Az én húsvétjaim általában elég dolgosan telnek. Szerzetes pap vagyok, ám fő feladatomat tekintve egyúttal olyan ember is, akit szellemi munkára szabadítottak fel. Ráadásul a teljesítményemet számszerűsíthető adatok, publikációk alapján mérik. Ezért aztán – szégyen ide, szégyen oda – időnként ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy visszahúzódjak az emberek elől, és hosszabb összefüggő időt szenteljek a kutatásra és az írásra. A csendes ünnepi napok erre lehetőséget is adnak; ilyenkor ugyanis a diákok legalább békén hagynak egy kicsit... :) Így történt hát, hogy – mivel nincs közvetlen lelkipásztori megbizatásom – a „húsvéti szünet” idejére (ami nálunk két teljes hét!) bevetettem magam a könyvtárba, és megpróbáltam kihasználni az ajándékba kapott időt, amit zavartalan szellemi munkára („könyvtárazásra”) fordíthatok. Legutóbb is valójában csak a liturgiák és az éjszakai alvás idejére jöttem ki az olvasóterem félhomályából. (Bizony, még az étkezésekre sem mindig, mert a jezsuita házirend nagyon megengedő ezen a téren – nagyjából mindent a kapott „küldetésnek”, a missiónak rendel alá. Én pedig nagyon tudok dolgozni...)

Hanem az esemény, ami tényleges szemléletbeli változást hozott bennem ezen a húsvéton, a portásunkkal való beszélgetés volt. Ide még némi magyarázat kívánkozik. Egy nagy egyházi egyetemen dolgozom Olaszországban. Az intézmény főépülete Róma belvárosában található. Itt is lakom: a tantermek fölött, a 3. és a 4. emeleten vannak a jezsuita tanárok „cellái” (így hívják a lakószobát a szerzeteseknél – és tényleg, hasonlít is! :) Szóval – hogy egyik szavam a másikba ne öltsem – a házunkra portás vigyáz. Így volt ez az ünnepek alatt is. Közvetlenül a szentháromnap után  történt, hogy éppen egy diákkal volt megbeszélt időpontom (még ilyenkor is: lám, semmi sem tökéletes! ;), szóval le kellett mennem a portára, hogy várjam őt. Mivel pedig a diák késett, hosszabb beszélgetésbe keveredhettünk Carloval, az ünnepek alatt munkára beosztott portásunkkal. S vajon miről is tereferéljen az ember egy jókedéllyű olasz portással? Valahogy a terrorizmus szóba került – kevéssel a brüsszeli merényletek után voltunk (tavaly – a szerk.). Azt kezdtem fejtegetni, hogy mennyire a félelem légköre uralkodik a városban. Érezhető, hogy mindenki valami robbantástól tart, mert ahol ennyi a túrista ugyebár... Elmeséltem azt is, amit az egyik kollégám mondott: hogy ő következetesen elkerüli a Trévi-kút környékét, és a többi emberektől zsúfult helyet, különösen ezekben a napokban. Hiszen – mondta – „elég, ha csak egy örültnek eszébe jut belehajtani a tömegbe egy robbanóanyaggal megrakott autóval...” Carlo nem rendült meg az ijesztő lehetőségtől. „Én nem félek” – mondta egyszerűen. „Úgy szoktam, hogy rábízom az életemet Jézusra, és akkor eltűnik belőlem minden félelem. Hiszen végül úgyis az Ő kezében van az életünk...” Ezt olyan egyszerűen és hitelesen mondta, hogy azóta sem tudom elfelejteni. Nem volt benne semmi kivagyiság vagy hősködés, semmi fanatizmus. Egy egyszerű hitű olasz férfi spontán megnyilvánulása volt, aki naponta kétszer két órát utazik a munkahelyére, ismeri az élet keménységét, dolgozik a két gyerekéért és a feleségéét, és elvállalja az áldozatokat, amiket az élet számára felad. Nincs sok választása. Nem engedheti meg magának az óvatoskodás luxusát, mint egyes szerzetesek...

Azóta én is elhatároztam, hogy – ha csak arra visz az utam – tudatosan bemegyek a tömegbe, a túristák, az emberek közé. Azért sem kerülöm el a tömeget, az emberektől hemzsegő utcákat! Pedig nekem is eszembe jut néhanapján – hja, ebben a traumatizált világban. De nem akarok engedni a belső szorongásaimnak. Végül is az életemet én is Jézus Krisztusra bíztam! Ennél radikálisabban – legalábbis formálisan – már nem is lehetne. A módszer egyébként – úgy tűnik – nálam is használ. :)
Szóval, az idei húsvétom nagy tanulsága, hogy – pap létünkre – a legfontosabb dolgokat az egyszerű hívő emberektől lehet megtanulni.

●●●

Ennek jegyében egy új elhatározást is tettem. Mostantól minden vasárnapi ebéd után lemegyek az étkezőnk konyhájába, hogy megköszönjem az ott dolgozó asszonyoknak a szolgálatot. 70-en ebédelünk együtt, mindenki jezsuita, és csak egyvalakiről hallottam közülünk, hogy ilyen szokást követett volna. Ám egy idő óta ő is más feladatot kapott és elkerült a közösségünkből. Azt mondják, szerették a nálunk dolgozók, értékelték ezt a gesztusát. Biztos bennem is valami önzés ezzel kapcsolatban: szeretném, hogyha szeretnének. De talán akad önzetlenebb motivációm is – őszintén vágyom arra, hogy kifejezhessem a munkatársaink felé, hogy értékelem, amit értünk tesznek. Például, hogy húsvétkor is bejönnek elvégezni a szolgálatukat. Persze az idegenekkel való kommunikációban sajnos egyáltalán nem vagyok ügyes – inkább suta –. De meg fogom próbálni egy kicsit megeröltetni magamat. Szentül elhatároztam! Végülis valami indokot mindig lehet találni... Húsvétvasárnap már el is kezdtem – és nekem is örültek! :) Még nem minden tökéletes, mert – micsoda gyalázat! – elfelejtettem megkérdezni a még a neveiket is (pedig ők megkérdezték az enyémet...). Szóval, van még hová fejlődni. De az első lépés megtörtént – akár büszke is lehetnék magamra... :)

●●●

Papként olyan nehéz a világot a hatalom nélküli „egyszerű emberek” szemszögéből nézni. (Tanár papként pedig talán még nehezebb.) Nem akarok bűnbakot keresni, de talán a híveink is hibásak ebben. Azzal, hogy „olyan nagyon tisztelnek” bennünket. (Legalábbis szemtől-szemben...) Hogy olyan nehéz nyíltan kommunikálni... Persze az, ami képes kimenteni bennünket ebből helyzetből, nem valami mesterséges erénygyakorlat, nem a „leereszkedés” gesztusa. (Bár kezdetnek az sem rossz – jobb a semminél –, bár ebben nem vagyok biztos.) Az igazi „megoldás” azonban a valami „eredetibbhez” (az „eredethez”) való visszatérés. A saját valódi önazonosságunkhoz való visszatalálás. Az „egyszerű emberekkel” való mesterkélten kieszközölt, modoros beszélgetések helyett annak gyógyító felismerése, hogy egyek vagyunk. Addig azonban marad a rájuk való oda-hallgatás vágya és esetlen kísérletei. Mert hogy jót tesz – nekem személyesen egészen biztosan! – afelől semmi kétség. Jézus Krisztus példája félreérthetetlen (vö. Mk 12, 41-44; Lk 21,1-4). Esély, hogy megtanuljam az evangélumot.