Kevéssel Hugo Chávez venezuelai elnök halálhírének bejelentése után fültanúja voltam egy magánbeszélgetésnek, amely egy dél amerikai jezsuita és egy európai rendtársa között zajlott le. Az európai szerzetes már-már arroganciával felérő magabiztossággal fejtegette véleményét a volt államfő vitatott érdemeiről, anélkül persze, hogy akár csak megkérdezte volna beszélgetőpartnere véleményét, figyelembe vette volna szempontjait és érzelmeit. Számára egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy csupán egy populista népvezér tűnt el a politikai porondról: olyan ember, aki diktatórikus eszközökkel vezette az országát, szalonképtelenül viselkedett a nyugati demokráciák vezetőinek gyűlésein és az utolsó leheletéig ragaszkodott saját politikai hatalmához.

A beszélgetés európai résztvevője számára láthatólag semmiféle jelentőséggel nem bírt (és kognitív disszonanciát sem okozott) az a tény, hogy az elnök halálakor Venezuelában egyhetes nemzeti gyászt rendeltek el, sőt ugyanilyen hosszú megemlékezést tartottak Bolíviában, és háromnapos gyászidőszakot Argentínában és Kubában is. Mindezen hírek – ha hallott is róluk – minden valószínűség szerint csak saját elméletét támasztották alá, miszerint egy sikeres politikai hazárdjátékosról van szó, akinek könnyen bedőltek a hozzá hasonlóan egyszerű emberek. Aligha jutott el a füléig – s még kevésbé a szívéig – az a tény, hogy megannyi korrupt vezető után Chávez uralma alatt végre ugrásszerű fejlődésnek indultak a társadalmi és szociális viszonyok, érezhetően javult a közellátás és fokozatosan elkezdték felszámolni a nyomornegyedeket. Nem csodálkoztam azon, hogy a dél amerikai szerzetes nem sokáig bírta türtőztetni magát, és fájdalmas arckifejezéssel, szó nélkül faképnél hagyta érzéketlen monológjába feledkezett nyugati rendtársát. Bizony, a kultúrközi megértés érdekében elengedhetetlen némi empatikus érzék, valamint az, hogy a másik fél szempontjait figyelembe vegyük.

A történelem egyházpolitikai szempontból nem bánt kegyesen a felszabadítási teológiával. A mozgalom a múlt század hetvenes éveinek elején, a chilei Salvador Allende reményteljes napjaiban született, amit rövidesen Augusto Pinochet brutális diktatúrája váltott fel. A latin amerikai országokban rendre katonai diktatúrák vették át a hatalmat és válogatott (például elektromos árammal történő) kínzás volt közös osztályrésze azoknak, akik harcoltak a szabadságért. Később újra felébredt a remény, mivel a nicaraguai szandinisták megbuktatták a Somoza dinasztiát, de a szandinisták működésüket a Ronald Reagen a kommunizmussal szemben engesztelhetetlenül ellenséges uralmának árnyékában kezdték meg, és az USA által szponzorált kontrák véres háborújába fulladt. Ezután a Szovjetunió összeomlása és Kuba „sajátos időszaka” (Special Peirod) következett. 1990-ben az USA által finanszírozott Violeta Chamorro  pártja (UNO) – amely az USA republikánus pártja politikai tanácsadóinak támogatását élvezte –, meglepő győzelmet aratott Daniel Ortega és a szandinisták fölött. Önmagában az, hogy politikailag ilyen mértékig ellenséges légkörben is képes volt tartósan fennmaradni, a felszabadítás ügyének fontosságát és tartós érvényességét bizonyítja Dél-Amerikai kulturális kontextusában.

Általában véve elmondható, hogy a felszabadítás teológiája jól reagált e krízisek sorozatára. A keserű tapasztalatok persze csökkentették a korábbi időszak optimizmusát; ráadásul ma kétségkívül új kihívásokkal kellett szembenézni, ami – a felszabadítás teológia módszertana értelmében – újra csak a kontextuális mozzanat ébrentartására és megerősítésére kötelez. (Vö. pl. David Tombs, Latin American Liberation Theology, Brill Academic Publishers, Inc., Boston – Leiden, 2002, aki öt történelmi periódusban tekinti át a mozgalom történetét. A berlini fal leomlásától számított 15 év eszmetörténeti áttekintéséhez Ivan Petrella, The Future of Liberation Theology. An Argument and Manifesto, TJ International Ltd, Padstow, Cornwall, 2004.) A mai áramlatok nagyobb hagnsúlyt helyeznek a bibliai dimenzióra és jobban elmélyítették ezt az eddig jobbára elhanyagolt aspektust. Továbbra is jelen van a politikai és gazdasági elemzés, a szocio-ökonómiai nézőpont is, bár a korábbinál kiegyensúlyozottabb formában. A kortárs teoretikusok egyre inkább hajlanak a piacgazdaság fontosságának elismerésére, azzal a feltétellel, hogy az állam helyesen gyakorolja a piac feletti ellenőrző hatalmát. Az elméletek tehát mára mintha a korábbinál kisebb igényeket fogalmaznának meg, és szinte teljesen elhagynák az állam totális ellenőrzés alá vonásának igényét. Napjainkban inkább az alapoktól való építkezés van napirenden: az egyházi bázisközösségek, a kooperativák, a közösségfejlesztési projektes tűnnek kiemelten időszerűnek. Továbbra is fontos feladat ébren tartani és ápolni a reményt egy új, a fennállónál igazságosabb társadalmi rend megvalósítására. Az hangsúly eddigi csaknem kizárólag a szegények gazdasági felszabadításán volt, mára azonban a vállalkozás kiszélesedett és gazdagodott az igazságosság és egyenlőség hangsúlyozásával, például a feketék, a bennszülött népek, a nők, a fogyatékkal élők stb. iránt. (pl. a feminista teológiáról jó áttekintést ad Susan Frank Parsons, ed., Feminist Theology, Cambridge University Press, Cambridge, 2002; a feminista teológia fajtáiról lsd. 3-132. o., főbb témáiról 135-260. o.; az egész téma mai és átfogó elemzéséhez vö. Miguel A. De La Torre, ed., Introducing liberative theologies, Orbis Books, Maryknoll, New Zork, 2015). Tipikus a mexikói zapatista mozgalomban az olyan társadalom víziója, „amelyből senki sincs kizárva”. A kubai rendszer lassú de folyamatos (immár visszafordíthatatlannak látszó) átalakulásával a baloldali gondolat teret veszít ugyan, de bizonnyal nem szenved verséget: Latin Amerika szegényebb lesz egy ideállal, ám ahol a társadalomban ekkora – nyugati szemszögből valóban elképzelhetetlen! – igazságtalanság uralkodik, ott a fennálló rend korrigálására irányuló törekvéseknek várhatóan mindig lesz társadalmi bázisa, mind politikai, mind pedig teológiai tekintetben.

Összegzésképpen elmondható tehát, hogy a felszabadítási teológia – bár egyelőre korátsem vitán felüli és minden szempontból elfogadható – olyan értékes elemekkel járult hozzá a teológiai reflexió világméretű kibontakozásához, hogy többé senki sem hagyhatja figyelmen kívül, sőt tanulhatunk, és tanulnunk is kell belőle. A mozgalom a maga egészében – minden benne rejlő kockázat ellenére – maradandó hozzájárulás a teológia egészéhez és minden jel arra mutat, hogy időszerűségét a belátható jövőben sem fogja elveszíteni. (Vö. M. H. Ellis and O. Maduro, eds. The Future of Liberation Theology [Maryknoll, NY: Orbis 1989].)