Az alábbiakban arra vállalkozom, hogy inkább mókás-ismeretterjesztő, mintsem komoly-tudományos szinten tárgyaljak egy elvont filozófiai fogalmat. Ha teológiáról írnék, tekintélyekre kellene hivatkoznom, például az egyházi tanítóhivatal által kihirdetett dogmákra. A mostani témával kapcsolatban azonban nem létezik ilyen kötelem: teljesen szabadnak érezheti tehát magát, kedves Olvasó! A filozófiában nincsenek előre meghatározott „kötelező dogmák”. Csupán egyetlen tekintély számít: a józan ész belátása. Ha valaki végigolvassa ezt a cikket, természetesen juthat arra következtetésre, hogy a filozófia eddig sem érdekelte, és ezután sem fogja. Az olvasásra fordított idő ez esetben sem volt hiábavaló – hiszen az is értékes információ, mi hagy hidegen bennünket. Talán mégis lesznek, akik ennél tovább jutnak, s megsejtik, hogy bár a filozófia elvont, ám korántsem értelmetlen dolog. Készülök elárulni egy „trükköt” is, amelynek segítségével megkérdőjelezhetetlen „örök” igazságokra tehetünk szert – nos, ez elég figyelemre méltó ambíció! Akárhogy legyen is, aki veszi a fáradtságot, és figyelmesen végigolvassa ezeket a sorokat, nem mondhatja többé, hogy nem tudja, mi fán terem a metafizika!

Az előítéletek számbavétele

Milyen képzettársítások támadnak általában a „metafizika” fogalmával kapcsolatban? Angolszász nyelvterületen a szó sokaknak homályosan, sőt mi tagadás kissé „gyanúsan” is cseng; nagyjából rokon értelmű a tudománytalansággal. Eszerint olyenfajta diskurzusról lesz szó, amely – noha talán valaha divatosnak számított az európai kultúrkörben – mára, a tudományok fejlődésével, idejétmúlttá vált és nem sok hasznát látni. Némelyek a fogalom kapcsán távolkeleti filozófiákra asszociálnak: úgy sejtik, hogy a metafizika valamely tiszteletreméltó, ám bonyolult gondolkodási rendszer, amely a vallási hagyományokkal rokon. Ők a szó hallatán gondolatban máris felkészülnek egy meglehetősen érthetetlen és követhetetlen, „misztikus” gondolatmenet végighallgatására. A fenti előítéletek jobbára az empirikus filozófiai hagyomány hatására terjedtek el, mely szerint a „metafizikai” szó nagyjából rokon értelmű az „értelmetlen holdvilágkanalazással”; amolyan, „se füle, se farka” foglalatosság, aminek „semmi köze a realitáshoz”. Hiszen ugyan mi értelme volna annak, ami nem ellenőrizhető mérésekkel, azaz tapasztalati, kísérleti úton, az érzéki tapasztalataink segítségével? Márpedig – legyintenek sokan – ami az empirikus tapasztalat számára hozzáférhetetlen, ott meg vagyunk fosztva az igazság vagy tévedés eldöntésének minden kritériumától. Tehát ezen a területen bárki mondhat, amit akar...

Egy kis etimológia

Az előítéletek tehát nem sok jóval kecsegtetnek. Talán előrébb visz, ha kiderítjük a „metafizika” szó eredeti jelentését! Ez nem is olyan nehéz feladat. Hiszen akár józan ésszel is kikövetkeztethető, hogy – ha a „metakommunikáció” a megszokott (verbális) kommunikáción túli szférára (adott esetben a jelek, mozdulatok és gesztusok nyelvére) utal – a görög „meta-” előtag körülbelül annyit tesz, mint „valamin túl lévő”, „valamit meghaladó”. A „metafizika” szónak eszerint valamely a fizikán (avagy fizikai dimmenzión) „túli” valóságra kell vonatkoznia. Az elnevezés történeti eredetének létezik egy másik – némileg fantáziátlanabb – magyarázata is, miszerint egy az Arisztotelész könyveit sorba rendező ókori szerző, a Rhodosz-ból való Andronikosz (i. e. 50 körül) az „első filozófia” (próté philosophia) című könyvet (pontosabban papírusztekercset) a Phüszika nyolc könyve mögé sorolta be, s innen ered a metafizika („a fizika utáni” = meta ta phüszika) elnevezés. Akárhogy álljon is a dolog, úgy tűnik, mind etimológiailag, mind történetileg, végső soron pedig tárgyilag tekintve is, a meta-fizikán a szó legáltalánosabb értelmében a fizikain (a fizikai dimmenzión) túlit szokás érteni. S mi a fizikai világ legfőbb jellemzője? Kétségkívül a változás és az időbeliség. Eszerint tehát a metafizika az az emberi ambíció, hogy gondolkodásunk segítségével meghaladjuk az időbeliséget („időiséget”/„történetiséget”), azaz tudományosan tárgyaljunk bizonyos „változásnélküli” és „időfeletti” igazságokat.

Találtunk tehát egy plauzibilisnek látszó definíciót: a metafizika az örök és változatlan (a változó és mulandó fizikain túl lévő) dolgok tudománya kíván lenni. Ezzel persze még korántsem döntöttük arról, hogy vajon a fenti vállalkozás lehetséges-e, avagy a metafizika igénye – tudnillik, hogy időtlen igazságokat tárgyaljon – jogosulaltan és (miként a fenti előítéletek sejtetik) csupán illúzó kergetés, amely megvalósíthatatlanként lepleződik le. Mielőtt utána járnánk ennek a kérdésnek (hogy ti. csakugyan létezik-e ilyen „fizikán túli”, meta-fizikai dimenzió, vagy sem, hozzáférhető-e vagy tévútra visz, azaz, sikerrel vezethet-e a tárgyalása vagy eleve kudarcra ítélt), kíséreljük meg a kutatott tárgyterület egyértelműbb meghatározását.

A szaktudományos jellegű kérdések – egy példa fényében

A metafizika illetékességi körének meghatározásában segítségünkre lehet, ha mindenekelőtt elkülönítjük azt a területet, amelyen belül nem illetékes. Példák segíthetnek. Tegyük fel, hogy családi körben néhány napot töltünk a Balatonnál. Reggel azonban, a szokásos zuhanyozás közben meglepetéssel tapasztaljuk, hogy az itteni víz nehezebben mossa le a szappant, mint az otthoni. „Lágy víz” – így szokták mondani. Ám vajon mi okozza ezt a hatást? Reggeli közben szóvá tehetjük a problémát, annak reményében, hogy a családban akad valaki, aki nálunk illetékesebb (vagy legalábbis annak érzi magát) ebben a kérdésben. Egy kémikus szakember – ha akad ilyen – alighanem a víz (bio-) kémiai összetevőinek különbözőségéből fogja magyarázni a jelenséget. A víz „lágyságára” vonatkozó kérdés tehát minden valószínűség szerint a kémia tárgykörébe tartozik. A reggeliző asztal körül persze további érdekes témák is felvetődhetnek fel. Valaki felveti például azt az elméletet, miszerint a holdraszállás voltaképpen csak megrendezett esemény volt, csalás, amelyet mintegy színházi körülmények között vettek filmre. Mostanság divatos megkérdőjelezni ezeket a dolgokat… De vajon mi az igazság? A kérdés nyilván eldönthető, ha valaki tudományos szinten is ért az űrkutatáshoz – ő aligha fog beleesni ilyesfajta „összeesküvés elméletek” csapdájába. Majd más témák kerülnek terítékre. Valaki egy szobadíszről a Müloi vénuszra asszociál, de azt egy kicsit nagyobbnak képzeli. De tényleg: mekkora az Müloi vénusz eredeti szobra? Másvalaki az iránt érdeklődik, mikor is szavazták meg a brittek az Európai Únióból való kilépést (a brexitet). És mikor is fejeződött be a Nagy-Britanniát az európai földrésszel összekötő alagút (a „Csalagút”) építése? Szerencsére van kéznél okostelefon, így könnyen utánajárhatunk ezeknek a relatíve egyszerű, pontos és pozitív válaszokkal megválaszolható kérdéseknek. Az empirikus szaktudományok (az űrkutatástörténet, művészettörténet, a politológia és a technikatörténet) tárgykörébe tartozó kérdések esetében a Wikipedia megbízhtó forrásnak számít. Ám vajon léteznek olyan kérdések, amelyekkel kapcsolatban nem segít ki bennünket az internet? Vajon vannak elvileg más jellegű kérdésfelvetések is, amelyekre még a legnagyobb felkészüktségű szakemberek vagy szaktudományos lexikonok sem képesek azonnali és biztos választ adni?

Metafizikai (filozófiai) kérdések

Úgy tűnik, a hétköznapi életben nagyon is gyakran felvetődnek olyan kérdés, amelyekre akkor sem kapnánk választ, ha a világ legnagyobb adatbázisai és leggyorsabb számítógépei állnának a rendelkezésünkre. A balatoni családi üdülő étkezőjének falán például egy kép lóg, s a reggeli közben vita támad a művészi értékéről. Egyesek „kétségbeejtően modernnek” találják (ez az udvarias formája annak, hogy „érthetetlen” és „csúnya” :-), mások azonban a védelmükbe veszik, mert úgy vélik, hogy a disszharmónikus vonalak nagyon is jól kifejeznek valamit jelenlegi összekuszálódott világunkból. Ki illetékes a kérdés eldöntésében? Hiszen mindenkinek van véleménye arról, hogy mi számít szépnek és mi csúnyának! Hagyományosan persze a kérdést egy filozófiai diszciplína, az esztétika tárgykörébe tartozik. Mielőtt azonban vele kapcsolatban dűlőre jutnánk, a beszélgetés személyesebb fordulatot vesz: egy családi ismerős viselt dolgai kerülnek szóba. Vajon erkölcsileg helyesen járt el egy adott, erkölcsileg kényes helyzetben? A cselekedetek helyességének (erkölcsösségének) vagy helytelenségének (erkölcstelenségének) problémája egy másik filozófiai tudományág, az etika témája. A politika is könnyen terítékre kerül egy hosszú reggeli alatt – hja, a mai magyar közélet! –, s a morális kérdések itt is megkerülhetetlenek. Könnyű azonban kimutatni, hogy a vitában szemben álló feleknek általában magáról az emberről – annak céljáról, „küldetéséről”, élete értelméről – gondolkoznak különbözőképpen. A meghatározó jelentőségű kérdés tehát voltaképpen így hangzik: kinek-minek tartjuk voltaképpen magát az embert? Még ha a család orvos-tagja is jelen van, sőt, még ha kiismerné magát az orovostudomány ide vonatkozó az összes tárgyi-tudományos kérdésében (ami de facto lehetetlen), még akkor is maradna tere a nézetkülönbségeknek és a vitának, lévén hogy egy tőről mettszett filozófiai antropológiai kérdéssel van dolgunk.

S még mennyivel inkább így van ez vallási kérdések esetében, például, ha Isten létéről, vagy nem létéről problémázunk! Ezek ugyanis elvileg kívül állnak a szaktudományok hatókörén. (Az istenkérdés egyebek között az élet értelmének kérdésével is kapcsolatban áll – s a végső szó bizony itt sem lehet a szaktudományoké!) A konkrét tudományterületek már önmeghatározásuk terén is a filozófiára vannak utalva: az ugyanis, hogy mi a matematika, nem mondható meg matematikailag; hogy mi a fizika, nem fizikai kérdés többé, s hogy mi a biológia, nem válaszolható meg a biológia tudományának szintjén. Maguk ezek a kérdések azok, amelyek elvileg szétfeszítik a szaktudományok illetékességének körét. Márpedig a hétköznapi élet mindennapi helyzetei kétségkívül felvetnek ilyen és hasonló kérdéseket, amelyek – hacsak nem akarjuk őket eleve értelmetlennek nyilvánítani – új létterületek felé nyomulnak előre. De vajon van remény a válaszadásra? Nem eleve értelmetlen ilyen filozófiai kérdésekkel bíbelődni?

Vajon értelmesek a metafizikai kérdések?

Mielőtt választ adnánk, talán érdemes még szóba hozni – vagy legalább is megemlíteni, mintegy „megpendíteni” – a metafizika leghíresebb kérdését. A létre vonatkozó kérdésről van szó. Az emberi gondolkodás hosszú hagyományában az mindig is jelen volt, ha csak lappangó formában is, mígnem az újkorban Leibniz, végül Heidegger tette fel újra, s élezett ki egyúttal a végsőkig: „Miért van egyáltalán valami, és nem inkább semmi? (Pourquoi y a-t-il quelque chose plutôt que rien?)”

Micsoda? Hát van egyáltalán értelme ilyen kérdésekkel bíbelődni? Nem azoknak van igazuk, akik egyszerűen kinevetik azt, aki ilyesmin problémázik? Hát nem már a kérdésfeltevés is ékes bizonyítéka annak, hogy „ezek a filozófusok” merő értelmetlenségekkel töltenünk az idejüket? A filozófiai kérdések megválaszolhatóságát nem csak néhány elszánt szaktudós („szakbarbár”, saját tudománya feltétlen híve) vonja kétségbe, de sokan olyanok is, akik egyszerűen az élet felületén lebegnek, távol az élet mindennapos gondoktól és tevékenységektől. A Gerbeaud kávézó teraszán, vagy a Ruszwurm cukrázdában üldögélő „kultúra-fogyasztók” körében is alighanem divatjamúltnak számít az ilyenfajta kérdezősködés. A pletykák között, a hétköznapi fecsegésben ugyanis alkalmasint elvész a filozófiai kérdezősködés súlya – amint magáé az életé is. De még az gondolkodó szellemek közül is sokan lehetetlennek ítélik a válaszadást. Vannak filozófusok (az úgynevezett neopozitizmus vagy a szcientista álláspont hívei), akik úgy vélik, hogy ezekre a kérdések – mivel a rájuk adható válasz sem nem verifikálható, sem nem falszifikálható – egyszerűen se nem igazak, se nem hamisak. Egyszerűen értelmetlenek tehát, mivel a rájuk adható válasz egyszerűen „ellenőrizhetetlen”.

De vajon igazuk van-e? Kétségtelenül el kell ismerni, hogy az esztétikai és erkölcsi kérdések – nem is szólva az istenkérdésről – nem dönthetők el egzakt számítás vagy empírikus mérések útján. Ám ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy felesleges időtöltés tárgyalni őket vagy vitatkozni rajtuk! Hiszen mindenekelőtt úgy tűnik, hogy szépséggel, igazsággal és jósággal, Istennel és az embererrel ősszefüggő kérdések egyszerűen megkerülhetetlenek! Azzal, hogy azokat értelmetlennek nyilvánítjuk (és ezzel mintegy tabusítjuk), nem tudjuk száműzni őket a hétköznapi beszélgetésekből. Sokkalinkább az a veszély áll fenn, hogy ezzel a gesztussal az emberi valóság és kultúra hatalmas területeit (az irodalmat, a művészetet, vallást stb.) fosztjuk meg az értelmes diszkusszió jogától. „Mikor a villamos csilingel, / Vagy ha a kedves kenyeret szel / S elvál a kenyér a karajtól, / Az Isten megjelenik akkor” – írja József Attila, s ki merné állítani, hogy sorai nem tekinthetők valamiféle értelemben igaznak, éspedig attól függetlenül, hogy hiszünk-e Isten létében? Persze az is nyilvánvaló, hogy itt nem olyan igazságról van szó, amelyet a másodfokú egyenlet megoldóképlete fejez ki... Valamiféle igazság mégis van e sorokban – legfeljebb az (amiként a villamos csilingelése, a „kedves” gesztusa, vagy „Isten megjelenése”) nem matematizálható...

Aki eleve ki akarja zárja a nem szaktudományos jellegű kérdéseket a vizsgálhatódás elvileg lehetséges hatásköréből, az meglehetősen önkényesen és igazolatlanul jár el – s ezen döntéshez saját előítéletin kívül más érvre nemigen hivatkozhat. S vigyázat: az eleve elutasítás, elzárkózás éppenséggel inkább szűklátókörű emberekre jellemző, s mint ilyen, becsületes tudósokhoz nem illő beállítottság! Ha tehát nem akarunk efféle dogmatizmus hibájukba esni, legalábbis elvileg érdemes feltételeznünk, hogy lehetséges a szaktudomány hatókörén kívül eső értelmes diszkusszió és kérdésfeltevés is. Ám mik is pontosabban az ilyen „metafizikai jellegű” kérdések jellegezetességei? És miben különböznek a szaktudományos kérdésektől?

A metafizikai és a szaktudományos kérdésfeltevés különbségei és hasonlóságai

Fentebb már utaltunk rá, hogy a metafizikai jellegű kérdések (például, hogy „Mi a szép?”, „Mi számít erkölcsösnek?”, „Ki az ember?”, „Van-e Isten?” stb.) megválaszolásához nem sokat segít a szaktudományos műveltség. Míg a világegyetem méreteire vonatkozó (asztrofizikai) kérdésekben aligha fogadnánk el egy szakképzetlen „laikus” véleményét, a metafizikai kérdések nem ilyen természetűek. Egy műtárgy szépségével kapcsolatban éppenséggel nem csak az tarthatja magát illetékesnek, akinek diplomája van művészettörténetből! És alkalmasint éppenséggel joggal is nyilatkozhat: hiszen az ilyen kérdések eldöntésében alkalmasint mi magunk is szívesebben hallgatunk egy jó ízlésű barátunk vagy barátnőnk véleményére, mint arra, aki a „hivatásos esztéta” szerepében tetszeleg, ám eddigi megnyilvánulásai alapján („ízlésítéletei” terén) nem szolgált rá a bizalmunkra. Érdekes, hogy mintha ugyanez vonatkozna az erköcs területére is! Itt sem érezzzük mentesítve például a „ne lopj” morális törvény betartása alól azt, aki történetesen arra hivatkoznék, hogy éppen hiányzott arról az etika óráról, amikor a kérdést tárgyalták, vagy hogy beteg volt, amikor hittanból az ötödik parancsolatot vették... A szaktudományok pozitív ismereteivel ellentétben tehát ezeket a (metafizikai jellegű) igazságokat nem „tanuljuk”, de nem is „felejtjük el”. Pontosabban: elsajátításuk a hétköznapi tapasztalathoz kötődő komplex folyamat eredménye, mely sohase fejeződik be. A bölcsesség és „erkölcsi érzék” terén a megismerés határa a csillagos ég...

A metafizikai és a szaktudományos tételek bizonyíthatósága tekintetében is lényeges különbség mutatkozik. Vegyük például a bizonyító érvelés meggyőző erejét. Míg a szaktudományos igazságok „objektívek” és kötelező erővel „kikényszerítik” az egyetértésünket (hisz’ ugyan ki tagadná a koszinusz-tételt, ha egyszer megértette a levezetést?); a metafizikai igazságok személyes és szabad hozzájárulást kívánnak, amely legfeljebb csak motiválható, sohasem kényszeríthető ki. Hiába érvelünk logikailag kifogásalanul és kikezdhetetlennek látszó érveléssel – mindig lehetnek ellenvetések! Isten léte a leglogikusabb levezetés révén sem hat feltétlen meggyőzőerővel annak számára, aki nem akarja elfogadni. Erre pedig alkalmasint jó oka is lehet: hiszen az ilyen típusú igazságokkal kapcsolatos döntés a személyes létünkre és konkrét életvezetésünkre is súlyos következményekkel járhat. (Isten léte bizonyíthatóságának metafizikai kérdését e helyt nem taglalhatom bővebben. Egyetlen megjegyzés csupán: minden úgynevezett „bizonyítás” érvénytelen, amennyiben nem sikerül olyan tapasztalatot kimutatni, amivel minden ember rendelkezik, tehát univerzális, s tartalma erre a létezésre utal.)

Az is nyilvánvaló, hogy a metafizikai kérdések – a szaktudományos kérdésekkel ellentétben – szükségképpen lezáratlanok, hiszen minden válasz újabb kérdések végtelen sorát nyitja meg. Talán már ennyiból is érthető, hogy az ilyen jellegű kijelentések miért nem örvendenek általános elfogadottságnak. Mi segíthet mégis hozzá az elfogadásukhoz? Mielőtt folytatnám, érdekel a véleményetek az eddigiekről, ha megosztható!