson, hogy már elfogulatlanabbul (és gyakran igazi hálával) tudjon visszaemlékezni arra, amit átélt, akár jó volt, akár rossz.

A lelkivezetést nem lehet „megtanulni” és nem tudhatjuk, mikor csináltuk „jól”. Talán jelei mégis lehetnek annak, ha valami „sikerül”. A német pszichológus Bert Hellinger azt tartja, hogy ha jól csináltjuk, a kliense fellélegzik. Tehát vannak testi jelek: ha valaki fellélegzik, felemeli a fejét, kihúzza a vállát, tiszta szemekkel néz rád, vagy éppen mély hallgatásba kezd, mert valamit megértett, vagy valami megérintette. Vagy egyszerűen csak azt mondja: köszönöm szépen, most elég volt ennyi.

De elkanyarodtam. A témához visszatérve: az a tapasztalatom, hogy a lelkivezetés során nagyon sokszor lehet találkozni olyan helyzetekkel, amiket helytelenítünk. Döntéseket hoznak, amikkel nem értek (és nem is érhetek) egyet, szokásokat követnek, amiket nem tartok (és nem is tarthatok) ideálisnak – mégsem tudom őket megváltoztatni. Nagyon nagy szerepe van ilyenkor, hogy megszületik-e bennem az a (szemlélődő) magatartás, amivel el tudom hordozni a másikat – bárki legyen, és bármit tegyen is –, anélkül, hogy meg tudnám, vagy akár csak meg is akarnám (!) változtatni. Ugyanis egyedül csak egy ilyen feltétel nélkül elfogadó közeg adhat teret az illető számára a valódi növekedéshez. És – paradox módon – energiát is ahhoz, hogy önmagán túllépjen és a Lélek erejében növekedjék. Csakis így segíthetem ahhoz, hogy a saját életét élje – hiszen ehhez mindenkinek joga van. Félve mondom ki, mégis meggyőződésem: még a saját hibáinak, sőt bűneinek elkövetése árán is! Ennek megengedéséhez persze eleinte nagyon nagy önfegyelem szükségeltetik. Később pedig már egyre inkább csak higgadtság, bizalom, figyelem, ráhagyatkozás, belső csend, és a szenvedésre való készség. A lelkivezető ilyenkor utánozhatja leginkább Őt, a hosszan tűrő és irgalmas Istent, akinek követségében jár...

5.
Talán még egy példa – ez is elég elrettentő... Nemrég mesélte valaki, hogy édesanyja csak nagy nehézségek árán tudta őt megszülni. Az eset külföldön történt, ahol a kórházakban – nem úgy mint akkoriban nálunk – kórházlelkész is működött. A szülés után a szolgálatban lévő pap meglátogatta az anyukát. A rövid lelkipásztori beszélgetésükből – amit végképp nem nevezhetek lelkivezetésnek – hamar az is kiderült, hogy a fiatal nő nincs férjnél. Erre aztán ez a derék kollégám – akinek a jószándékában nincs okom kételkedni – valahogy ezt találta mondani: „Hát akkor nem csoda, hogy ilyen nehézségek adódtak a szülés körül: nyilván ez volt Isten büntetése.” Lehet, hogy nem „büntetést” mondott, csak „figyelmeztetést” – nem emlékszem már pontosan... Az viszont biztos, hogy ennek az anyukának abban a pillanatban megszakadt az istenkapcsolata, és azóta sem állt helyre. Sőt nem csak neki, de a lányának is, aki azóta szerencsésen felnőtt, és maga is egyházellenes szellemben neveli a saját gyerekeit. (Amin nem is csodálkozom...) Szóval – íme, bizonyság – vannak szavak, amiknek a hatása három generáción is átível – sőt talán sokkal még annál is tovább hat. Úgy tűnik, léteznek mondatok, akik hetedíziglen képesek rombolni, hacsak valami csoda nem történik. Csendes reménységem, hogy az illető, azzal, hogy elmesélte ezt a történetet egy egyházi embernek (adott esetben nekem), tett egy lépést a gyógyulás útján... Szemmel láthatólag örült is neki, felszabadult tőle. Főleg talán annak köszönhetően, hogy nem kezdtem mentegetőzni, sem botránkozni. Még csak kimagyarázni sem próbáltam a kimagyarázhatalant… Egyszerűen csak próbáltam őrizni az ítélkezés nélküli külső-belső csendet, és együttérzőn meghallgatni őt. Nem volt egyszerű. Ami segített, hogy könnyű volt kihallottam a szavaiból a vádak mögött meghúzódó rejtett fájdalmat. Hiszem, hogy erre kell figyelni a gyógyulás érdekében; mert az – az élő Isten kegyelméből – magától történik. Hacsak nem állunk útjába, nem vágunk közbe, nem szembesítjük a másikat a saját (esetleg jogos) elvárásainkkal (hiszen a házasságkötésnek meg kell történnie!).

Ha jobban belegondolok, eddigi élettapasztalataim szerint soha nem használt, amikor úgymond „erőszakkal” (például verbális erőszakkal vagy rábeszéléssel) próbáltam valakit jó útra terelni. Pedig volt vagy 5-6 eset, amikre konkrétan emlékszem: „kifelé” udvaroló papnövendékek, házastársukat megcsaló férjek és feleségek, aktív promiszkuitásban élő, homoszexuális kapcsolatokat fenntartó személyek, és hasonlók esetében korábban tettem ilyesmire kísérletet. S ha sikerült volna, talán akkor sem lehetnék nyugodt az „eredmény” felől. Talán most már jobban értitek, miért berzenkedem: részben ezek a kudarcélményeim mondatják velem – illetve ezek is csak megerősítik, hogy a dolog minden fájdalma és kockázata ellenére sem helyes (és legtöbbször lehetetlen is), ha felnőtt és autonóm embereket megpróbálunk úgymond önmaguktól megóvni. Egy dolgot tehetünk (és nyilván tennünk is kell): ha kérdezik és ha mi is elérkezettnek látjuk az időt, elmondhatjuk a véleményünket. Azt, amit emberi élettapasztalataink és alkalmasint a kinyilatkoztatás is alátámaszt (ám vigyázat: bibliai idézetekkel gyakran egymással homlokegyenest ellentétes dolgokat is alá lehet támasztani!). A lelkivezetésben – s ez volt a kiinduló tézisem – szerintem a leghelyesebb hozzáállás a másik feltétel nélküli elfogadása és az isteni gondviselésbe vetett bizalom. A reménység abban, hogy Isten mindenből képes jót – sőt nagyobb jót! – kihozni. S hogy az őt szeretőknek minden a javukra szolgál (vö. Róm 8,28).

6.
Összefoglalva: az a véleményem, hogy a lelkivezetői helyzetben a másik embert teljesen fel kell szabadítanom, hogy azt tehessen, amit a maga részéről a legjobbnak tart, vagy amit lenni tud. A kapcsolatot sem szabad az ő döntéseitől vagy cselekedeteitől függővé tennem, bármilyen döntésről vagy cselekedetről legyen is szó. A kérdés persze kényes: köztudomásúan az angolszász világban – és hatására egyre inkább Európában is – a jogalkotás egyre érzékenyebb a pedofília bűnére. Ez az érzékenység odáig megy, hogy bizonyos helyzetekben a jog előírja a segítő foglalkozásúaknak, hogy megszakítsák a beszélgetést ezzel vagy egy hasonló mondattal: „Figyelmeztetnem kell, hogy ha folytatja az elbeszélést, fel kell önt jelentenem”. Ez azonban felveti azt az aggályt, vajon ezzel az eljárással az állam nem nyomul-e be valamiképpen olyan térbe is – az emberi kapcsolatok olyan mélyrétegeibe –, ahol nincs helye. A gyónási helyzetet valamiképpen ide sorolom. A gyónási titok intézményének (amellyel külön kellene foglalkozni, mert annyira fontos, de most nem teszem) szerintem kívül kell állnia a világi jog által szabályozott területen. Olyan védett térnek kell maradnia, ahol az ember Isten előtt áll és egyedül ő előtte felel. Példa erre sok szent – Nepomuki Szent Tamástól Mórus Szent Tamásig –, akik a gyónási titok vértanúi lettek.

A direktív lelkivezetést azonban egyértelműen tévútnak tartom. Rossz lelkiismeretet kelt, az azon alapuló erényes élet pedig kényszerrel operál, vagyis megerőszakolja a lelket és nem vezet szabadsághoz. Márpedig egyedül szabad szeretetből fakadhat valódi erkölcsi magatartás. Úgy látom, hogy ha én mondom meg más helyett, hogy mi a jó és mi a rossz, akkor nem segítem őt a felelősségvállalásban. Csakhogy aki nem vállalja a felelősséget a tetteiért, az nem válik érettebb emberré. Akit direktív módon vezetnek, az mindig hivatkozhat önmaga fölött álló tekintélyre. Aki azonban cselekdvését külső tekintély véleményéhez igazítja és rá hivatkozik, az nem változik, hanem csak alkalmazkodik. Ahelyett, hogy (ön-)kritikussá és szabaddá válna, más háta mögé bújik.

Lélek szabaddá tesz és éltet (vö. Jn 6,63); ezzel szemben az elvárások, a kívülről jövő nyomás merevséghez vezetnek, és a lelket (a Lelket is) korlátok közé szorítják. Hiszen mi is a célja a lelkivezetésnek? Az én értelmezésemben az, hogy a „vezetett” személy egyre inkább felelősséget vállaljon a saját tetteiért, sőt az egész életéért is. Hiszen ennyit jelenti Isten színe előtt egzisztálni.

Elvárások és fenntartások nélkül (nondirektív módon) kísérni valakit – ez számomra az irgalmas Isten szeretetének képviselete a lelkivezetői kapcsolatban.

Szervusztok – és B.Ú.É.K.!

PS: Van itt egy link – szép és egyházias – a téma után mélyebben érdeklődőknek (és angolul tudóknak):
http://aleteia.org/2015/03/04/inside-the-confessional-what-is-it-like-for-a-priest/

PPS: Ezt pedig egy barátom küldte – nem kell hozzá angolul sem tudni. Ám nem azért küldte, hogy megváltoztasson, hanem azért, hogy meggazdagítson vele. (Erről ismertem fel, hogy a barátom.)
https://www.youtube.com/watch?v=TGuO5eGautk