A közelmúltban jelent meg egy írás a „Katolikus Válaszon”, amely több jezsuitát marasztal el, mint „szentségtörő gyakorlat” támogatóit, ők a „magyar kaszperisták”. http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/09/19/magyar_kasperistak De mit is javasolt Walter Kasper bíboros?

Ferenc pápa legfőbb célja az, hogy az Egyház mindenekelőtt a Jézus által hozott örömhír, az Atya irgalmas emberszeretetének hirdetője és tanúja legyen a mai világban. Ha tehát alaposabban értelmezni akarjuk Ferenc pápa dokumentumait (például a ma még sokat vitatott Amoris laetita kezdetű szinódus utáni buzdítást), ismernünk kell a mögötte meghúzódó kommúnió-egyháztant, amelynek egyik jellemzője éppen a „szinodális” szemlélet, a közös útkeresés, a széles nyitás, a párbeszéd és a dinamikus együttműködés az igazságosság, a béke és a szeretet civilizációja megvalósítására a pünkösdi Lélek vezetésével.

A családdal foglalkozó 2014. októberi rendkívüli szinódusra készülve Ferenc pápa felkérte Walter Kasper bíborost, hogy a 2014 februárjában megtartott konzisztóriumon tartson előadást a család mai problémáiról. A bíboros februári merész felszólalása feltűnést keltett.[1]

Kasper bíboros Ferenc pápa programjának szellemében világított rá a „család Evangéliuma” lényegére. Az Evangélium nem törvénykódex, hanem fény és annak az életnek az ereje, amely maga Jézus Krisztus, és aki megadja azt, amit követel. Ez az Evangelii gaudium folyton visszatérő alapgondolata: a szeretet és az irgalmasság primátusát kell hirdetni és erről kell tanúskodni.

A bíboros teológus  így fogalmazza meg a problémát: „Lehetséges-e olyan fejlődés, amely – nem törölve el a hagyományos dogmatikus normát – előrehaladás lenne a kérdés megoldásában és elmélyítené az újabb hagyományokat?”  A válasznak árnyaltnak kell lennie. (Familiaris consortio 84)[2]

Két helyzetet elemez, amelyeket már felvetettek hivatalos dokumentumokban, és amelyeket meg kellett oldania a szinódusnak. Az egyik: olyan elvált újraházasodott felek helyzete, akik szubjektíve meg vannak győződve arról, hogy előző házasságuk orvosolhatatlanul megromlott, és soha nem is volt érvényes. Kasper emlékeztet arra, hogy a házasság érvényességének megítélésében nem lehet az érdekelt felek szubjektív véleményére hagyatkozni. Ezt (egyház)jogi úton kell tisztázni, amire a lelkipásztornak figyelnie kell. A második nehezebb helyzet: az érvényes egyházi, szentségi házasság után elváltak, és új polgári házasságot kötöttek. Ebben az estben több kérdést kell tisztázni: vajon csak lelki áldozás engedélyezett nekik, vagy szentségi áldozáshoz járulhatnak? Mennyire vannak egyesülve Krisztussal? Ha a szentségi áldozásból kizárjuk őket, vajon nem kérdőjelezzük-e meg az Egyház szentségi jellegét? Ezzel felforgatnánk a II. Vatikáni zsinat egyháztanát, amely szerint „az Egyház mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész  emberi nem egységének” (Lumen Gentium 1).

Kasper bíboros  a régi egyház gyakorlatára –  a türelem és az irgalom lelkipásztori gyakorlatára utalva – keresi a kiutat, de előbb itt válaszol azoknak az ellenvetésére, akik attól tartanak, hogy – megengedve a házasságról szóló egyházi tanítás fejlődését (az 1983-as kánonjogi kódex 1093-as kánonja már nem helyez kilátásba kiközösítést, mint az 1917-es tette) – kikezdi a (szentségi)házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítást. Erről azonban nincsen szó, hanem a személyek iránti figyelem és az irgalmas Isten lelkipásztori képviselete a cél.

Kasper bíboros  konkrét javaslatában és érvelésében részben a Nagy Szent Vazult és Nazianzi Szent Gergelyt követő Joseph Ratzinger professzor egy 1972-es tanulmányára is hivatkozik.

Az Egyháznak az első századokban, az üldözések idején, szembe kellett néznie a keresztények aposztáziájával, hittagadásával. Ezeket nevezték latinul lapsi-nak, elbukottaknak, akik megtagadták keresztségi esküjüket. E „megtérőknek” a régi  egyház penitenciatartást, bűnbánati/megtérési gyakorlatot írt elő (tehát nem keresztelte őket újra, hanem) az új vízkeresztség helyett a „könnyek keresztségét.”„A hajótörést szenvedőknek, a vízbe fúlóknak nem másik hajót ajánlott, hanem a szabadulás/üdvösség deszkáját.” [5]

Ezt a hasonlatot alkalmazza Kasper bíboros az elvált és újraházasodott hívő katolikusokra: az érvényes (szentségi) házasság után nem egy második házasság („második hajó”) engedélyezése, hanem a „szabadulás deszkája”: tehát kellő bűnbánat, igazi megtérés – valamint több konkrét feltétel -  után a szentáldozáshoz járulás lehetősége.  Nemcsak lelki áldozás, hanem teljes részvétel a szentáldozásban. Ezt egyöntetűen be kellene vezetni az Egyházban. Kasper bíboros azokat a szakembereket, akik ezt vitatják, emlékezteti a Krédóra: „Hiszem a bűnök bocsánatát.” Függetlenül a vitatott részletektől, az Egyház mindig középutat keresett a rigorizmus és a laxizmus között, hivatkozva az Úrtól kapott felhatalmazásra, az oldás-kötés, a bűnbocsánat  lelki hatalmára (Mt 16,19, 18, 18, Jn 20,23). Ha ez alkalmazható a bűnbánó gyilkosra, hasonlóképpen az őszinte bűnbánatot tartó  házasságtörőre is.

Két szempontot kell tehát összekapcsolni a lelkipásztori segítésben: engedelmeskedni az Úr parancsának és közvetíteni Isten végtelen irgalmasságát. Kasper bíboros itt  rögtön hangsúlyozza: „Isten irgalmassága nem olcsó kegyelem, amely felmentene a megtérés alól.”

Walter Kasper bíboros megoldási javaslata tehát egyszerre megőrzi a házasság felbonthatatlanságát (ezt sohasem vonta kétségbe) és az irgalmasság gyakorlását, feltéve, hogy az elváltak megtérnek, és az egész Egyház tanúskodik gyökeres megtérésükről. Az Egyház megtérésre szólítja fel az elvált és újraházasodott hívőket, de ez a felhívás teljes igazságában csak az Isten bocsánatát közvetítő/kiosztó Egyháztól jöhet.

Az Egyháznak jelnek kell lennie, de hogyan lehet a hűség és irgalmasság közti felbonthatatlan kapcsolatjel a lelkipásztori tevékenységben az elvált és polgári házasságot kötött hívők körében? Meg kell különböztetni a javasolt megoldást (az „üdvösség deszkája”) a kellő feltételek mellett semmiséget kimondható helyzetektől, amikor a felek újabb szentségi házasságot köthetnek, de mindig ügyeljenek a lelkipásztorok, hogy a bűnbánat és a szív megtérése igazságban történjék meg.

De ezek még általános elvek. Egyedi, konkrét helyzetekben több feltételt tisztázni kell.

Feltételek egyedi esetekben

Walter Kasper javaslatában a következő feltételeket sorolja fel, hogy egyedi esetekben a szentáldozáshoz való bocsátás lehetséges lehetne:

• bűnbánat az első házasságban elkövetett vétkekért;
• az első házassághoz kapcsolódó függőségek tisztázása;
• ki van zárva a „visszatérés” az első házassághoz;
• a második házasság megkötése nem járt újabb bűnnel;
• eltökéltség, hogy a második polgári házasságot a hit szerint élik;
• vágyakozás az Eucharisztia vételére;
• botránkoztatás elkerülése;
• kellő megkülönböztetés az egyedi esetben;
• belső fórumon lelki vezető segítsége;
• végső soron a jól informált lelkiismeret dönt

Mindezeket a feltételeket részletesen kifejti az Amoris laetitia nyolcadik fejezete..

Ismételjük, mint maga W. Kasper is tette későbbi magyarázataiban: nincs és nem lehet szó az érvényes szentségi házasság felbontásáról, hanem az új, már visszafordíthatatlan polgári házasságot, egyedi esetekben, az említett okokból és feltételekkel  nem kell úgy tekinteni, mint tartós ágyasságot (halálos bűn állapotát), hanem etikailag értékes élet- és szeretetközösséget, és belső fórumon esetleg a lelki vezető megengedheti a szentségekhez járulást.[3]

Kasper bíboros ismertetett javaslatával nem akart elébe vágni a szinódusi munkáknak és a pápai döntésnek, csak emlékeztetni akarta az egész Egyházat Isten mindig felajánlott irgalmasságára.

Az Amoris laetitia vitatott pontjai (398. és 301.) kifejezetten nem utalnak Kasper javaslatára, amelyet a szinódusi nyelvi csoportokban megvitattak, és egy jelentős kisebbség nem fogadott el. De a Schönborn bíboros által vezetett német csoport (amelynek tagja volt Kasper bíboros is), nyitottnak mutatkozott a kényes kérdés további tisztázására.[4]

Ferenc pápa az „irgalmasság primátusát” akarja gyakorolni. Ezt hirdeti: „Isten neve Irgalmasság.”  Ezt több könyvében, cikkében, interjújában megmutatta Walter Kasper, aki ezt hangoztatja: „Irgalmasság: az evangélium alapfogalma – a keresztény élet kulcsa”, amikor a teológiai megfontolásokat ötvözi a filozófiai, lelkiségi, lelkipásztori és társadalmi megközelítéssel, hogy válságokkal küszködő világunkban feltárja az irgalmasság legmélyebb jelentését.[5]

[1] Walter Kasper, A család evangéliuma, Előadás a bíborosok konzisztóriumán, Jezsuita Kiadó,Budapest, 2015. – Vö. Szabó Ferenc SJ, Házasság és család Krisztus fényében, 150–168.

[2] Nagyon tanulságos Eva-Maria Faber–Martin M. Lintner szakszerű tanulmánya  in Stephan Goertz–Caroline Wittig (szerk.), Amoris laetitia, Un punto di svolta per la teologia morale? San Paolo, 2017. A gyűjtőkötetet németből fordította olaszra: Antonio Autiero.(= Goertz–Wittig 13–79.220–248: „Sviluppi teologici sulla questione dei divorziatiri e i risposati in Amoris laetitia”-  A szerzőpáros aprólékos elemzéssel összeveti a Familiaris consortio 84. pontját és az Amoris laetitia 298–305. pontjait. Megmutatják, hogy mi a folytonosság és morálteológiai fejlődés az újraházasodott elváltak bonyolult kérdésében II. János Pál családszinódusához viszonyítva Ferenc pápa Amoris laetitia dokumentumában. Az Amoris laetitia nem hivatkozik W. Kasperre, de lényegében – sokszoros megkülönböztetéssel – az ő javaslatát és a Schönborn bíboros által vezetett haladó német nyelvi csoport nézetét (nyitását”) követi. (E csoportnak volt tagja W. Kasper is.)

[3] Vö. Francesco Card. Coccoparmerio, Il capitoloottavo della Esortazione Apostolica post sinodale Amoris laetita, Libr. Ed. Vaticana, 2017.

[4] Bővebben lásd Szabó Ferenc SJ, Házasság és család Krisztus fényében, 162–168.

[5] W. K. Irgalmasság, Új Ember, Bp., 2014. – Vö. Ferenc pápa – A gyengédség és a szeretet forradalma, Vigilia, 2015. Vö. Ferenc pápa, Isten neve irgalmasság, Beszélgetések Andrea Torniellivel, Helikon, Bp., 2016.