A téma a „hit és ész” témakörébe tartozik. Bár a cím elég elvont kérdéskört sejtet, az alapgondolatban tulajdonképpen nincs semmi ördöngösség. Hogy némi szómagyarázattal kezdjem: a „teleológia” (a gör. thelosz = cél és logosz = tan, tudomány szavak összetételéből) a célokról szóló filozófiai tudomány. Arról a filozófiai és teológiai hipotézisről van szó, miszerint a természetben és a történelemben zajló folyamatokban (az evolúcióban éppúgy, mint az üdvösségtörténelemben) működik egyfajta célra irányítottság, célirányosság. S hogy ez ki is mutatható! 

Szerintem ezt a témát három különböző szinten lehet tárgyalni.

(1) A történelem hosszú periódusán keresztül az emberek naiv módon – mintegy egy éretlen gyermekekhez hasonlóan – gondolkodott a valóságról. Azt feltételezték, hogy Isten a teremtéskor már eleve minden részletében kidolgozott tervvel rendelkezett, amelyet lépésről-lépésre valósított meg, miközben a változás lényegi pontjain maga nyúlt bele saját teremtésébe. Így alakult ki végül az ember számára – aki a „teremtés koronája” – mindenben megfelelő világ. Sokan ma is így olvassák a bibliai teremtéselbeszélést. Ezen naiv szemléletet zászlóvivői a mai szellemi színtéren az úgynevezett „értelmes tervezettség” (intelligent design) képviselői.

(2) A XVI század végén Európában keletkezett modern tudomány egyetlen kézlegyintéssel elintézte s mintegy lesöpörte az asztalról a célirányosságról szóló fenti elképzeléseket (s vele együtt a történelem süllyesztőjébe utalta az arisztotelészi cél-okot/„causa finalis-t is). Darwin és evolucionarista követői kimondták, hogy semmiféle célirányosság feltételezésére nincs szükség ahhoz, hogy a különböző tulajdonságok, életfontosságú funkciók és szervek bonyolult (onto- és filogenetikai) létrejöttét magyarázni tudjuk. Egy egyszerű példával élve: Darwin kimutatta, hogy a vastag csőr nem azért jött létre, mert „Isten olyannak akarta” vagy eleve „így tervezte”, hanem azért, mert az egyed véletlenszerű genetikai mutációk révén történetesen szert tett rá és bizonyos genetikai előnyökkel rendelkezett általa, ami segítette a túlélésért folytatott harcban. Ha tehát ma találkozunk vele, az azért van, mert a hordozó egyednek sikerült előnyös tulajdonságait tovább örökítenie. Az emberi fajról is elmondható, hogy valamennyi tulajdonsága – ideértve az értelmességet, a beszédre való készséget, az eszközhasználatot stb.) – az evolúció, nem pedig valami a priori isteni tervezés eredménye. Joggal tették nevetségessé már egyes felvilágosodáskori szerzők is a korabeli biologista istenérveket, melyek szerint a bolha azért lett fekete színű, hogy könnyen észrevehessük a fehér lepedőn, az orrunk pedig azért kiugró, hogy feltehessük rá a szemüveget stb. Ezen a szinten csakugyan illetéktelen az Istenre mint „értelmes tervezőre” való hivatkozás!

(3) Csakhogy – ha helyesen fogjuk fel – a természeti folyamatok magyarázatára szolgáló kétféle mód (a teleológiai-célirányos és a biológiai-evolucionarista) nem áll feltétlenül kizáró ellentétben egymással. Természetesen tagadnunk kell az „intelligens tervezés” áltudományos elméletét, amely illetéktelenül átlépi a természettudományos kutatás és a filozófia, illetve a teológia területének illetékességi körét, amikor teológiai igazságokat próbál bizonyítani a szaktudományok segítségével, valamint azok figyelmen kívül hagyását kéri számon a tudósokon. Ám – ha helyesen értjük – nagyon is jogos egy olyan Isten elképzelése, aki értelmes előrelátása révén szabad és értelmüket önállóan, autonóm módon használni tudó teremtményeket akart létrehozni. Persze nem mechanikusan, tervezőasztalon, vagy időről-időre közvetlenül belenyúlva a saját teremtésébe, hanem az evolúció sok vargabetűn keresztül vezető, girbe-gurba kerülőútjain. A szellem csakugyan az anyagba kódolt evolúciós „hajlam” alapján jelent meg a világban. A teleológia tehát – nem mint „célszerűség”, hanem mint „célirányosság” – filozófiai szempontból nagyon is szükséges a nagyobb bonyolultság irányába ható természeti folyamatok (az anyag „önmaghaladása”) magyarázatára. Számomra egy ilyen módon alkotó Teremtő sokkal csodálatra méltóbb, mint az „értelmes tervezettség” naiv elképzelése.

Mivel a probléma a „hit és tudás” szélesebb kérdéskörbe tartozik, talán érdemes itt utalni két gondolatgazdag videóra az angolul tudó (és ráérő) érdeklődőknek: 

Célirányosság a teológiában

A „célirányosság”-kérdésnek azonban létezik egy további – kitüntetetten teológiai – vonatkozása is. A probléma lényege nagy vonalakban talán így fogalmazható meg: Vajon létezik a teológiában tanfejlődés? Itt is működik a „teleológia”, azaz egyfajta célra irányítottság? S ha igen, vajon milyen értelemben?

Mint köztudomású, minden történetírás, így természetesen a dogmatörténetírás is, csakis retrospektív nézőpontból valósítható meg. Hiszen hogyan is lehetne másképpen?! Mindig is a jelen szemszögéből látjuk és ítéljük meg a múlt eseményeit. Az egyház és dogmatörténelem lefolyását nem tudjuk visszamenőleg megváltoztatni. A kérdés megközelítéséhez azt javaslom, hogy – a fentiekhez hasonlóan – itt is három különböző értelmezési szintet különböztessünk meg.

(1) Az első (naiv) nézet szerint természetesen Isten előre látta és minden részletében előre eltervezte az egész üdvösségtörténelmet. Ezért úgy irányította szereplőit, hogy éppen ezt a Denzingert és ezt a Katekizust tarthassuk ma a kezünkben, mely minden részletében igaz, ellentmondásmentes és legfeljebb már csak apró részletekben szorul kiegészítésre.

(2) Egy második szinten – gyakran türelmetlenül – markáns ellenvélemény fogalmazódik meg. Eszerint hagyjuk ki ebből az egészből Istent! Hiszen például az, hogy az arianizmus helyett Jézus Krisztus istenségének tana győzedelmeskedett, meglehetősen esetleges történelmi tény..., éppenséggel másként is történhetett volna. Tehát – eszerint – a Denzinger és a Katekizmus állításai teljességgel véletlenszerű és kontingens folyamatok végeredményeképpen születtek meg.

(3) A harmadik fokozat árnyaltabb a két előzőnél. Képviselői úgy vélik, hogy a fenti értelmezések nem szükségképpen állnak kizáró ellentétben egymással. Nyugodtan elismerhetjük például, hogy az isteni gondviselés zavaros birodalmi politikai indokokat is felhasznált az ortodoxia érvényre juttatása érdekében. Így a Denzinger és a Katekizmus mondatai – bár minden részletükben magukon hordják a megfogalmazó környezet történelmi, kulturális és nyelvi meghatározottságait, lényegüket tekintve mégis hűségesen fejezik ki a kinyilatkoztatott igazságot.

Nem szabad tehát naivul azt gondolnunk, hogy minden – az utolsó vesszőig – eleve el volt határozva a tanfejlődésben s ezért a megfogalmazások minden részletükben megváltozhatatlanok. Hiszen ezzel egyúttal a megértésüket lehetővé tevő magyarázatokat is diszkvalifikálnánk, lehetetlenné tennénk! Ám ugyanilyen téves volna tagadnunk Isten célirányos működését a keresztény tanfejlődés (dogmatörténet) folyamatában. Szent Tamással együtt nyugodtan elismerhetjük, hogy Isten az úgynevezett „másodlagos okok” (causae secundae) révén működik és valósítja meg terveit a történelemben (avagy, lúdtalpasabban szólva, görbe utakon is képes egyenesen írni). Hiszitek ezt?