Mindannyiunk életében megvannak a tapasztalatok – fájdalmak, remények, kudarcok –, ez már csak így szokott lenni az életben. Velem is így van ez. Viszont ahogy öregszem mindinkább azt veszem észre, hogy az, amit én az életben gyengeségnek, kudarcnak, hiánynak, éltem meg, vagy ami csalódást okozott, annak – messzebbről visszatekintve – megvolt az értelme. Mindennek ellenére valami jó – sőt, talán így is merem mondani: valami nagyobb jó – született belőle a személyes életemben. Hogy nálam ez miért alakult így, azt nem tudom megmondani. Mint ahogy azt sem, hogy miért alakul így talán mindenkinél a szó legmélyebb értelmében, legalábbis lehetőség szerint. Erről fogalmam sincs, mégis ezt az igazságot az egyik legfontosabb belátásomként, tapasztalatomként tartom számon. Talán azért, mert nekem sem volt olyan könnyű megszeretnem mindazt, ami van. A valóságot sem, saját magamat sem, sőt – és ez talán furcsán hangzik egy pap szájából – nekem még még a Jóistent sem volt olyan könnyű megszeretnem.
Istent megszeretni nem könnyű mindenkinek. Tehát ez első téma amiről beszélni akarok azzal kapcsolatban, hogy Jézus alászállt a poklokra. Mert engem a keresztény hitvallásnak (tehát nem csak a katolikus, hanem a keresztény hitvallásnak) ez a mondata mindig is érintett. Talán általában véve is keveset beszéltek, és még kevesebbet írtak erről, pedig a keresztények vagy 18 évszázad óta ismétlik, recitálják, megvallják, szüntelenül hangoztatják a liturgiájukban, hogy Jézus „alászállt a poklokra”. Ez ugyebár a Nagyszombat titka. Már Nagypénteken is jelen van, mert már a szenvedés is valamiképpen a pokol Jézus számára, de teljes értelemben ez a Nagyszombatra vonatkozó hit tartalma. Keresztény értelmezésünk szerint ugyanis Jézus nem azonnal támadt fel, hanem előbb lement a poklokra, hogy ott a hagyomány szerint találkozzon azokkal, akik az elődei voltak. Ez a magyarázat persze csak egy a lehetséges teológiai interpretációk közül – hiszen ezekkel a dolgokkal kapcsolatban lehetetlen teljes bizonyosságra jutni –, de ez a nézet nagyon elterjedt az egyházban. Része az apostoli hitvallásnak is: descendit ad inferos.
Az én értelmezem szerint alászállni a poklokra – talán sok minden más mellett – azt is jelentheti, hogy mi is felidézzük a saját családunk történetét. Visszagondolhatunk a családunknak, az őseinkre, azokra, akik előttünk haltak meg. Felidézhetjük, mi minden történt velük; s azt is tudatosíthatjuk, hogy mindez mennyire meghatároz bennünket. Mert az, hogy a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink hogyan éreztek, mi volt az, amit el kellett szenvedniük, milyen bűnöket követtek el, mivel bántották egymást vagy másokat, azt mi is mindmáig magunkban, a sejtjeinkben hordozzuk. Nem csak a lelkünkben, hanem a testünkben, a sejtjeinkben is. Hiszen mi magunk is őseink sejtjeiből lettünk; nem a semmiből keletkeztünk, hanem a szüleink sejtjeiből jöttünk létre. Ezek a sejtek egyszerre csak osztódni kezdtek, és mi lettünk belőlük… És ezekben a sejtekben bele van írva mindaz, amit a szüleink tettek, a jó is, de az is, ami nehéz és súlyos volt az életükben.
Nyilván egy kicsit más értelemben, de így volt ez Jézus Krisztussal is. Amikor ő alászállt a poklokra, szintén az őseivel találkozott. És Jézus ősei között ott volt Dávid maga bűnével, és Betsabe, aki megcsalta a férjét – a Máté evangéliumban utána lehet nézni! (Vö. Mt 1,6.) Tehát van ott egy házasságtörés is, és ott van Dávidnak minden bűne, sőt Jézus minden elődjének minden jó és rossz cselekedete és tulajdonsága is; mindaz, ami az életükben jelen volt, az most is ott van: a mennyei és a pokoli egyaránt. És úgy tűnik, Máté evangéliuma nem szégyelli bevallani ezeket – nem szégyelli felsorolni a neveket sem... Egyébként Máté evangéliumában általában csak a férfiak szerepelnek, de ebben a felsorolásban három nő is helyet kapott – Betseba mellett Rácháb és Rút nevét is említi! – és ők bizony nem csak jó hírű asszonyok... Hitünk tanítása szerint Jézus hozzájuk is alászállt a poklokra. Ez nem azt jelenti, hogy ők mind a pokolban vannak, de azt talán igen, hogy Jézus valamiképpen visszament hozzájuk. Talán mikor meghalunk, mi is megkapjuk a lehetőséget, hogy valamiképpen visszamenjünk a múltunkba, hogy a mi dolgaink is feldolgozódjanak. És talán nekünk is nem csak a saját bűneinkkel, hanem a szüleinknek, vagy az őseinknek fel nem dolgozott múltjával is dolgunk lesz, azzal is szembe kell majd néznünk.
Mérlegre kerülünk úgy is, mint egyedi személyek, úgy is, mint egy család tagjai, és úgy is, mint valamely adott néphez tartozó indivíduumok. Mert az is nyilvánvaló, hogy minden népnek megvan a maga sebe, a maga gyökérkonfliktusa. Ez ad magyarázatot arra, hogy miért szeretjük a szomszédainkat, vagy éppen miért nem szeretjük őket; és hogy ők miért szeretnek, vagy éppen nem szeretnek bennünket. Csakis ebből a történetből érthető, hogyha az egyik nép megalázva érzi magát a másik nép előtt, más népek pedig büszkén mások fölé helyezik magunkat – vagy esetleg csak mi érezzük úgy, hogy lenéznek minket... Mindez benne van a történelmünkben. És ide, éppen ide szállt alá Jézus. Sőt, tovább is mehetünk: hiszen mindenhol, ahol gonoszságot követnek el a földön, mindenhol, ahol háború és gyűlölködés dúl, hitünk szerint Isten is jelen van. Sok-sok évvel ezelőtt egy ijesztő felismerés született bennem: ha Isten mindennek a teremtője, akkor nem mondhatom azt, hogy Istennek nincs köze a rosszhoz. Hiszen ha nem volna köze hozzá, nem mondhatnám, hogy mindennek a teremtője! És ha van sátán, akkor azt is vallanom kell, hogy őt is Isten teremtette. És ha létezik bűn, akkor annak is benne kell lennie Isten terveiben, akár el tudjuk ezt fogadni, akár nem.
Nem kell, hogy mindenki elhigyje azt, amit mondok; arról beszélek, amit megéltem. Harmincegynehány éves voltam, amikor – igazából nem tudom, hogy honnan jött és miért jött ez az érzés bennem – de megrémültem, hogy Isten lehetne gonosz is. Megijedtem attól, hogy ugyan ki garantálja nekünk, hogy Isten nem gonosz. Ki adhat erre biztosítékot? És akkor ettől a gondolattól – bár már pap voltam akkoriban –, emlékszem, nagyon megrettentem. Később, hosszú évek alatt úgy döntöttem – persze csak később jöttem rá, hogy valójában ez egy döntés volt, amely valamiképpen belülről jött, belülről született meg bennem –, hogy azt mondjam: márpedig én a jó Istenben akarok hinni. Abban a jó Istenben, aki alászállt a poklokra. Abban az Istenben, aki a poklokból is valamiképpen feltámadt. Hogy ez hogyan történt pontosan, azt nem tudom, nem tudjuk, s talán nem is kell pontosan tudnunk. Ez titok marad, ahogy Jézus történetében is titok marad, hogy mit jelent: Jézus Krisztus feltámadt a halálból. Ez a titok azonban valamiképpen azt is jelenti, hogy nem maradt a poklok mélyén. Azt jelenti, hogy rettenetes és gyalázatos halála nem maradt az utolsó szó ebben a történetben. Azt jelenti, hogy köztünk működik, él, és képes számunkra is reményt adni. De ehhez előbb alá kellett szállnia a poklokra.
(Mustó Péter elmélkedése szabad átiratban)
Utolsó kommentek