Mélyen megmaradt az emlékezetemben egy eset. Repülőgépen utaztunk, amikor egy férfi nyíltan szembeszegült a légiutaskísérők utasításaival. A gép leszálláshoz készülődött, ezért már érvényben volt az utasítást: mindenki üljön a helyére és kapcsolja be a biztonsági övét! Erre egy kigyúrt fiatalember mindezzel mit sem törődve felállt, és teljes nyugalommal kotorászni kezdett a poggyásztartóban. Elsőre udvariasan, de nagyon határozottan rászóltak a hangosbemondóból, hogy haladéktalanul foglaljon helyet. Ő azonban nem ült le, hanem kihívóan körülnézett, hogy neki ugyan ne parancsolgassanak. Mi, utasok persze egyre kellemetlenül kezdtük érezni magunkat; még a barátnője is – aki pedig igazán ismerhette – nyaggatni kezdte, hogy ugyan ne csinálja már tovább a feszkót... (Talán azért is maradt meg ennyire az emlékezetemben, mert mindketten magyarok voltak.) A srácnak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni. Sőt, talán még élvezte is egy kicsit, hogy hirtelen a figyelem középpontjába került. Még hosszú percekkel azután is, hogy befejezte a pakolást, tüntetően állva maradt és büszkén nézelődött. A vezető stuardess többször is rászólt, egyre magasabb hangszínen, utoljára már szinte kiabálva – aztán végül ő is elhallgatott (gondolom, így vannak kiképezve ezekre a helyzetekre). Hosszú percek teltek el, míg ez a nonkormista hazánkfia végre megunta a játékot, és ő is lehuppant az ülésre, mint a többiek. Még landolás előtt helyreállt tehát a rend.

Hosszan elemezgettem magamban ezt az esetet. Nyilván én is feszengeni kezdtem, mint mindenki, ahogy növekedett a levegőben az idegesség; kisvártatva azonban azon kaptam magam, hogy voltaképpen csodálom is magamban ezt a fiatalembert. Abban az adott helyzetben végül is senki életét sem veszélyeztette... Abban viszont számomra szinte példaértékűnek tűnt, hogy hogyan lehet kibírni a csoportnyomást, és miként lehetséges minden kényszerítő elvárás ellenére hűségesnek maradni a saját elképzeléseinkhez, akaratunkhoz.

Talán azért is nagy hatást tett rám ez a viselkedés, mert én annyira más vagyok. Engem ugyanis már gyerekkorom óta arra szoktattak, hogy ne lógjak ki a sorból – és elég jó megtanultam a leckét. Klerikus is lettem, márpedig – tapasztalat szerint – az egyházban egyáltalán nem ritkák a behódolásra kész, valamely tekintélyi személynek magukat szívesen alávető emberek. Láttam már idősebb papot a püspöke színe előtt mintegy varázsütésre átváltozni 10-12 éves kisfiúvá... (Pedig előtte milyen tekintélyelvűen tudott fellépni!) Szóval, a repülős eset kapcsán valahogy intuícióból megértettem, hogy a nonkonformizmusnak lehetnek előnyei – sőt, hogy adott esetben nagyon is szükséges lehet...

Többségében általában meg vagyunk győződve arról, hogy a viselkedésünk tükrözi a szándékainkat és a személyes meggyőződésünket. Ugyanígy, alighanem olyan kép él bennünk önmagunkról, hogy ha egy az értékrendünkkel ellentétes dologra utasítanának, kerek perec megtagadnánk az engedelmességet. Sajnos azonban a tudományos felmérések adatai mást mutatnak.

Úgy tűnik, az elveihez mindenkor hűséges, autonóm emberi lény képe nagyrészt idealizáció és önáltatás. A Yale egyetemen 1961-ben végeztek egy kísérletet, amely az egész világon nagy feltűnést keltett. A program kitalálója egy amerikai szociálpszichológus, Stanley Milgram, aki azt mérte fel, hogy hogyan viselkedünk mi emberek abban a helyzetben, ha egy tekintélyi személy olyan parancsot ad, ami ellentétes az erkölcsi meggyőződésünkkel és elveinkkel. A Milgram-kísérletben egy kísérletvezető és két résztvevő szerepelt (a résztvevők egyike azonban színész volt, beépített ember). A két „résztvevő” között kisorsolták, hogy ki lesz a tanár és ki a tanuló, ám úgy, hogy egy egyszerű trükk segítségével a tényleges kísérleti alanyra mindig a tanár szerepe jutott. A kísérleti alany nem tudta, hogy a társa valójában színész, végig abban a hiszemben volt, hogy mindketten egy olyan kísérletben vesznek részt, amely a büntetésnek a tanulásra kifejtett hatását méri fel.

A kísérleti alanyt, akire a tanár-szerep jutott, egy generátor mellé ültették, amin kapcsolók voltak 15 V, 30 V, 45 V stb. felirattal, egészen 450 V-ig. A kapcsolók alatt ilyen további feliratok tették egyértelművé a dolgot: „könnyű áramütés”, „erős áramütés”, „nagyon erős áramütés”, „nagyon veszélyes áramütés”, egészen az utolsóig, ami alatt egész’ egyszerűen ez a felirat szerepelt: „XXX”. A tanár szerepben lévő kísérleti alanynak az volt a feladata, hogy egy memória-gyakorlatot ellenőrizzen, és valahányszor csak a „tanuló” (valójában színész) hibát követ el, tanárként elektromos áramütést mérjen rá, minden elkalmommal növelve annak erősségét. (A „tanulót” előtte egy másik szobámban beültették egyfajta „villamosszékbe”, amiből magától nem tudott szabadulni.) Egy idő után a „tanuló” – azt szimulálva, hogy az erősödő áramütések egyre nagyobb fájdalmat okoznak neki – kiabálni kezdett, hogy már elege van, abba akarja hagyni a kísérletet. (A kiáltások jól hallhatóak voltak a tanár számára a másik szobából.) Ennek ellenére a dolog gyakran addig ment, hogy a tanárnak azt mondták, a 300 V-os áramütéstől az illető elveszítette az eszméletét, ezért hagyta abba a kiáltozás. A „kísérletvezetőnek”, aki tekintélyi szerepben volt, az volt az egyetlen feladata, hogy jelenlétével minél nagyobb nyomást gyakoroljon a tanárra, és bíztassa, hogy folytassa tovább a kísérletet. Mit gondoltok, a kísérleti alanyok hány százaléka csinálták végig a kísérletet?

Az első alkalommal, amikor a kísérletet végrehajtották, azoknak az aránya, akik a kísérleti alanyok közül elmentek a 450 V-os (tehát majdnem biztosan halált okozó) áramütésig, 65 százalék volt. Más, későbbi kísérlet-változatokban azt is kimutatták, hogy a „tanuló” jelenléte (azaz, ha ugyanabban a szobában van) lecsökkentette ezt az arány; viszont ha csak egyszerű parancsvégrehajtásról, vagyis a gomb szimpla megnyomásáról volt szó, egészen 95 százalékig felment azoknak az együttműködőknek az aránya, akik hajlandók voltak megadni a legnagyobb „áramütést”.

Szerintem ez drámai!

A Milgram-kísérletnek egyébként az adott különös hangsúlyt – és jelentős médiavisszhangot –, hogy az első kísérleteket három hónappal azután végezték, hogy Jeruzsálemben a náci háborús bűnös Adolf Eichmann pere elkezdődött. Maga Milgram arra a számára nyugtalanító kérdésre kereste a választ: hogyan lehetséges az, hogy Eichmann és cinkosai milliószámra pusztán parancsot teljesítettek?

A kapott eredményeket alkalmazhatjuk a nagyvállalati kultúrára is. Megfigyelhető, hogy aki beletartozik egy hierarchikus társadalmi struktúrába, az a saját döntéseit általában többé már nem autonóm módon hozza meg, hanem azok elvárásaihoz igazítja, akik a hierarchia valamely magasabb fokán állnak és akiket ezért tekintélyi személyeknek tart. Ilyen emberek lehetnek azok, akiknek nálunk nagyobb döntési hatalat tulajdonítunk, vagy akik képesek jutalmakat vagy büntetéseket adni, vagy akiket egyszerűen csak nagyobb hitelreméltósággal ruházunk fel egy adott helyzetben vagy egy adott környezeten belül. Annak érdekében, hogy képesek legyünk megőrizni és alkalmazni saját erkölcsi értékrendünket és meggyőződésünket azokban a helyeztekben is, ahol nyomás alatt érezzük magunkat, vagy ahol egyszerűen csak tekintély alatt állunk, mindenekelőtt meg kell ismernünk ezeket a dinamikákat, hiszen így nagyobb esélyünk van arra, hogy függetlenedjünk tőlük.

Nem azt akarom mondani, hogy a kezdő történetben szereplő fiatalember (aki nem akart leülni a repülőn) minden tekintetben követésre méltó; és persze arra sem vennék mérget, hogy végig erkölcsi magaslaton maradt volna a Milgram-teszt során. De azt talán nem túlzás állítani, hogy vannak (lehetnek) előnyei annak, ha valaki nem „hódol be” azonnal s nem engedelmeskedik első szóra a tekintélyi utasításoknak. Ez ugyanis nagyobb esélyt ad arra, hogy képes lesz önmaga maradni, bármilyen körülmények között is és bárki ellenében. Az autonómia ezen fajtáját „férfias” – szóval a magam részére elsajátítandónak ítélt – tulajdonságnak tartom.

Alkalmanként pedig akár hősiességnek is. Őszintén és szívből csodálom például azt a katonát, aki kirobbantotta a botrányt az iraki Abu Gharib börtönben. Egy ponton túl nem tudta nézni a visszaéléseket és – cinkosság/bajtársiasság ide, lojalitás oda – nem volt többé hajlandó együttműködni. Magában fellázadt és – nem számolva a következményekkel – közzé tette a fotókat. Egyszerű közlegény volt pedig, úgy tudom... Martin Luther-Kinget sem lehetett sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni többé. Gyönyörű, amit a halála előtt a naplójába írt: hogy készen áll minden következményt vállalni a meggyőződéséért. Ja, hogy ő protestáns lelkész volt? Ez igaz, de – attól tartok – önmagában semmire sem garancia. Lelki alkatukra nézve egyébként a katolikus egyház szentjeit mind ilyennek képzelem. Ezért is szeretném gyakorolgatni ezt a fajta nonkonformizmust.