Jön a nyár, és talán megadatik, hogy kizökkenjünk a megszokott kerékvágásból. Talán adódik majd alkalom ismeretlen dolgok felderítésére is. Sokan esetleg külföldre is elutaznak, ahol hosszabb-rövidebb időre megmerítkeznek egy idegen kultúrában. Ha egy, a miénktől nagyban különböző világba csöppenünk, eleinte legtöbbször élcelődni kezdünk a különbségeken. Megesik, hogy kicsúfoljuk azokat, akik másként élnek, másként gondolkoznak, mint mi magunk. Hadd tegyek néhány megjegyzést ezzel kapcsolatban. 

A szokatlanság átka

Mindenekelőtt azt, hogy szerintem az ilyen reakció nagyrészt bizonytalanságból és félelemből fakad. Nehezen emésztjük azt, ami a megszokottól eltérő és érthetetlen. Mennyivel biztonságosabb otthon! Ott tudjuk, merre hány méter és félszavakból is megértjük egymást. Az idegenség viszont ijesztően hat. Ahhoz, hogy feldolgozzuk, mindenekelőtt igyekszünk összehasonlítani azzal, ami már ismerős. Az idegen világok sajátunkkal való összevetése azonban – tapasztalatom szerint – olyasmi, amiből mindig a mi kultúránk „jön ki jól”. Nem csak abban az értelemben, hogy automatikusan ehhez mérjük az új jelenségeket, de azért is, mert mintegy annak „vetjük alá”: a megszokott számít a  helyesség mindenkori mércéjének, abszolút vonatkoztatási pontjának, amelyhez képest minden más csak veszélyes deviancia. A kulturális különbségekkel szemben tanúsított ezen reakció persze nélkülözhetetlen pszichológiai szerepet tölt be: stabilizálja a személyiségünket. Ahhoz segít, hogy megküzdjünk a kulturális sokkal, amely a miénktől eltérő (esetenként attól gyökeresen különböző) gondolkodásformával és viselkedésmóddal való találkozás szükségszerű következménye. A pszichológusok szakmai tolvajnyelvén ez a jelenséget a „kognitív disszonancia”: az a szorongással és belső feszültséggel együtt járó helyzet, amely az ellentétes tudattartalmak hatására keletkezik bennünk. Ahelyett azonban, hogy további terminusz technikuszokkal dobálóznánk, vagy belevesznénk az elméleti fejtegetésekbe, az érthetőség kedvéért hadd meséljek inkább néhány konkrét példát. Köztük derűs jeleneteket is! :)

Néhány példa

Egy alkalommal – még a közel-keleti háború előtt – a családunk Szíriába utazott kirándulni. Apám akkoriban ott dolgozott, kézenfekvő volt hát kihasználni a hely- és kultúrismeretét (valamint a nagyvonalúságát). Hosszú évek távlatából is világosan emlékszem, ahogy édesanyám – aki amúgy érzékeny és empatikus asszony – milyen nyugati öntudattal, kedveskedve ironizált a muszlim nőkön, akik a rekkenő sivatagi hőségben Damaszkuszban „átmeneti kabátkában” és „tavaszi kosztümkében” jártak. (Nos, azóta máshol – Kelet-Afrikában – is láttam már olyan serdülő korú kislányt, aki a több órás templomi szertartás alatt – nem túlzás! – „báránybőrös ködmönkében” üldögélt, miközben rólam patakzott a víz a könnyű miséző alba alatt. Meg is mosolyogtam magamban... – tudnillik kínomban. :) Hiába, a hőmérséklet érzékelése nem mindenki számára azonos. Kultúrája válogatja!

A mentalitás- és viselkedésbeli különbségek okai között valóban bőven akadnak olyanok is, amelyek nem elsősorban az egyéni karakterjegyek közötti különbségekből, hanem kulturális eltérésekből fakadnak… Jól szemlélteti ezt mondjuk a munkához való hozzáállás. Tudvalevő, hogy az úgynevezett „harmadik világban” élő emberek számára a legfontosabb dolog a személyes kapcsolat. Jóval előbbre való ez minden más értéknél. Ezzel szemben mi európaiak (és a „fehér ember kultúrája” általában) a megbízhatóságot és a megállapodások betartását általában többre tartjuk – és a munkaerkölcsünkben meg is követeljük. Ez a finom szemléletbeli különbség persze nem csak elméletben jut kifejeződésre, hanem hétköznapi konfliktusokban is (amiket akár kicsiben zajló „civilizációk összecsapásának” is nevezhetnénk). Tegyük fel például, hogy valaki – mondjuk egy fehér bőrű dél-afrikai – alkalmaz egy fekete bőrű munkást a kertje rendben tartására. A példa valós: az illető kertész mondjuk hozzá is lát a fűnyíráshoz, ám a kerítés túlsó oldalán váratlanul megjelenik az egyik kenyeres pajtása (mondjuk egy rokona vagy barátja). Ebben a pillanatban az illető nagy valószínűséggel teljesen magától értetődőnek fogja találni, hogy leállítsa a fűnyírót, és kedélyes beszélgetésbe bocsátkozzon a rég nem látott kedves ismerőssel: fő a kapcsolat! – a munka úgyis megvár... A jelenetet szemlélő fehér munkáltató azonban – ismét csak nagy valószínűséggel – nem fogja jó szemmel nézni a dolgot (sőt, egyenesen a gutaütés fogja kerülgeti). Hiszen az ő értékrendjében az, hogy a megalkudott munkabér ellenében a munka időben el is legyen végezve (to get the work done...) jóval előrébb való holmi baráti vagy rokoni kapcsolatok ápolásánál...

A vér kötelez! – A vér kötelez?

Apropó kapcsolatok fontossága. Egy jezsuita kultúrantropológus barátom elmesélte, hogy az egyetemi tanóráin a hallgatóival rendszeresen elvégeztette a következő tesztet. „Tegyük fel, hogy önök közül valaki meg akarja hosszabbítani az útlevelét, és mondjuk az egyik testvére az okmányirodán dolgozik. Vajon hányan állnának be a hosszú sorba, és várnák ki türelemmel, míg odaérnek? És hányan használnák ki a rokonsággal járó előnyöket, megtalálva a módját annak, hogy előbbre jussanak a várólistán?” Elmondása szerint a Fekete-Afrikából származó hallgatók túlnyomó többsége a teszt során nagyjából egészében természetesnek tartotta, hogy a második lehetőséget válassza. A dolog ártatlannak látszik. Ám könnyen elképzelhető, hogy milyen gondot okoz ez a mentalitás, ha nem csak az adminisztrációban (ahol legfeljebb kellemetlen), de a gazdaságban és a politikában is érvényre jut... Ha ugyanis ezeken a területeken is a rokoni szálak erősítését és a családtagjaink segítését tekintjük mindenek felett álló etikai követelménynek (N.B.: nem egyszerűen erénynek – hanem írd és mondd – kutya kötelességnek!), akkor azt mifelénk Európában korrupciónak vagy nepotizmusnak hívják.

Persze ezektől a ragályoktól egyetlen kultúra sem mentes teljesen. A különbség legfeljebb csak a toleranciaszintben és az elnevezésben van: a magunkfajta segítését Afrikában tribalizmusnak, Ázsiában kasztrendszernek, Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában rasszizmusnak (klasszizmusnak, szexizmusnak stb.) nevezik.

Keresztény kulturális hagyaték

Persze nem olyan sötét az összkép. Vannak gyönyörű ellenpéldák is. Történt egyszer, hogy egy távoli kiküldetés előtt – tja, a jezsuita élet nem életbiztosítás! – védőoltásokat kellett beszereznem. Annak rendje és módja szerint el is látogattam a budapesti Országos Epidemiológiai Központ oltóhelyére. Amikor beléptem a váróterembe, már ült ott egy fiatalember. Én is helyet foglaltam a rendelési idő kezdetére várva. Kisvártatva kijött a doktornő, és megkérdezte: „Melyikük érkezett előbb?” Miután kiderült, hogy ő, magától értetődően tessékelték be a rendelőbe, én pedig kint maradtam. Elgondolkoztatott a dolog. Nem mintha egy pillanatra is kétségeim támadtak volna a helyzet igazságossága felől. Csak az ütött szöget a fejembe, hogy vajon a világon hány helyen tekintik még ugyanilyen természetesnek, hogy ne a jól öltözött, fehér inges, szemüveges férfit (jelen esetben engem) engedjenek előre, akár soron kívül is, hanem a szakadt öltözetű, színes bőrű fiatalembert (jelen esetben sorstársamat), csak azért mert tényleg őt illeti az elsőség joga. Lehet, hogy mégis „keresztény országban” élünk? (Már legalábbis ami a kultúránk legmélyebb beidegződéseit illeti...)

Egy találkozás tanulságai

Ahogy itt kezdek belemelegedni a mesélésbe, újabb afrikai emlékek törnek rám. (Hiába – join to the Jesuits and see the world! :) –, ott dolgoztam Európán kívül a leghosszabb ideig.) Történt egyszer, hogy egy kenyai rendházban reggelizés közben beszélgetésbe elegyedtem egy helyi fiatal jezsutával. A „helyi” persze szélesebb értelemben veendő: Matambura kongói fiú volt, tehát egy újabb, nagyon különböző kultúrából jött. Frankofón iskolázottsága révén eléggé törte is az angolt; ám mi jól megértettük egymást (talán éppen ezért is... :). Miután kitárgyaltuk az aznapi újsághíreket és az étkezés részleteit (mindketten nagyon szerettük a mogyoróvajat!), kölcsönösen próbáltuk személyesebb dolgokra terelni a szót. Érdeklődő és nyitott fiatalember lévén az országomról kezdett kérdezgetni. Kisvártatva nekem szegezte a kérdést: „Mondd csak, Magyarországot kik gyarmatosították (Who has colonised Hungary...): a britek, vagy a franciák?” Elképedésemet látva gyorsan hozzátette: „…esetleg a portugálok?”

Talán érzékelte az elképedésemet, mert elhallgatott egy időre. Most én igyekeztem megtörtni a jeget; ám nem bizonyultam sokkal ügyesebbnek... Az Európában szokásos módon próbálkoztam felvenni a beszélgetés fonalát, kicsit talán paternalisztikusan, amint az már csak nálunk szokás egy középkorú férfi (és pap) valamint egy fiatalabb rendtársa között. A szülei felől érdeklődtem: „Mi az apukád foglalkozása?” „Ő a falu királya (king of the village)” – válaszolta szemrebbenés nélkül. Erre aztán nekem állt el a lélegzetem. Hát az meg micsoda? Barátságosan kezdte magyarázni, hogy hát az bizony egy olyan vezető, akinek döntő szava van a közösség életét érintő minden apróbb-nagyobb ügyben (beleértve az elejtett vadak húsának elosztását is), de vonakodásából megéreztem, hogy itt egy olyan társadalmi funkcióról van szó, amelynek megértéséhez nem lesz elég a közös reggelinkre szánt idő. Ezt a sejtésemet az is megerősítette, hogy következő kérdésemre – „És hány testvéred van?” – öntudatosan válaszolta: „Harmincheten vagyunk!” Majd mintegy mentegetésképpen hozzátette: „De közülük csak kilencen lányok...” Itt is csak lassan esett le a tantusz, hogy ez úgy lehetséges, hogy apukájának négy felesége van...  

Egyébként Afrikában jártamkor (2010-11) ünnepelte jónéhány állam a kontinensen fél évszázados fennállását. Nigéria 1960-ban lett függetlenné, Tanzánia ’61-ben, Kenya csak ’63-ban. Amikor ilyesmire terelődött a szó és lelkesen gratuláltunk egymásnak. Nem volt egyszerű, de ellenálltam a kísértésnek, s a nyelvembe haraptam, amikor arra éreztem kísértést, hogy előálljak a büszke történettel, miszerint a magyar államiság több mint 1000 esztendős. Felesleges lett volna – hiszen aligha tudtak volna mit kezdeni ezzel az információval. Legfeljebb csak a szokásos nyugati felsőbbrendűségi érzés újabb jelének látták volna, amiből kaptam úgyis éppen eleget...

Egy férfi-nő kapcsolat bontakozása...

Ottlétem akadémiai munkával töltött hosszú hónapjai alatt jó barátságot kötöttem a Kelet-Afrikai Katolikus Egyetem Teológiai Fakultásán dolgozó adminisztrátor hölggyel, Divinával. (Hiába, ez még fiatal pap koromban történt... :) Miután az egyik ebédszünetben személyesebb dolgokra terelődött köztünk a szó, egyszerre csak ezt a kérdést szegezte nekem: „És te melyik törzsből származol? (And what is your tribe?)” Első hallásra úgy meglepődtem, hogy se köpni, se nyelni nem tudtam. Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni... Hiszen mifelénk a törzsek eltűnése nagyjából a 11. század derekán bekövetkezett (történetileg egyébként kétségkívül a Katolikus Egyháznak köszönhetően), s ma legfeljebb csak a roma, esetenként a zsidó származást tartjuk számon – bár politikailag ez sem számít korrektnek. De ugyan mit értett volna mindebből Divina? Benne ezek az információk legfeljebb csak azt az érzést erősítették volna, hogy mégiscsak a Holdról érkeztem... :)

„Itt mindenki homokos?”

Persze vannak további példáim az Európán belül átélhető kognitív disszonanciákra is. Hosszú évekig lelkivezetőként dolgoztam Rómában egy nemzetközi papnevelő intézetben. Fő feladataim közé tartozott – legalábbis ahogy én felfogtam a dolgot –, hogy a tanulmányaik végzésére érkező növendékeknél igyekezzek tompítani a megérkezésüket követően első időkben menetrendszerűen jelentkező már említett kulturális sokkot. Puffer szerep a nagyobb ütközések elkerülésére – tetszett nekem ez feladatkör meghatározás.

Még jól emlékszem egy alkalommal egy észak-európai országból érkező fiatalember első tapasztalataira. Miután lepakolt, kiment egyet sétálni városba. Körül akart nézni egy kicsit, hogy otthonosabban érezze magát. A dolog azonban egy kicsit máshogy (némileg „balul”) ütött ki, nem úgy, ahogy eltervezte. Láthatólag összezavarodottan érkezett vissza, úgyhogy meg is kérdeztem tőle: „Na mi van, mi történt?” „Atya, ez itt Szodoma és Gomora!” – válaszolta feldúltan. Persze én sem most jöttem le a falvédőről, nem hagytam annyiban a dolgot: „Mégis, mit láttál? Mesélj!” Kiderült, hogy a belvárosban sétálva jól öltözött olasz férfiakat – vélhetően üzletembereket vagy politikusokat – látott, amint kart karba öltve lófráltak az utcán. Hosszú beszélgetés során tisztáztuk, hogy ez itt egyszerűen így szokás, hiszen a mediterrán kultúrában máshol húzódnak meg az azonos neműek közötti nyilvánosan kifejezhető intimitás határai, mint az más, északibb népek között megszokott. Szóval, hogy a dolog egyáltalán nem azt jelenti, hogy az egész város szégyentelen nyíltsággal hódol a gay-kultúrának. Örültem, hogy megnyugtathattam: itt sem mindenki homoszexuális! :)

Persze még jól emlékszem a saját meglepettségemre is, amikor először szólítottak meg egy teljesen hétköznapi (majdnem azt írtam: normális) olasz férfitársaságban nyilvánosan úgy, hogy „Ciao bello!” (ami magyarra szó szerint lefordíthatatlan, hiszen egyenes jelentésben körülbelül annyit tesz, mint hogy „Szevasz szépségem!” – itt azonban teljesen bevett köszönőformula...).

Végső buzdítás

Ezek után nem is marad más hátra, mint egy kis bátorítás: aki teheti, utazzon külföldre. Érdemes! Ez a leghatékonyabb módja ugyanis annak, hogy megtapasztaljuk, nem csak a saját világlátásunk tarthat számot érvényességre. Más kultúrákban bizony egészen másfajta „magátólértetődőségek”, előítéletek és szokások uralkodnak. Nota bene: mindez nem jelent szükségképpen erkölcsi relativizmust! Csupán annak a tapasztalatát, hogy a világ szélesebb és kerekebb annál, mint ami általában belefér a hétköznapi életvilágunkba, elképzeléseink szűkös keretei közé. Nyitott szívű hozzáállás javaslok tehát: a türelmes odafigyelést (szóbaállást a szállodaportásokon és a taxisorőfökön kívül más helyi illetőségű emberekkel is), ami egyfajta ítélkezéstől való tartózkodást (non judgemental menthality) eredményezhet. Mert ez nem csak kíméli a vérnyomásunkat, de valójában gazdagító tapasztalat is.

Nem mellesleg pedig – a normatív erkölcsi határokon belül – ez jelenti a másság kezelésének érett-keresztény stratégiáját is.