Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Koinónia – közösség: egy katolikus alapszavunk régi és mai jelentőségéről

2018.01.16. 09:45 Satori

koinonia.jpgLétezik egy katolikus alapszó, amelyet manapság bizonyos egyházi körökben nem szívesen emlegetnek. Különösen azoknak esik nehezére a nyelvükre venni, akik – olykor akár torz, állítólagos „egyházhűségből” is – az egyházi hierarchia ellen agitálnak és ezzel szakadást szítanak a katolikus hívek között. Aki botrányt kelt és a pápa ellen lázít, aligha vindikálhatja magának a „katolikus” jelzőt, hiszen kiesik az igaz és egyházias hit koinóniájából, közösségéből. Merthogy erről van szó: a koinonia olyan téma, amelyet azonban nem csak az egyház peremére sodródott integristáknak érdemes megfontolniuk. Mindannyiunkra vonatkozik.

Szentírási alapok és az ősegyház gyakorlata

A „koinónia” (gör.) az újszövetségi szentírás eredeti nyelvén „részesedést” (gyűjtést, egymással való megosztást), „közösséget” és „egységet”, jelent, sőt általában véve „kapcsolatot” is. Jóllehet nem gyakran szerepel az újszövetségben (először az ApCsel 2,42-ben), mégis kétségtelenül a Biblia egyik kulcsszava. Az evangéliumok szerzőivel ellentétben Pál apostol több alkalommal is használja: például amikor a rendelkezésre álló pénzügyi források elosztására utal (tais khreiais tón hagión koinónountes: Róm 12,12-13), vagy amikor a jeruzsálemben élő rászoruló testvéreknek való gyűjtésről esik szó (koinonian tina poészaszthai: Róm 15,26). Az ősegyházban a pénzügyi támogatás a szegények számára a közösség kifejeződése és az együvétartozás bizonyítéka volt. A megosztás, az egymással vállalt szeretetközösség ezen kifejeződése kétségkívül mindennapi tapasztalata az első keresztényeknek; olyasmi, ami sokféle formában megnyilvánult. A közösség tagjai egy test és egy lélek voltak, akik segítették egymást. Ez különböztette meg őket a világi környezetüktől: Pált igehirdető körútján istenfélő tanítványok fogadták Béreában (ApCsel 17,11). Athénben (ApCsel 17,17) és Efezusban (ApCsel 19,9) is. Az egész Apostolok Cselekedetei ezért egy nagy, a közösség egysége mellett mondott védőbeszédnek tekinthető. A jeruzsálemi közösséget úgy is jellemzik, mint akik „mind összetartottak és mindenük közös volt” (eikhon hapanta koina: ApCsel 2,44).

A koinónia tehát az ősegyházban azt jelentette, hogy a hívőknek egy volt a szíve és a lelke (vö. ApCsel 4,32-35). Ez odáig is elment, hogy az első keresztények teljes vagyonközösségben éltek: semmiféle magántuladjont nem akartak maguknak tulajdonítani, hanem mindent, amijük csak volt, beadták a közösbe. Testvéri érzületet tápláltak egymás iránt, egyek voltak a hitben és a kenyértörésben. A koinónia ezen gondolata vált gyakorlattá, életté az ősegyház első közösségeiben Júdeától, Szamarián, Antióchián, Kis-Ázsián és Görögországon át egészen Cirpusig, Krétáig, sőt Rómáig is. A közösség olyan helynek bizonyult, ahol a hívek az egymással való egység által az Istennel való közösséget is megtapasztalták és átélték; amiként fordítva is: aki Isten imádásába merült, a másik emberrel is mélyebb közösségre, szeretetkapcsolatra lépett. Pál apostolnak a korintusiakhoz írt levelei a koinóniát a Jézus Krisztushoz való tartozás következményének tekintették, amely a Szentlélekben valósul meg. Az egyház volt tehát az a hely, ahol az emberek közösségre, szövetségre és egységre lépnek egymással és Istennel. A kisebb, helyi egyházi közösségeken belül a közösségnek ez a fogalma elég világosan érvényre jutott – és ma is érvényre jut. A nagyobb (egyetemes) közösséget a sok kisebb (helyi) közösséggel való egység alkotja, és fordítva. A koinónia minden ősegyházi közösségben az apostoliság jegye volt – s maradt máig is. A közösség tagjai – miközben a Jézusba mint Krisztusba (felkent Messiáskirályba és Megváltóba) vetett közös hit megvallására törekedtek – rendszeresen megjelentek a templomban is. Az eucharisztiát magánházaknál ünnepelték, ám a korai egyház, a krisztushitűek e kicsiny messiási közössége, még hosszú ideig hű maradt a zsinagógai gyakorlathoz (vö. ApCsel 2,46).

Néhány teológiaitörténeti és rendszeres teológiai megjegyzés

Az ősegyházban tehát nem csak a hétköznapi dolgoknak, például az élelem közös megosztásának volt nagy jelentősége, hanem a hitben való egységnek is. Az olasz jezsuita teológus, Bellarmin Szent Róbert a 17. század elején az ApCsel 2,42-t kommentálva így írt: „Az egy és igaz Egyház az az emberi közösség, amelyet ugyanazon keresztény hit megvallása hozott létre, ugyanazon szentségekben való részesedés fűz össze, s amely a törvényes lelkipásztorok és főleg Krisztus földi helytartója, a római pápa irányítása alatt áll.” (De controversiis, tom. 2, liber 3, De ecclesia militante cap. 2, „De definitione Ecclesiae”, Nápoly, Giuliano, 1857, 2., 75, idézi: Avery Dulles, Az egyház modelljei, Vigilia, Budapest, 2003, 16). Megfontolandó, hogy az egyháznak ezen meghatározása a közösségi élet három különböző elemére teszi a hangsúlyt, melyek egyenként is lényegesek: (1.) Az első a közös hit megvallása; (2.) a második a szentségi közösség; (3.) végül a törvényes pásztornak való alávetettség. A katolikus hit szempontjából aligha tagadható ezek fontossága; s a definíció egyértelműsége is méltánylandó: ezen külső jegyek alapján bárkiről pontosan megállapítható, hogy az egyházhoz tartozik-e vagy sem. Ám akadnak problémák is ezzel a meghatározással. Például az, hogy mintha túlságosan egyoldalúan jogi módon (nem pedig jogteológiailag) fogná fel az általa (helyesen) kiemelt és hangsúlyozott fogalmakat. Mi a helyzet például azokkal a jószándékú emberekkel, akik az egyház peremén élnek? Talán maguk sem tudják pontosan, mit hisznek Jézus Krisztus örömhíréből, esetleg vágyakoznak is szorosabban bekapcsolódni egy közösséghez, de mindeddig nem volt alkalmuk találkozni vele, csatlakozni hozzá. (Nota bene: az Egyesült Államokban 58 millióra becsülik az úgynevezett „nemeket”/nones/nons, akiknek elhatárolódnak bármiféle vallási vagy felekezeti hovatartozástól, 18 százalékuk mégis hívőnek vallja magát!) A valóság kétségkívül nehezen szorítható ellentétes, fekete-fehér kategóriákba. Hol húzódnak tehát az „egyház” (és a „hit”) határai, ha nem feltétlenül esnek egybe az intézményes egyházéval? Fogós teológiai kérdések ezek.

Egy másik jezsuita teológus (szintén bíboros), a nemrégiben elhunyt Avery Dulles (1918-2008) amellett érvel, hogy az egyház Bellarmin Szent Róbert általi meghatározása nem az egyetlen lehetséges és talán nem is a legszerencsésebb. Mint láttuk, joggal kritizálható például azon az alapon, hogy teljes egészében az egyház külsődleges, szemmel látható elemeire összpontosít. Ilyen alapon persze gyorsan és könnyen megállapítható, ki tartozik az egyházhoz és ki áll kívüle – hisz’ elegendő megnézni a keresztlevelét! Csakhogy amikor Bellarmin elsősorban a reformátorokkal – és főleg Kálvinnal – vitázva úgy érvel, hogy az igaz egyház mindenestül látható a társadalomban (mint mondjuk a Velencei Királyság vagy a Francia Köztársaság), akkor de facto figyelmen kívül hagyja, hogy az igaz hit megvallása (ami valóban külső és igazolható aktus) nem feltétlenül azonos a tényleges igaz hittel. Horribile dictu elképzelhető, hogy valaki megvallja hitét, de szívében nem hisz és fordítva: hisz, de nem teszi közhírré a hitét. Vajon az előbbi csakugyan tagja, míg az utóbbi nem tagja az egyháznak, ha azt nem kizárólag jogi szempontból, hanem más (szentírási és teológiailag) fogalmak segítségével értelmezzük? Az egyház végül is „misztikus közösség”-ként, „szentség”-ként, „szolgáló”-ként stb. is tekinthető; a Biblia pedig néhány ritkán kommentált – mert nehezen érthető – sorával arra figyelmeztet, hogy Isten szemében a hit megélése fontosabb a szájjal való megvallásnál (vö. Mt 7,21). Indokoltnak látszik az észrevétel, miszerint Bellarmin meglátásai a tizenhetedik század szellemiségének nyomait tükrözik. Dulles szavaival: „A barokk eszmevilág olyan nyilvánvalóvá akarta tenni a természetfölöttit, amennyire csak lehetséges, és a kor teológiája megpróbált mindent átlátható és jól elkülöníthető foglamakká redukálni” (Dulles, Az egyház modelljei, 17). A kezdeményezés méltánylandó, ám ma – a karteziánus filozófiát ért megsemmisítő (posztmodern, fenomenológiai, hermeneutikai stb.) kritikát figyelembe véve – már aligha gondolkodhatunk ugyanígy.

A közösségi élet az ember másokkal fenntartott kapcsolata, egysége. A koinónia azonban – mint fentebb láttuk – teológiai értelmű szó: olyan közösség, amely nem csak emberi síkon lehetséges, hanem magával Istennel is. Ez kétségkívül magának a koinóniaként felfogott egyháznak is legfőbb létjellemzője: az egyház mélyebb valósága abban mutatkozik meg, hogy Isten közösségre lépett vele és neki ajándékozta önmagát. Amint Szent János apostol első levelében olvassuk: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. S azért írjuk ezeket nektek, hogy örömünk teljes legyen” (Jn 1,1-4). Isten ezen önajándékozását teológiai szakszóval „kegyelemnek” mondjuk. Minden kegyelem forrása és foglalata, a második Isteni személy, az örök Ige, Jézus Krisztus maga jelent meg nekünk emberi testben, ő „ütötte fel közöttünk a sátorát” (eszkénószen en hémin: Jn 1,14). Ez az alap. Az egyház tehát olyan emberek együttese, akiket Krisztus kegyelme közösséggé fűz össze. Miközben igaz, hogy a közösség dogmatikus, szentségi és jogi struktúrák formájában is megnyilvánul, az egyház leglényege nem fejezhető ki ezekkel maradéktalanul. Az egyház misztérium. Egyszerre tekinthetünk rá, mint a kegyelem misztikus közösségére, és értékelhetjük benne az interperszonális baráti kapcsolatok hálózatát. A koinónia (kommunió) kifejezés mindkét aspektust magában foglalja. Fontos továbbá, hogy a kettőt ne játszuk ki egymás ellen. Az egyház egyszerre misztikus közösség, amelynek Istenben van az alapja, ugyanakkor pedig emberek baráti társasága is. Ha bármelyik dimenzióról elfeledkezünk, vagy ha valamelyiket a másik rovására túlhangsúlyozzuk, nem szolgáltatunk igazságot e Krisztus alapította műnek. Paradox módon az integristák, a „keresztény bázisközösségek” túlzottan lelkes védelmezői, valamint a protestáns szabadegyházak követői megegyeznek abban, hogy (legalábbis formálisan) tökéletes emberi közösségnek szeretnék látni az egyházat. Csakhogy ez az igény elérhetetlen – illúzió. Vajon a minden szükségletünk kielégítésére képes, tökéletes biztonságot adó „ideális anya” délibábjának üldözése helyett nem arra kellene-e törekednünk, hogy – a múlt század nagy egyháztan-tudósai (Congar, Hamer, Mühlen) útmutatásait követve – az Istennel és az emberekkel való koinóniát ezen egyetlen egyház két elválaszthatatlan dimenziójaként fogjuk fel?

(Csak közbevetőleg: e két dimenzió – az isteni és az emberi – tükröződik, és az újlatin nyelvekben él tovább a mai napig is nyelvileg kódolt formában, a koinónia kétféle latin fordításában. A communio az eucharisztiában való részesedésre használt liturgikus szakkifejezés [az ApCsel 2,42 communicatio-nak szokás fordítani]; valamint a societas [vö. pl. 1Jn 1,3; 1Kor 1,9 etc.].)

Kitekintés a világegyházra

Aki Európában él – és nem látogat gyakran más földrészekre, vagy egyszerűen csak nincs módja figyelmesen meghallgatni más kultúrkörben élők elbeszéléseit – könnyen jut arra a megfontolásra, hogy világszerte mindenki nagyjából azonos módon gondolkodik a hitről. Csakhogy ez a következtetés elhamarkodott. Míg a nyugati teológusoknak csak nagy nehézségek árán sikerül (újra) kidolgozniuk a koinónia-teológia alapjait, más kontinenseken az szinte „genetikusan” tartozik hozzá a gondolkodásmódhoz.

Mint arra manapság afrikai teológusok sora (Takesure Mahohoma és mások) felhívja a figyelmet, a koinónia fogalma jelentős pontokon egybecseng az „együttes élet” afrikai tapasztalatával. Az ógörög szó a legtöbb afrikai nyelvre könnyen lefordítható és gyakran használatos fogalmak adják vissza: Tanzániában az ujamaa, Kenyában a harambee, Zimbabweben a nhimbe. Az afrikai ember általában tisztában van vele, hogy a hiteles közösség nem választható el Isten imádásától. Így az egyházi élet megszervezése is más princípiumok alapján történik. A Szentélek ajándékaival hitelesített közösség nem nélkülözhető. Az egyház tehát a koinónia helye, ahol Jézus Krisztus evangéliumát hirdetik és befogadják az emberek. Nyilvánvaló, hogy az ember személyes önazonossága a másokkal folytatott szüntelen interakció révén formálódik. Ez nyilvánul meg abban, ha másokat úgy fogadunk el, hogy önmagunk részének tekintjük őket. Az afrikai mentalitást általában véve hűségesen fejezi ki a maxima: „Én vagyok, mivel mi vagyunk; mivel mi vagyunk, azért vagyok én is”. A zulu hagyományban ezt így mondják: „Umuntu ngumuntu ngabantu” – „A személy mások által személy”. Íme tehát a koinonia relácionális jellegének összefoglalása egy nem európai kultúra nyelvén; pontos kifejezése annak, hogy emberi létünk ezernyi szállal összefűződik. Összetartozunk, s az egymásról való gondoskodás formái nélkül lehetetlen túlélni. Emlékezzünk egy pillanatra René Descartes (1596-1650) filozófiai maximájára: Cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok. A többségi világ csaknem valamennyi kultúrája (tehát nem csak az afrikai) szerint ennek éppen az ellenkezője igaz. A nyugati szélsőséges individualizmus hamis evangéliumát az egyház nem szentesítheti. A kenyaiak ősi közmondása a koinónia szükségességét így fejezi ki: „Aki egyedül eszik, az biztos, hogy boszorkány.”

Mi tehát a teendő – és kivel kapcsolatban?

Azért ahhoz, hogy ápoljuk a koinónia szellemét, elengedhetetlen, hogy tudatosan párbeszédbe lépjünk egymással. Ez minden közösségre igaz, amelyhez tartozunk és amelyben élünk – a munkahelyre, a családra és természetesen az egyházra is. A dialógus – a virtuális is – élteti a közösséget. A puszta kommunikáció fenntartásán túl azonban aktívan tenni is tartozunk másokért. A koinónia ápolása megköveteli a társadalmi cselekvést. Fontos lépés ez abba az irányba, hogy az eltartottakból (akik az állam, vagy éppen az egyház gondoskodására várnak) olyan nemzetté váljunk, amely mer felelősséget vállalni saját cselekedeteiért, öntudatosan éli hitét és igyekszik előmozdítani a szociális igazságosságot. Ehhez elválaszthatatlanul hozzátartozik az is, hogy elutasítsuk az ember és ember közötti nacionalista, rasszista, szexista stb. alapon történő megkülönböztetést, tisztelben tartsuk a minden embert megillető jogokat és méltóságot. Amíg csak arra várunk, hogy mások gondoskodjanak rólunk, hatalmas akadályokat gördítünk a társadalmi, polikai és gazdasági fejlődés útjába. A globális gazdaság, amelynek részei vagyunk, innovatív lelkületet és nyitott hozzáállást követel.

Mindez tehát magában foglalja a más közösségekkel való kapcsolattartást általában; a más felekezetekkel való közösség ápolását pedig különösképpen is! Ezt hagyományosan ökumenizmusnak nevezzük – olyan mozgalom ez, amely a II. Vatikáni zsinatot követő rövid fellendülés után az elmúlt évtizedekben téli álmát aludta, s csak most, Ferenc pápa működésével kapott új lendületet (vö. Evangelii Gaudium, nr. 244-246). S hogy hogyan állapítható meg két közösségről, melyek egyformán kereszténynek mondják magukat, hogy valóban egységben vannak-e egymással? Ennek eldöntésére háromféle modell is adódik. (1.) Az első szerint csakis akkor mondhatjuk, hogy a másik felekezet vagy vallási csoport közösségben van velünk, ha a hitük kifejezésére használt szavak és gesztusok hajszálpontosan megegyeznek a mi csoportunkban használt terminológiával és cselekvésmóddal. Csakis hajszálpontos egybeesés esetén lehet szó közösségről, koinóniáról! (2.) A második modell már kissé nagyvonalúbban közelít: csupán azt követeli meg, hogy meglegyen a közös minimum – egy mindenki számára kötelező közös nevező –, amelyen képesek vagyunk szót érteni és biztosíthatjuk a hit és vallásgyakorlás egységét. Eszerint e közös minimális tartalmi-metafizikai közösség alkotja a koinóniát. (3.) A harmadik modell a valóságról dinamikusabb elképzelést vall magáénak. Képviselői szerint az alábbi kérdést kell feltennünk: „Mit jelent ma konkrétan és a mi számunkra Jézus Krisztus követése és akaratának megvalósítása?” Az így elinduló folyamatot a soha nem lezáródó közös kérdezés dinamikáját eredményezi, amelybe bizalommal belebocsátkozhatunk. Hiszen a különböző közösségekben a fenti kérdésre adott válaszok különbözőek lesznek, amelyekről érdemes vitát nyitni, eszmecserét folytatni egymással. Az eredmény persze nem lesz egyöntetű és mindenki számára megnyugtató – de nem is kell annak lennie. Már az is koinóniának számít, hogy összeköt bennünket a közös kérdésfeltevés; s a válasz iránti kérlelhetetlen elköteleződés – annak minden következményével együtt... Vajon nem nyithatna új távlatokat az ökumenizmus számára ez a megközelítés?

Szent Pál, az evangélium hiteles értelmezője, arra inti Jézus követőit, hogy ne legyen köztük zsidó vagy pogány, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, hiszen Krisztusban mindnyájan egyek (vö. Gal 3,28). Maga Jézus Krisztus pedig búcsúbeszédében megrendítő szavakkal könyörög értünk, követőiért, mennyei Atyjához: „Legyenek mindnyájan egyek!” (Jn 17,21). Ez pedig ennyit jelent, hogy minden ember – tekintet nélkül társadalmi státuszára, nemére, szexuális orientációjára, vagy felekezeti hovatartozására – szívesen látott vendégnek számít: helyet foglalhat Krisztus közösségében. Abban a koinóniában, amely Krisztus teste, s mint ilyen, megőrzi a katolicitást (egységet, egyetemességet) a különbözőségben.

Összefoglalás

Fentebb láttuk, hogy a korai keresztény közösségek tagjai folyamatos és kölcsönös kommunikációban álltak egymással. Ennek eredményei voltak a testvérek megsegítésére szervezett gyűjtések, valamint a közös étkezés, ahol mindenki átélhette a koinóniát. E megosztások egyúttal liturgikus ünnepek is voltak: az eucharisztiát lehetetlen lett volna elválasztani a szeretetlakomától. Az első keresztények életében tehát az isteni és az emberi aspektus még elválaszthatatlanul együtt létezett: a koinónia kölcsönös részesedés volt a közös javakból, legyenek azok materiálisak (étel és ruházat), társadalmiak (befogadás és a másik méltóságának tiszteletteljes elismerése) vagy egyháziak (szentségi és tanbeli közösség). Ez a közösség tehát egyszerre jelentett elmélyült baráti szövetséget, szentségi és hitbeli egységet, valamint a közös javakból való részesedést a közösséget irányító vezető (episzkoposz) irányítása mellett. Az őskeresztények számára ez volt a szeretetet gyakorlásának útja, amely sokféle formában megvalósult. Isten imádása, azaz a vallási élet gyakorlata, valamilyen fokon mindig közösségben, másokkal való egységben történt; a liturgiában éppőgy, mint akkor és azáltal, amikor a tehetősek alamizsnát adtak a rászorulóknak.

A koinónia azóta is kihívást intéz minden kor minden kereszténye számára – olyan kihívás ez, amely elől nekünk sem szabad meghátrálni. Rögös út ez, amely nincs rózsákkal behintve: előítéletek aktiválódhatnak, történelmi emlékek kísérthetnek, rejtett agresszió találhat utat. Mindez azonban egyúttal szorgalmazza a további teológiai kutatást is: arra int, hogy egyszerre olvassuk az „idők jeleit” (Mt 16,4; Gaudium et Spes) és tanulmányozzuk a hitletéteményt, a hagyományban megőrzött isteni kinyilatkoztatást (Dei Verbum). A kettőt szüntelenül összevetni, s a köztük meglévő szükségszerű feszültséget elviselni tartozunk. Ez teszi lehetővé kreatív és hitből fakadó válaszok megszületését. A spirituális cél, hogy túllépjünk a passzív tolerancián és önmagáért fogadjuk el és értékeljük nagyra a másikat, akkor is, ha tőlünk különböző. Egyedül ez vezethet a szeretet elmélyítésére, valódi koinóniára. A feladat megkerülhetetlen, hiszen emberi lényként nem létehetünk a másoktól elszigetelve.

Milyen jó lenne, ha új lappal kezdhetnénk az új esztendőben! Ha sikerülni levetkőzni a régi embert, annak berögzött rossz szokásaival! Ha ellene tudnánk mondani az engeszteletlen kritika és a gyűlölködés kísértésének. Mert a katolikus keresztény hittel ezek bizony összeegyeztethetetlenek – nem véletlen, hogy ekkora botránykőnak számítanak a nem keresztény blogolvasók szemében! A pápával szembeni hangulatkeltés, az „eretnekezés” főleg a fundamentalisták jellemzője. Hallgassunk helyettük inkább a legfőbb Pásztorra és kiválasztott, szolgálatára felkent képviselőire, akik a koinónia őrzői és garanciái az egyházban.

(Vö. Avery Dulles, Az egyház modelljei, Vigilia, Budapest, 2003; Takesure Mahohoma, Difficult texts: Koinonia, Acts 2.42, Theology, 2017, Vol 120(5) 364-366.) 

41 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9713558235

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.16. 10:55:43

'Velencei Királyság'

Olvasom a szöveget, de nem tudtam megállni, hogy ezt ne említsem meg rögtön. Különösen mert itt a láthatóságra hivatkozol. Sorolj fel, légy szíves, néhány velencei királyt! Szerintem ez középiskolás történelmi anyag.

Most csak ennyit, de ha már Bellarmin Szent Róbertet említed, ismered az eretnek pápáról szóló szövegeit?

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.16. 11:11:53

Vagy esetleg Metternich kreációjára, a Lombard-Velencei Királyságra gondoltál? Nem volt hosszú életű.

studiorum 2018.01.16. 11:21:59

Az Egyházban kezdettől fogva megvolt az Isten- és a felebarát iránti szeretet kötelezettségének tanítása helyes felfogásban.

Hogy ki tartozik az Egyházhoz, az is tisztázott volt.
Felesleges tehát különbséget tenni a régi és mai egyházi tanítás között.

"Az „Egyházon kívül nincs üdvösség” dogmája azt jelenti, hogy a katolikus Egyház abszolút módon szükséges az üdvösségre, vagyis minden egyes ember üdvözülésénél közvetlen szerepet játszik. Ez egyike az Egyház sokak által félreértett tanításának. Az a tény, hogy az Egyház egyes nem-katolikus vagy nem-keresztény istenhívő emberek üdvösségét is feltételezi, sokakat annak hirdetésére ösztönöz, hogy „az Egyházon kívül nincs üdvösség” (Extra Ecclesiam nulla salus) hittétel már nem tartozik a katolikus Egyház tévedhetetlen tanításai közé. Ez pedig igen súlyos tévedés.

Az Egyház tanítása így hangzik:
„Az Egyház által mindig is hirdetett és mindig is szüntelenül hirdetendő az a tévedhetetlen kijelentés (…), hogy »az Egyházon kívül semmilyen üdvösség nincs«. Ezt a dogmát azonban abban az értelemben kell felfogni, ahogyan azt maga az Egyház érti. (…) Az Egyház ui. azt tanítja, hogy ebben a dologban Jézus Krisztus igen szigorú parancsáról van szó. Ő kifejezett szavakkal azt tette apostolai kötelességévé, hogy minden nemzetet tanítsanak meg parancsai megtartására. Krisztus parancsai között pedig nem a legkisebb helyet foglalja el az, amely megparancsolja, hogy a keresztség révén nőjünk bele Krisztus misztikus testébe, az Egyházba, és simuljunk hozzá Krisztushoz és helyetteséhez, aki által Ő ezen a földön látható módon kormányozza az Egyházát. Ezért senki, aki bár tudja, hogy az Egyházat isteni módon Krisztus alapította, az Egyháznak mégsem akarja alávetni magát illetve a római pápának, Krisztus földi helytartójának megtagadja az engedelmességet, nem fog üdvözülni. (…) Az Üdvözítő (…) azt is meghatározta, hogy az Egyház az üdvösség eszköze, amely nélkül senki a mennyei dicsőség országába be nem juthat. (…) Azonban Isten azt akarta, hogy az (…) üdvöt segítő eszközöknek, bizonyos körülmények között, akkor is meglehessen az üdvösséghez szükséges hatása, ha csak a kívánság vagy a vágy irányul az alkalmazásukra. (…) A maga módján ugyanezt kell tartani az Egyházról. (…). Ahhoz, hogy valaki elnyerje az üdvösséget, nem mindig kívántatik meg, hogy mint tag valóban az Egyház testéhez tartozzék, mindazonáltal legalábbis követelmény, hogy kívánsága és vágya szerint ragaszkodjék hozzá (pl. váratlanul meghalt kereszteletlen hittanuló). Ennek a kívánságnak azonban nem kell mindig kifejezettnek lennie (…), hanem amennyiben az ember leküzdhetetlen tudatlanságban (ignorantia invincibilis) szenved (pl. egy afrikai bennszülött törzs tagja) Isten a bennefoglalt kívánságot is elfogadja, (…) mert benne van a léleknek abban a jó előkészületi állapotában, amelyben az embernek az a szándéka, hogy akarata Isten akaratával egybehangzó legyen.” (DH 3886 - 3870 – A Szent Offícium levele a bostoni érseknek 1949. augusztus. 8).

Még világosabban tanít erről XII. Pius pápa a Mystici Corporis kezdetű körlevelében. A Szentatya egyértelmű különbséget tesz azok között, akik ténylegesen, és akik csak kívánságaik szerint tartoznak az Egyházhoz:
„Az Egyház tagjai közé valójában csak azokat kell számítanunk, akik az újjászületés fürdőjében részesültek, és az igaz hitet vallják, és sem szánalmas módon önként nem vonták ki magukat a test szervezetéből, sem törvényes tekintély nem zárta ki őket valami súlyos vétek miatt.” (DH 3802 – XII. P. Myst. Corp.)
A körlevél végén a pápa megemlíti azokat is, akiket „öntudatlan vágyódásuk a Megváltó titokzatos Testével kapcsolatba hoz, és akiket legkevésbé sem zár ki az örök üdvösségből” (uo.)." (Összeállította: Füzesi Zsolt)

A közösség, az egymás iránti gyakorlatban is megnyilvánuló szeretet fontosságát szerepét és jelentőségét senki sem tagadta a régi egyházban sem.

"Összetartozunk, s az egymásról való gondoskodás formái nélkül lehetetlen túlélni." Ez nyilvánvaló! De én nem vagyok a másik.

Bizonyos afrikaiak rosszul gondolják. A személy nem mások által személy, hanem a lélek egyedisége révén az.

2018.01.16. 12:05:34

'Ez a közösség tehát egyszerre jelentett elmélyült baráti szövetséget, szentségi és hitbeli egységet, valamint a közös javakból való részesedést a közösséget irányító vezető (episzkoposz) irányítása mellett.'

Ez így van, de érdemes figyelni a sorrendre ApCsel 2,42-ben:

'Állhatatosak voltak az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban'

A tanbeli egység és a közösség megelőzi a kenyértörést.
Bármennyire is utóbbi a közösség lelki életének csúcsa, ehhez is kell a megfelelő foglalat.

Aki a maga módján vallásos, az nem foglal állást a tanbeli egységgel kapcsolatban, vagy talán nem is tudja, hogy bizonyos kérdésekre az Egyháznak határozott válasza van.

andras.csaba.sj 2018.01.16. 12:17:13

Köszönöm a bejegyzést! Sokat gazdagított!
"Ha ellene tudnánk mondani az engeszteletlen kritika és a gyűlölködés kísértésének. Mert a katolikus keresztény hittel ezek bizony összeegyeztethetetlenek – nem véletlen, hogy ekkora botránykőnek számítanak a nem keresztény blogolvasók szemében!"
A rekordgyorsasággal megjelent hozzászólásokkal kapcsolatban én jámbor keresztény módjára mégis hiszek az Isten irgalmában, aki nem ragad le a törvénykönyvek aprólékos tanulmányozásánál, hanem sokkal nagylelkűbb tud lenni. Szent Ignác atyánk útmutatásához társulnék: "a beszédben legyünk óvatosak, és nyugodtan hallgassuk meg a másik felet, hogy meg tudjuk érteni és értékelni tudjuk a véleményét, hogy majd később válaszolhassunk, vagy ha kell, akkor hallgassunk..."

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.16. 14:05:35

@andras.csaba.sj:

Még nem válaszoltam igazából, csak a „velencei királyság” indított a gyors reakcióra. Lehet, hogy nem kellet volna, hiszen ez nem is lényeges. Meg talán az „integrista”, „fundamentalista” jelzők, megbélyegzések. Ezekhez viszont hozzá kell szokni.

andras.csaba.sj 2018.01.16. 14:23:15

@matthaios: Ez a hozzászólás szimpatikus :)

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2018.01.16. 22:05:35

Hosszú kihagyás után üdvözlök Mindenkit!

Most csak egyetlen mondatra reagálnék: "Ez odáig is elment, hogy az első keresztények teljes vagyonközösségben éltek: semmiféle magántuladjont nem akartak maguknak tulajdonítani, hanem mindent, amijük csak volt, beadták a közösbe."

Nos, ez bármennyire is elterjedt nézet, de nem így volt: az első keresztények NEM éltek teljes vagyonközösségben.

Voltak köztük szolgák és rabszolgák, földművesek, kézművesek, kereskedők, hivatalnokok, ésatöbbi, még zsoldoskatonát is ismerünk név szerint. Minden keresztény a saját társadalmi státuszának megfelelő életet élt, és az annak megfelelő közös családi gazdálkodás, vagy egyéb típusú "háztartás" keretei között élt.

Az ApCsel-ben olvassuk, hogy többek között azért választották az első diakónusokat, hogy segítsenek az "özvegyek mindennapi kiszolgálásában". Erre pontosan azért volt szükség, mert az özvegyek a családfenntartó halála után is önálló, egyszemélyes háztartást vezettek, nem éltek vagyonközösségben senkivel.

Szintén az ApCsel írja le Ananiás és Szafira történetét, akik földet adtak el. A történetből világosan kiderül az is, hogy saját belátásuk szerint maguknál tarthatták volna az árának bizonyos részét - azaz a közösbe beadott tulajdon mellett továbbra is létezett a magántulajdon a jeruzsálemi hívő keresztény közösségben.

A vagyonmegosztás a saját szükségleteken túli bevételekre és tartalékokra vonatkozott. Természetesen ezt sem kell lebecsülni, sőt, mai szemmel nézve ezek is óriási vállalások voltak. De teljes vagyonközösség nem volt.

(Érdemes lenne felkutatni, hogy vajon mikor és miért alakult ki ez a fölöttébb romantikus, de alapvetően téves elképzelés az őskeresztények vagyonközösségéről.)

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2018.01.16. 22:36:28

Érdemes ezt a kérdést is pontosítani:
"E megosztások egyúttal liturgikus ünnepek is voltak: az eucharisztiát lehetetlen lett volna elválasztani a szeretetlakomától."

Az agapé, bár spirituálisan szorosan kötődik az Eucharisztia ünnepléséhez, de attól élesen elválik.

Az eucharisztia liturgikus cselekmény, az agapé, mai szóhasználattal szólva paraliturgikus cselekmény. Az Eucharisztiát vasárnap korahajnalban ünnepelték, mert napkeltével már kezdődött a munkanap, ment mindenki a civil élete szerinti dolgára. A munkanap napnyugátval végződött, vasárnaponként ekkor ismét összegyültek a hívek, ekkor került sor az agapéra. (Nyilvánvalóan a hajnali istentisztelet tematikája visszatért az agapén is valamilyen formában, valószínűleg az alkalomhoz választott zsoltárok imádkozásával.)

Ez a rendszer szinte azonnal rögződött, már első századból is van rá írásos forrásunk.

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2018.01.17. 01:06:31

A bejegyzés érdemi mondanivalójához is kapcsolódva:

"Hol húzódnak tehát az „egyház” (és a „hit”) határai, ha nem feltétlenül esnek egybe az intézményes egyházéval?"

Nos a keresztény ókorban (és koraközépkorban) ezek teljesen egybeestek. Aki keresztény volt, az tagja volt az egyháznak, és fordítva, aki nem volt tagja az egyháznak, az nem számított kereszténynek. A keresztények és nem keresztények közötti átmeneti státusz volt a hitjelölteké (a katekumeneké) akiket a jelentkezésük utáni harmadik Húsvéton, azaz kb. három év aktív hitélet, és a hozzá tartozó hitoktatás után kereszteltek meg. (A hitjelöltek csak az igeliturgián vehettek részt, az áldozati liturgián már nem. Nem csak hogy nem áldozhattak, de nem is lehettek jelen.)

Más kérdés a heterodoxia problematikája, de az egyháznak ebben is egyértelmű az állásfoglalása: az eretnek/heterodox keresztség nem érvényes. Ezt a Nikaia-Konstantinápolyi hitvallás is megfogalmazza: "vallok egy keresztséget a bűnök bocsánatára". Az "egy" (ἕν) itt nem határozatlan névelő, hanem számnév, és pont amiatt került be a Hitvallásba, mert csak egyetlen érvényes keresztség van, az ortodox egyházé (ebben a kontextusban értelemszerűen ide véve a skizma előtti Rómát is).

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy az első hét egyetemes zsinaton sohasem hoztak új szabályt, hanem mindig a fennálló helyes gyakorlatot vagy helyes hittételt szentesítették, az aktuálisan felmerülő tévtanításokkal szemben. Tehát az "egy keresztség" elve sem a 4. században fogalmazódott meg, hanem jóval korábban, minden bizonnyal a legelső tévtanítás nyilvános megjelenésével egyidőben.

A bejegyzés említi a felekezethez nem tartozó, "maga módján hívő" embereket. A legutóbbi népszámláláskor nálunk is a lakosság 16%-a ide sorolta saját magát. (Összehasonlításképpen: róm. kat: 37%, ref: 11%, ev: 2% fölött, gör. kat: 2% alatt). Valóban fontos az a kérdés, hogy a személy szintjén hogyan viszonyul az egyház ezen "hívőkhöz".

Viszont látni kell a tendenciát is: ezek a "hívők" nem egy másik vallásból vagy a vallástalanságból indultak el a kereszténység felé, hanem pontosan fordítva: ők valamely történelmi egyháztól/felekezettől távolodnak el éppen, és ez sokszor egy hosszabb folyamat, egy genereciókon keresztül is átívelő tendencia. Mindenesetre emögött az egyéni döntések sorozata húzódik meg, amikor valami miatt az egyén a közösség (a protestáns felekezet vagy az apostoli egyház) tanítása fölé helyezi a saját elképzeléseit. (V.ö.: "De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?" Lk 18,8)

És itt még egyszer utalnék a Hitvallásra. Nem véletlenül imádkozzták és imádkozzák kereszteléskor a Hitvallást, mely Hitvallás megvallja magát az egyházat is: "hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli egyházban". A hit definíciója (pontosítok: a keresztény teológia szerint a hit definíciója) magában foglalja az egyházban való hitet is. Aki ezt a Hitvallást a beléfogalmazott egyházzal együtt nem vallja meg, az nem hívő, teológiai értelemben legalábbis nem az.

Lelki vezetés szempontjából valóban egy nagy feladat, egy megoldandó probléma a "nemhívő hívők" megszólítása. Teológiai szempontból viszont ez nem lehet probléma, mert olyan, hogy "nem hívő hívő" olyan teológiai értelemben nincs, ez a fából vaskarika, olyan, mint a húsevő vegetáriánus. A "maguk módján hívők" minden bizonnyal "hívőnek" definiálják magukat a "maguk módján", de a keresztény teológia szerint ők nem azok.

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2018.01.17. 01:14:29

@Petimester:

Igen, azzal egyetértek, hogy a marxizmus-leninizmus kommunizmus-utópiája visszaköszön ebben az "őskeresztény vagyonközösség"-toposzban.

Viszont ugyanakkor a fiatalabb generácóknál (akik kimaradtak a marxizmus-leninizmusból) meg egyfajta hippi-romantika köszön vissza ebben az elképzelésben, ezt a párhuzamot már többen is megfogalmazták nekem.

Ez alapján feltételezem, hogy talán lehetett már a marxizmus előtt is ilyenfajta elképzelés, de ebben azért nem vagyok teljesen biztos.

2018.01.17. 09:14:28

@andronikos:

'Más kérdés a heterodoxia problematikája, de az egyháznak ebben is egyértelmű az állásfoglalása: az eretnek/heterodox keresztség nem érvényes. '

Úgy tudom, hogy az eretnekek által kiszolgáltatott keresztség lehetett érvényes bizonyos feltételek mellett:

'akik a novaciánusoktól vagy a montanistáktól jönnek, azokat csupán kézrátétellel fogadják be, mert bár az eretnekek keresztelték meg őket, de Krisztus nevében. '

(Ince Pápa, 404)

De a kérdés nyilván felmerült már korábban is. Ha lesz időm, akkor utánanézek.

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2018.01.17. 12:33:38

@khamul:
Ince pápa eme rendelkezése nem volt érvényes az egész egyházra nézve, csak a római patriarchátus jurisdictiós területére. Konstantinápolyban, Alexandriában, Antiochiában (és az ekkor még ide tartozó Jeruzsálemben) a helyi püspökök, illetve püspöki karok döntésének volt egyházjogi érvénye, Róma püspökének nem.

Ezzel a döntéssel (amit Ince pápa valószínűsíthetően a püspöktársaival közösen hozott meg egy helyi zsinaton) a római egyház a speciális helyi körülményekhez igazodva egyfajta kegyet gyakorolt. Ezt helyi szinten kánonjogilag megtehette. Konvertálások vagy például vegyesházasságok esetén helyenként ma is eltérő a liturgikus gyakorlatokkal találkozhatunk úgy a katolikus egyházon belül, mint az ortodox egyházakban is.

Látni kell azonban, hogy ezek az eltérések az egyház részéről gyakorolt kivételes kegyek, melyek nem írják felül a főszabályt - és csak valamilyen szemponból kivételes körülmények esetén élhet vele a helyi püspöki kar vagy a helyi püspök (de pap önállóan nem).

Az egyetemes egyház álláspontját a Hitvallás, mint legfőbb szabály (is) rögzíti, amit sem püspök, sem pápa, sem helyi zsinat, de még egy következő egyetemes zsinat sem írhat felül.

2018.01.18. 09:43:36

@andronikos:

'Ezzel a döntéssel (amit Ince pápa valószínűsíthetően a püspöktársaival közösen hozott meg egy helyi zsinaton) a római egyház a speciális helyi körülményekhez igazodva egyfajta kegyet gyakorolt. Ezt helyi szinten kánonjogilag megtehette. '

Akkor szerinted is joggal tette, vagyis az eretnekek keresztségét nem kell feltétlenül megismételni.

Jól értelek?

studiorum 2018.01.18. 10:53:40

@khamul:

Krisztus nevében nem lehet érvényesen keresztelni, csak az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.19. 12:10:46

Kicsit hosszúra sikerült a megjegyzés, ezért ez itt érhető el:

www.matthaios.hu/megjegyzesek-a-koinonia-fogalmahoz/

kaleidoscope · http://kaleidoscope.blog.hu 2018.01.19. 17:52:09

"Ez pedig ennyit jelent, hogy minden ember – tekintet nélkül társadalmi státuszára, nemére, szexuális orientációjára, vagy felekezeti hovatartozására – szívesen látott vendégnek számít: helyet foglalhat Krisztus közösségében. Abban a koinóniában, amely Krisztus teste, s mint ilyen, megőrzi a katolicitást (egységet, egyetemességet) a különbözőségben." Egy élő példa: lovasistvan.hu/2018/01/10/az-elso-katolikus-puspok-homoszexualis-parok-megaldasaert/

2018.01.19. 17:59:23

@matthaios: Szép írás! Szegény jezsuita Bellermino bíboros ha látná mivé lett mára a jezsuita rend. :(

2018.01.19. 18:06:35

@kaleidoscope: Lásd még pápai életvédő akadémia új tagja a fogamzásgátlásról:

www.lifesitenews.com/news/new-academy-for-life-member-uses-amoris-to-say-some-circumstances-require-c

Radikális abortusz-aktivista pápai kitüntetése:

onepeterfive.com/global-abortion-advocate-lilianne-ploumen-claims-papal-award-is-confirmation-of-her-work/

Szóval felkészül a fogamzásgátlás és az abortusz tilalmának eltörlése is.
Hiszen mondhatná bárki, ha egyszer azt mondjátok, hogy a hittételek (dogmák) változhatnak, akkor miért ne változhatna az erkölcsi tanítás is a homoszexualitásról, fogamzásgátlásról abortuszról? Innentől kezdve miért higgyünk a katolikus tanításban?

studiorum 2018.01.19. 23:26:52

@Petimester:

Nézzük a tényeket:

-A mesterséges fogamzásgátlás és az abortusz továbbra is súlyos bűn! A homoszexuális életmód szintén.

-A dogmák és az Egyház erkölcsi tanítása nem változik. Lásd a Katolikus Egyház Katekizmusában foglaltakat.

-Az Egyházon a poklok kapui sem vesznek erőt.

Ezek után miért ne higgyek a katolikus tanításnak?!

150 érv, hogy miért vagyok katolikus: depositum.hu/150.html

Satori 2018.01.20. 14:46:16

Először is hadd jegyezzem meg, hogy nagyon frusztrál, hogy hiába apellálok a blog gazdái felé, nem sikerül elintézni, hogy elrejtsék a bejegyzés első bekezdése utáni részt, ahogy szokásos. Így olyan, mintha én akarnék mindenáron előtérbe kerülni ezekkel a gondolatokkal.

@matthaios: Köszönöm, hogy ennyi időt és energiát áldoztál a blogra való reakcióra. Ha te is csak ennyi hibát találtál benne, az megnyugtat, akkor nincs nagy baj. A megjegyzéseid jó részével egyébként egyetértek. Főleg azzal, hogy talán csakugyan kontraproduktív jelzőkkel vagdalkozni (fundamentalista, integrista). Igazad van, erre nem mentség az ellenfél ("eretnekezős") vitastílusa, amelyet helytelen átvenni.

@kaleidoscope: Tisztelettel jelzem, hogy túl messzemenő következtetéseket vontál le a fentebb idézett mondatból. A homoszexuálisok egyházban való helyének elismerése (ami egyébként lényegében sohasem volt kérdéses) az én számomra egyáltalán nem jelenti azt az irányt, amit te képviselsz.

Egyébként azt jó jelnek tartom, ha "jobbról" és "balról" is kapok kritikát: ez talán annak a jele, hogy körülbelül "középen" állok (ha van ilyen).

@andronikos: Köszönöm az őskeresztények "vagyonközösségre" vonatkozó érdemi megjegyzésedet. Itt tényleg egy kicsit elvetettem a sulykot és túl erősen fogalmaztam. (Nemrég részt vettem egy teológiai vitában, ahol egy klasszikus patrisztikus toposz kapcsán valaki azt találta mondani, hogy "ebben az atyák egyhangúan egyetértenek". Mire egy jelen lévő nemzetközi hírű patrisztikus szakember csendesen megjegyezte: "az atyák semmiben sem értenek egyet 'egyhangúan'..." - egy életre megjegyeztem.)

Egyébként egy további pontatlanságot még senki sem tett szóvá: a "koinónia" (communio) szó "kisajátítására" éppenséggel az ellenkező oldalról (is) történtek figyelemre méltó kísérletek: mint köztudott, Communio a neve egy tudományos teológiai folyóiratnak, amelyet a Concilium című, a II. Vatikáni zsinat teológiájának támogatását és terjesztését célzó folyóirat ellensúlyozására, ellenpontként alapítottak.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.20. 16:24:30

@Satori:

Amíg időm és erőm engedi, igyekszem a jövőben is hasonló megjegyzéseket írni. Nem hiszem, hogy beszélgető partneremet eretneknek neveztem volna. Arra viszont többször felhívtam a figyelmet, dokumentumokkal, idézetekkel alátámasztva, hogy egyes kérdésekkel kapcsolatban mi a Katolikus Egyház álláspontja.

A Communio folyóirat alapításának fő oka éppen a Concilium időnként kétes ortodoxiája volt. A Conciliumk egyik alapítőja Hans Küng. A Communio alapítói: Henri de Lubac SJ, Hans Urs von Balthasar, Joseph Ratzinger... Ha már itt tartunk, a nagy teológiai folyóiratok közül nekem a Nova et Vetera a legszimpatikusabb, amelyet 1926-ban alapított Charles Journet (később bíboros, zsinati szakértő) Jacques Maritain-nel együtt.

Satori 2018.01.21. 17:26:15

Igen, volt már, hogy a Nova et Veterában én is találtam érdekeset, bár csak nagyon ritkán. Hiába, egy kicsit más az ízlésünk, de nem baj, nem baj! Évekkel ezelőtt jártam én is a Maritain-archívumban egy délfrancia birtokon (és a művei fő magyar gondozóját is jól ismerem), de hát a magam részéről nem szegődtem tanítványául. Bármilyen zseniális újító éthosszal dolgozott is a maga korában, a zsinatot már nem tudta követni (pedig azóta eltelt már egy újabb fél évszázad - a teológiatörténetben is!).

És vigyázz, kérlek, hogy a formális udvariasság mellett megmaradjon a tudományos becsületesség is: például nehogy tendenciózussá váljanak a felsorolások. A Concilium alapítóinak sora például azért hosszabb: Karl Rahner, Yves Congar, Edward Schillebeeckx, Hans Küng, Johann Baptist Metz és Gustavo Gutiérrez is ide tartozik (ez utóbbi legutóbb Müller bíborossal közösen jegyzett könyvet - és az ő ortodoxiájához ugyebár nem fér kétség -, pedig korábban, II. János Pápa alatt, volt némi harca ugye a Tanítóhivatallal).

Egyébként azt hiszem, a Jezsuita Bloggerek kommentelési irányelveinek sorában ez az egyik legszigorúbb pont: nem szabad (még bennfoglaltan sem!) az egyetemes zsinatok, a pápák és általában az egyháziak (bíborosok, teológusok, papok, jezsuiták stb.) ortodoxiáját kétségbe vonni. (Így például a "Katolikus Egyház álláspontját" sem kijátszani/szembeállítani a pápáéval stb.!) Ezt más fórumok eltűrik, esetleg bátorítják is, lehet oda járni, akinek tetszik, de ez itt egy katolikus szerzetesrend weboldala, ez itt nem megy! Az ortodoxia egyháziak esetében itt fel van tételezve , vagy ha nem, rábízzuk a Hittani Kongregációra.

Számodra egyébként - ahogy én látom - az a nagy spirituális és intellektuális feladat, hogy elfogadd: az általad képviselt teológiai irányzatodon kívül léteznek más egyházias teológiák is. (Örülök egyébként, hogy mostanában a II. Vatikáni zsinat dokumentumaira is hivatkozol. Talán nem jogosulatlan ebben a Jezsuita Bloggerek legalábbis indirekt hatását felismerni.)

Amit mondani igyekszem, azt röviden úgy is kifejezhetném, hogy mi itt fontosnak tartjuk, hogy a teológiai diskurzus ne süllyedjen a politikai disputáció szintjére. Lényegi különbség van. Demonstrációképpen (és elrettentésül): www.youtube.com/watch?v=7uqGuWzK5EQ&feature=related (Nota bene: az ott eltűrt kommentek színvonalát is muszáj itt meghaladnunk!) Remélem, egyetértetek...

kaleidoscope · http://kaleidoscope.blog.hu 2018.01.21. 17:40:08

@Satori: Köszönöm a reakciót. Sajnos a Jezsuita blog szerzői ritkán reagálnak a kommentjeimre, így már az is jól esik, hogy ezt megtetted. Tisztelettel jelzem, hogy itt most nem egy általam képviselt irányra hívtam fel a figyelmet, hanem Franz-Josef Bode bíboros kezdeményezésére.
Nem tudom, mire vonatkozott a "jó jelnek tartom, ha "jobbról" és "balról" is kapok kritikát" megjegyzés, hiszen előző hozzászólásomban nem volt semmilyen kritikai észrevétel. De ha már be lettem skatulyázva a kritizáló hozzászólók közé, akkor hát legyen, igyekszem megfelelni ennek a rám osztott szerepnek.
Természetesen mondhatjuk, hogy evidencia a "homoszexuálisok egyházban való helyének elismerése (ami egyébként lényegében sohasem volt kérdéses)", de pontosan tudjuk, hogy ez alatt a múltban is, és sok helyen még ma is nagyon mást értünk a Katolikus Egyházon belül a különböző országokban. Pontosan tudjuk, hogy ebbe az is belefér(t), hogy egyes bíborosok, püspöpökök és papok a homoszexuális emberek elleni halálbüntetést, lincseléseket és brutális gyilkosságokat is elfogadhatónak tartották és tartják, nyíltan, vagy hallgatólagosan támogatták, támogatják. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa bocsánatkérésre szólította fel az egyházat, és nagyon sajnálatos, hogy ez a felhívás sok helyen süket fülekre talált.
Hála Istennek, hogy vannak olyan felszentelt papok, püspökök és bíborosok, mint Bode bíboros is, akik felismerték, hogy a katolikus homoszexuális emberek párkapcsolatát nem tekintheti bűnnek az egyház, sőt ellenkezőleg, azt ugyanúgy meg kell áldania, mint a házastársi kapcsolatot.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.21. 19:10:47

@kaleidoscope:

'Pontosan tudjuk, hogy ebbe az is belefér(t), hogy egyes bíborosok, püspöpökök és papok a homoszexuális emberek elleni halálbüntetést, lincseléseket és brutális gyilkosságokat is elfogadhatónak tartották és tartják, nyíltan, vagy hallgatólagosan támogatták, támogatják.'

Hogy ne érjen az a vád, hogy rágalmazol, alá tudnád támasztani tényekkel is ezt a kijelentésedet?

Franz-Josef Bode nem bíboros, csak püspök.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.21. 19:32:25

@Satori:

'A Concilium alapítóinak sora például azért hosszabb: Karl Rahner, Yves Congar, Edward Schillebeeckx, Hans Küng, Johann Baptist Metz és Gustavo Gutiérrez is ide tartozik (ez utóbbi legutóbb Müller bíborossal közösen jegyzett könyvet - és az ő ortodoxiájához ugyebár nem fér kétség -, pedig korábban, II. János Pápa alatt, volt némi harca ugye a Tanítóhivatallal).'

natcath.org/NCR_Online/archives2/2005a/022505/022505h.php .

Gondolkoztam, hogy Hans Küng mellet megadjam-e a többi neveket is a Concilium-mal kapcsolatban. Bevallom, azért nem tettem ezt, mert nem akartam a többi alapító ortodoxiájával kapcsolatban itt a jezsuita blogon vitába keveredni (lustaság, kényelemszeretet). Ezért csak Hans Küng nevét adtam meg, akivel kapcsolatban talán(?) nem számítottam ilyen vitára. Még ha ki is zárnak a jezsuita blogról, őszintén megmondom, rajta kívül még más alapító tagokkal szemben is vannak problémáim. Rahner például ezt írja az egységes katekizmus lehetetlenségéről (de ez csak egy példa):

„...a hit hirdetése az egyes népeknél – a kultúrák, a társadalmi viszonyok és a hallgatók gondolkodásmódjának különbözősége miatt – mindig annyira más és más konkrét helyzetben történik, hogy lehetetlen mindenütt ugyanazt a monoton és egy kaptafára készült katekizmust tanítani”.

(Karl Rainer: A hit alapjai. SZIT 1983)

Ex esse ad posse valet illatio. Van a Katolikus Egyház Katekizmusa, tehát mégsem lehetetlen az ilyen. De még folytathatnám a sort. Sajnos a német filozófia (pl. Kant, Hegel, Heidegger, Gadamer) rossz hatást gyakorolt (még a hithez való hűség szempontjából is) a katolikus teológiára. Most persze ezt itt nem fogom részletesen kifejteni.

A Communio és a Nova et Vetera között sok tekintetben vita folyik, de ez teljesen a katolikus hiten belül van.

Ha kizárnak a jezsuita blogról, szerintem veszít vele a blog, mert a blognak rám szüksége van. (Remélem ezt alázattal tudom mondani.) Ugyanakkor úgy érezném, hogy időm szabadulna föl és tehertől szabadulnék meg. (Ezt viszont az önzésem és a kényelemszeretetem mondatja velem.)

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.21. 19:47:37

@Satori:

Bocs, elfelejtettem az oldalszámot megadni: 480. o.

studiorum 2018.01.21. 21:18:01

@kaleidoscope:

Ne adj hálát Istennek súlyosan bűnös homoszexuális kapcsolatok megáldása miatt, mert ez káromkodásszámba megy! Hát még maga az áldás, bűnös együttélésre... Emberfia nem jöhet ki ebből jól.

kaleidoscope · http://kaleidoscope.blog.hu 2018.01.21. 22:43:14

"A hozzászólás elküldése sikerült." Ez azt jelenti, hogy mostantól előmoderálás lépett életbe?

kaleidoscope · http://kaleidoscope.blog.hu 2018.01.21. 22:45:29

@matthaios: Válaszoltam, de a válaszom helyett csak ez jelent meg: "A hozzászólás elküldése sikerült. " Sajnálom.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.22. 00:05:37

@Satori:

Még egy adalék Rahner-ről. Születésének 100. évfordulóján, 2004-ben konferenciát tartottak a Lateráni Egyetemen. Ezen Angelo Amato, a Hittani Kongregáció akkori titkára (nem prefektusa) azt mondta, hogy nem letagadva Rahner bizonyos kétes megfogalmazásait, Rahner ortodox katolikus teológus volt. (Szerintem, egy őt ünneplő konferencián nem is illett mást mondani.) Úgy tudom, a Hittani Kongregáció részéről semmilyen hivatalos megnyilatkozás nem volt Rahner-rel kapcsolatban halála óta (1984).

Satori 2018.01.22. 15:03:12

Igen, doktorandusz hallgatóként ott voltan azon a konferencián (mert a témámba vágott és érdekelt). És személyesen jól ismerem a Hittani Kongregáció jelenlegi prefektusát is (még nem bíboros, de csak idő kérdése). Az ő ideje alatt - még míg titkár volt is - megritkultak az eljárások az egyes teológusok ellen, "enyhült a boszorkányüldözés", ahogy valaki fogalmaz. Persze a lenéző beszéd és a szarkazmus itt jogosulatlan, mert a Kongregációnak nagyon fontos szerepe van az egyházban. (Ahogy neked is itt, ha nem exponálod túl.) Mostanában nagyon sokat írnak világszerte a Tanítóhivatal szerepének átalakulásáról - talán ismered is az irodalmat. Szubtilis, nem újságírós szempontok.

És igen, Rahner rossz prófétának bizonyult, amikor tagadta az egyetemes katekizmus lehetőségét a Katolikus Egyházon belül. Persze amikor - sok-sok évvel ezelőtt - leírtam ezt egy tudományos szövegben, egy nagy tekintélyű teológus (a Nemzetközi Teológiai Bizottság egykori tagja) ránézett és így kommentálta: "Nem bizonyult rossz prófétának, mert a kulturális különbségeket figyelembe kell venni. Csak ezt még nem lehet mondani Rómában." Hát most talán már lehet... Persze Ferenc pápa után nyilván visszalendül majd az inga, de mögé talán már nem lehet visszamenni mindenben.

Az Egyház így halad - két lépést előre, egy lépést hátra - és az így is van jól. Mindig is így történt. Könnyű felfedezni a Szentlélek indítását V. Pál pápa rendeletében, aki 1607-ben azzal oldotta meg két egymással szemben álló teológiai párt vitáját, hogy csak annyit parancsolt meg a molinistáknak és Baius követőinek, hogy kölcsönösen nem átkozhatják ki egymást: tilos a másikat eretneknek nevezni (Denzinger, nr. 1997). (Elnézést a szabad összefoglalásért, nem találom magyarul az interneten: "in quaestione hac pertractanda ne quis partem suae oppositam aut qualificaret aut censura quapiam notaret"). Röviden: az egyház nem politikai párt és a teológiai vitáknak nem szabad a kölcsönös vagdalkozás, "eretnekezés" szintjére silányulnia. Itt nem! A Jezsuita Bloggerek elnevezésű katolikus honlapon nem!

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.22. 17:15:13

@Satori:

Baius helyett nem Domingo Banez-ről, Avilai Szent Teréz lelkiatyjáról, a domonkos filozófusról és teológusról akartál beszélni? Szerintem ugyanis senki sem tiltotta volna meg, hogy Baius követőit eretnekeknek nevezzék, mert ő azért olyasmi volt. Az lett megtiltva, hogy a tomisták (akik közül abban a korban a vezető személyiség Banez volt) és a molinisták eretnekeknek nevezzék egymást az univerzális isteni okság és a szabad akarat viszonyával, a predesztinációval, az elégséges és hatékony kegyelemmel kapcsolatos vitáikban. Ezek a viták a fölfoghatatlan titok két különböző értelmi megközelítéseiről szóltak. A molinisták a tomistákat kávinistáknak nevezték, a tomisták a molinistákat (szemi)pelágiánusoknak. Valójában mind a tomisták, mind a molinisták a katolikus tanításon belül voltak és vannak, de azt hiszem, hogy mára a jezsuita skolasztikus hagyomány szinte teljesen megsemmisült. A tomizmusnak sem központi kérdése ma ez a vita. Nagy kár az, ami a jezsuita skolasztikával történt, jól látható intellektuális űr maradt nélküle).

www.matthaios.hu/a-hatekony-es-az-elegseges-kegyelem-1-resz/

www.matthaios.hu/a-hatekony-es-az-elegseges-kegyelem-2-resz/

www.matthaios.hu/a-hatekony-es-az-elegseges-kegyelem-3-resz/

Most csak ennyit.

Satori 2018.01.22. 19:02:57

@matthaios: Kösz a kiigazítást, tanulmányozni fogom. Tudnál véletlenül egy magyar Denzinger-linket adni? Segítene rajtam.

Azt azért sajnálom, hogy nem az érdemi mondanivalómra reagálsz, hanem csak (nem elhanyagolandó jelentőségű) részletekre.

Nekem a kegyelemtan - veled ellentétben - nem szakterületem, a skolasztikus kegyelemtan pedig még kevésbé. (Ez nem mentesít persze a tévedések felelősségének elvállalása terhe alól.) Persze úgy vélem, hogy ma egy időszerű kegyelemtant nem is a koraújkori európai vitákra való tekintettel kell/kellene megírni, hanem például a nem keresztény vallásokra, vagy szegényekre vonatkoztatva. Már ha az szempont, hogy relevánsak maradjunk.

Mindez persze - és ebben igazat adok neked - nem mentesít a pontosságtól és történeti ismeretektől.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.22. 23:07:12

@Satori:

A Denzinger-link: denzingerhu.wordpress.com .

Szerintem vigyázni kell, hogy az ember ne essen a kronolatria (Jacques Maritain használta ezt a szót), az időimádat kísértésébe, amely nagy kísértés napjainkban. Éppen a relevancia érdekében kellene ezt elkerülni.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.23. 14:41:10

@Satori:

»"Nem bizonyult [Rahner]rossz prófétának, mert a kulturális különbségeket figyelembe kell venni. Csak ezt még nem lehet mondani Rómában."

A köztünk való nézeteltérés jelentős részben éppen a „kulturális különbségekről” szól. Arról, hogy ezek olyan lényegadó különbségek-e, hogy már nem is lehet az emberiség egységéről beszélni, mert az egyik kulturális és történelemben élő ember úgy különbözik a másiktól, hogy már szinte külön species-t alkotnak. Az én (és sokak) állásponja az „esszencialistának” bélyegzett álláspont, amely szerint a teremtésből adódóan van olyan, ami minden emberben közös az első embertől kezdve, bárhol is él a világon, és ez az emberi természet. Lényegében ebből fakadnak az általános erkölcsi törvények. Ezért, amit az Egyház általános és folytonos hagyománya erkölcsileg bensőleg rossz cselekedetnek mínősít, az ma is az.

Az emberi jogok igazi alapja ez a közös természet, enélkül ez nincs megalapozva. Az ember természetéhez az hozzátartozik, hogy változó történelmi és kulturális környezetben él. De egy adott környezet már csak akcidentális tulajdonság az emberi természetre nézve, ezt nem változtatja meg lényegében.

Persze vannak kulturális, történelmi helyzetből adódó fontos különbségek. De ezeket nem lehet úgy szembeállítani egymással, hogy például nem lehet közös hitvallás, katekizmus stb.

Satori 2018.01.23. 16:02:30

@matthaios: "A köztünk való nézeteltérés jelentős részben éppen a „kulturális különbségekről” szól."

Teljesen egyetértek! Talán csak annyiban pontosítanék, hogy a kulturális különbségek szerepéről/súlyáról/jelentőségéről van szó, azaz arról, hogy milyen következményekkel jár az elismerésük általában a gondolkodásunkra (és különösen a teológiánkra) nézve.

"Arról, hogy ezek olyan lényegadó különbségek-e, hogy már nem is lehet az emberiség egységéről beszélni, mert az egyik kulturális és történelemben élő ember úgy különbözik a másiktól, hogy már szinte külön species-t alkotnak."

Ezt én sosem állítottam! (Sőt nyomtatásban számos alkalommal tettem le a voksot az ellenkezője mellett!) Ez inkább karikatúrája annak, amit igaznak tartok. Persze karikatúrákkal/falra festett kísértetekkel könnyű az embereket ijesztgetni - hatékony is! És könnyű ellenük harcolni is. Legyőzni sem nehéz őket.

"Az én (és sokak) állásponja az „esszencialistának” bélyegzett álláspont, amely szerint a teremtésből adódóan van olyan, ami minden emberben közös az első embertől kezdve, bárhol is él a világon, és ez az emberi természet."

Szerintem az esszencializmus valóban hibás álláspont és filozófiai alapon joggal bírálható. A fő baj - ami olykor mintha nálad is megmutatkozna -, hogy eltussolja (valójában észre sem veszi) a kulturális különbségeket, és túl könnyen (mintegy eleve) feltételezi a megértést. Az élet azonban mást mutat és gyakran nem igazolja ezt az optimizmust. Sok példát lehetne hozni (későbbi bejegyzésekben talán még fogok is). Most talán csak annyit, hogy a napokban egy kínai katolikus teológus azt fejtegette a fülem hallatára, hogy milyen nehézségei vannak nyugati teológiai szövegek fordításakor, mivel a mandarinban egyszerűen nincs szó arra, hogy "bűn". (Ezzel - gondolom - nem azt akarta mondani, hogy ott nem követnek el olyasmit, amit mi itt bűnnek mondanánk a magunk európai nyelvein; csak azt állítom, hogy nem tudom pontosan mit jelent az, hogy a "bűn" szó náluk nem lefordítható, és hogy ennek milyen következményeire vannak, és hogy ez egyedül az én nézőpontomból elvileg nem is tudható. Elmélyült párbeszédre és részletekbe menő vizsgálatódásra van szükség. Ma elengedhetetlen a korábbinál nagyobb érzékenység (ún. interkulturális teológia), és ha valaki történetesen misszióra adja a fejét (ami az egyház Krisztustól kapott örök feladata!), akkor nem exportálhatja (felteszem: naiv jóindulattal) egyúttal a saját kultúráját, gondolkodásmódját is. (Persze ennek érekében először fel, majd el kell ismerni a különbségeket...) Mert ma nagyon rossz mellékzöngéje van, ha valaki egyszerűen folytatni akarja a régi gyarmatosító politikát és tudományosan azt, amit valaha "orientalizmusnak" neveztek. Ezek ma, a globalizáció korában, sem a gyakorlatban, sem az elméletben egyszerűen nem aktuálisak többé.

"Lényegében ebből fakadnak az általános erkölcsi törvények. Ezért, amit az Egyház általános és folytonos hagyománya erkölcsileg bensőleg rossz cselekedetnek mínősít, az ma is az."

Azt hiszem ez van olyan fontos probléma, hogy ne csak így princípiunként idevesd, hanem alaposabban tanulmányoznod, ha nem sértelek meg ezzel a javaslattal.

"Az emberi jogok igazi alapja ez a közös természet, enélkül ez nincs megalapozva. Az ember természetéhez az hozzátartozik, hogy változó történelmi és kulturális környezetben él. De egy adott környezet már csak akcidentális tulajdonság az emberi természetre nézve, ezt nem változtatja meg lényegében."

Ezzel egyet tudok érteni - legfeljebb más szavakat használnék, de ez filozófiai preferencia kérdése.

Mint látod, talán inkább részletkérdésekben és árnyalatokban van köztünk a különbség, de hát az ördög is a részletekben rejtezik, szóval nem felesleges az ezekről való eszmecsere. Persze lesz, aki ebből annyit fog csak érteni, hogy "ezek a jezsuiták már megint csak csűrik-csavarják a szavakat." Nekik szerintem a katekizmust kell követniük, mert annak alapján fognak üdvözülni. Csak ne jelentkezzenek afrikai vagy ázsiai misszióba.

"Persze vannak kulturális, történelmi helyzetből adódó fontos különbségek. De ezeket nem lehet úgy szembeállítani egymással, hogy például nem lehet közös hitvallás, katekizmus stb."

Itt legyen szabad megint egy árnyalatnyi összemosást, tendenciózus fogalmazást diagnosztizálnom; persze talán csak akaratlan figyelmetlenségről van szó. Azzal van bajom, hogy a hitvallást és a katekizmust egymás mellé állítottad. Tisztelettel felhívom a figyelmet, hogy ha tovább olvasod A Hit alapjait, akkor éppen az általad idézett fejezetben rövidesen kiderül, hogy a közös hitvallást lehetőségét Rahner sem tagadta, sőt, maga is kísérletet tett újak alkotására (amelyeket persze szerencsére nem próbált meg az apostoli hitvallással azonos rangúnak beállítani). Én a kísérletét ezen a ponton már túl merésznek (ám kétségkívül legitim próbálkozásnak) találom.

További jó eszmélkedést!

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.01.23. 17:33:22

@Satori:

'Ezt én sosem állítottam!'

Nem biztos, hogy „karikatúráról” van szó, hanem csak arról, hogy a kiindulás nincs következetesen végiggondolva. Végig ott lóg a levegőben, hogy a kulturális, történelmi körülmények meghatározó jellege mit is jelent úgy igazából.

'Szerintem az esszencializmus valóban hibás álláspont és filozófiai alapon joggal bírálható. A fő baj - ami olykor mintha nálad is megmutatkozna -, hogy eltussolja (valójában észre sem veszi) a kulturális különbségeket, és túl könnyen (mintegy eleve) feltételezi a megértést.'

Az esszencializmus bírálatához először meg kellene érteni, hogy ez mit is jelent. Tudniillik ez egyáltalán nem jelenti az individuális, vagy akár a történelmi, kultúrális helyzetek közti különbség tagadását. Csak annyit, hogy ezek nem „esszenciális” különbségek, tehát áthidalhatóak. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez nem jár fáradtsággal. De itt van például az igen nyugati természettudomány, technológia. Ezeken a területeken a nyugat egyre inkább háttérbe szorul, például a Kína mellet. A kereszténység az elmúlt 2000 év alatt nem laboratóriumi környezetben élt, hanem egymást követő, egymásra épülő kultúrákban. Ezek hatása ott van a kereszténységben. Tehát az Eucharisztia anyaga nem lesz Kínában sem rizslisztből készült sütemény vagy rizsbor. Ott is megmarad a búzakenyér és a szőlőbor.

'Azt hiszem ez van olyan fontos probléma, hogy ne csak így princípiunként idevesd, hanem alaposabban tanulmányoznod, ha nem sértelek meg ezzel a javaslattal.'

Nem sértesz meg, de javaslatodat (mielőtt még megtetted volna) alaposan megfogadtam. Azt hiszem, erről a nem is távoli jövőben valahol részletesebben írni fogok. Csak egy mondat még ehhez a katekizmusból (1958)a természetes törvény változhatatlanságát illetően, mert itt tényleg „principiumról” van szó: „ A természetes törvény változhatatlan [8] és ugyanaz marad a történelem változásai közepette; fönnmarad az eszmék és a szokások változása közben és segíti fejlődésüket. A természetes törvényt kifejezõ szabályok lényegileg mindig érvényesek maradnak. Még ha tagadják is elveit, sem megsemmisíteni, sem kitörölni nem lehet az emberi szívbõl. Mindig újra föltámad mind az egyének, mind a társadalmak életében”.

'Azzal van bajom, hogy a hitvallást és a katekizmust egymás mellé állítottad. Tisztelettel felhívom a figyelmet, hogy ha tovább olvasod A Hit alapjait, akkor éppen az általad idézett fejezetben rövidesen kiderül, hogy a közös hitvallást lehetőségét Rahner sem tagadta'

Rahner új hitvallások lehetőségéről szól. Ezek lehetőségét szerintem tagadta is meg nem is. Ezt írja: „E formulák nemcsak különböző nemzetek, a különböző kulturális és történelmi térségek, valamint a különböző világvallások szerint is különböznek egymástól, amelyek mind befolyásolnak egy-egy meghatározott helyzetet, hanem különbözhetnek aszerint is, hogy milyen társadalmi réteghez tartozik” (480. o.). Kétségtelen, kísérletképpen ő is készített egy teológiai, egy antropológiai és egy futurológiai hitvallás formulát. Azt hiszem erről elég ennyi.

studiorum 2018.01.23. 21:29:05

@Satori:

A katekizmusban foglaltak elfogadása és ez alapján a gyakorlati keresztény katolikus élet megvalósítása nem csak az afrikaiak és ázsiaiak, hanem minden ember üdvösségét szolgálja. A Katolikus Egyház Katekizmusának mindenhova el kell jutni megfelelő fordításban! Ez minden missziós tevékenységhez is elengedhetetlen!

A másik, amit meg kell mondanom: Matthaiostól mindnyájan tanulhattok! Őt nem kritika illeti, hanem köszönet hozzászólásai igazságtartalma és világos, egyértelmű okfejtései miatt. Én nála látom az igazság helyes kifejtését, mikor összekülönböztök vele.

2018.01.24. 09:32:42

@Satori:

'Mostanában nagyon sokat írnak világszerte a Tanítóhivatal szerepének átalakulásáról - talán ismered is az irodalmat. Szubtilis, nem újságírós szempontok.

És igen, Rahner rossz prófétának bizonyult, amikor tagadta az egyetemes katekizmus lehetőségét a Katolikus Egyházon belül. Persze amikor - sok-sok évvel ezelőtt - leírtam ezt egy tudományos szövegben, egy nagy tekintélyű teológus (a Nemzetközi Teológiai Bizottság egykori tagja) ránézett és így kommentálta: "Nem bizonyult rossz prófétának, mert a kulturális különbségeket figyelembe kell venni. '

A
'léteznek nem egyértelmű helyzetek' és a
'nem léteznek egyértelmű helyzetek'

két különböző állítás, mégis az elsőből folyton át akarunk csúszni a másodikba.
Pedig azt hinné az ember, hogy kulturális különbségekkel nem most találkozik először az Egyház, és kiforrott már, hogy mi is az a bizonyos 'törzsanyag', amit mindenkinek el kell fogadni, aki az Egyházhoz akar tartozni.

Eddig abban a tudatban éltem, hogy a Katekizmusra rábízhatom magam ezen a téren, de úgy néz ki, hogy ezzel itt erős kisebbségben vagyok.
süti beállítások módosítása