Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Harc és hivatás

2018.06.25. 09:19 korizoli

Az elmúlt hetekben jezsuita közösségünkben egy kis videó készült a Montserrat hivatástisztázó és jelöltévről. A videó az Indexre is kikerült, Bokszoló szerzetessel reklámozzák az egyházi pályát a jezsuiták címmel. „Láttak már bokszoló szerzetest? Nézzék meg a videót” buzdít a cikk szerzője. Boksz és szerzetesség? Harc és szerzetesi hivatás? Elég meglepő párosítást talált az újságíró, ami nyilván a figyelemkeltést szolgálja. Ebben a blogbejegyzésben azt szeretném körbejárni, hogy milyen kapcsolata van a szerzetességnek a harchoz és mi erről a saját tapasztalatom.

Szerzetesség, mint Istenért való harc

Loyolai Szent Ignác számos militáns képet használ írásaiban, amit nyilván a lovagi előéletéből merít. A Lelkigyakorlatok két kulcs elmélkedése, a „Király hívása” vagy a „két zászló” elmélkedései a világot egy harctérnek mutatják, ahol a jó erők Krisztus vezetésével küzdenek a Sátán, az „emberi természet ellensége” és az többi gonosz angyal ellen. A lelki harc témája ugyanakkor nem a jezsuiták találmánya, ugyanis már a sivatagi atyák óta fontos szerepet foglal el a szerzetesi hagyományban, olyannyira, hogy a „Militare Deo”- az „Istenért való harc” a középkor során szinte a szerzetesség szinonim kifejezésévé vált. Amikor Szent Ignác és társai életrendjüket összefoglalva így kezdik szabályukat: „Mindaz, aki Társaságunkban, amelyet Jézus nevével óhajtunk megjelölni, a kereszt zászlaja alatt Isten seregébe akar állni” (Formula Instituti 1), akkor ezzel a képpel egy ősi szerzetesi szemléletet folytatnak. Szent Benedek, a nyugati szerzetesség atyja a VI. században ugyanis egészen hasonlóan kezdi reguláját: „Hozzád intézem most tehát szavaimat, aki lemondasz saját akaratodról, és az engedelmességnek hatalmas és hírneves fegyverzetét veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy.” (Szent Benedek Regula, Prológus).

Harc a Bibliában

Korunk egyik jelentős szerzetes lelki írója, Enzo Bianchi szerint a lelki harc gondolata áthatja mind az Ó-, mind az Újszövetség világát. Az Ószövetségben maga az élet tűnik gyakran úgy, mint egy folytonos küzdelem, harc a jóért. Az Újszövetségben pedig a lelki harc mintegy a lelki élet szinonimájaként jelenik meg. Lelki életet élni ugyanis folytonos küzdést jelent. A megkeresztelt ember identitásához hozzá tartozik a lelki harc követelménye. Szent Pál több alkalommal beszél a jó harcról, amit megvívott, és amit a tanítványának is meg kell vívnia (vö. 1 Tim 1,18). Az efezusi híveket pedig így bíztatja:

Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben! Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazságossággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét! Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét.” (Ef 6, 11-17)

Pál szerint tehát a harc nem emberek, vagy embercsoportok ellen irányul. A kereszténység történetében sajnos számos alkalommal megtörtént, hogy a jó ügyért való küzdés lelkülete embercsoportok elleni gyűlöletté változott. Amiről viszont Pál beszél az egy lelki harc. Nem emberek ellen irányul, hanem ördögök, bűnös magatartásmódok, romboló szenvedélyek ellen. A fegyverek is ennek megfelelően lelkiek, mint az imádság, a hit, az Isten igéje.

Jézus a harcos

Jézusnak magának is van egy harcos arca, amit talán nem is olyan könnyen veszünk észre a kissé szentimentális értelmezések miatt. Jézus úgy kezdi nyilvános működését, hogy a Lélek a pusztába vezeti, ahol megkísérti a Sátán. A puszta a korabeli mentalitás szerint a szellemek, sötét erők helye volt. Jézus ezért éppen oda, az ördögök lakhelyére ment, hogy legyőzze őket. Ellenáll a csábításnak, elutasítja a kísértő minden próbálkozását (vö. Mt 4,1-11). Jézus a pusztából visszatér az emberek földjére és folytatja a küzdelmét a gonosz ellen. Az evangéliumokban gyakran szerepelnek ördögűzések, amikor Jézus látványosan csap össze a sötétség erőivel és győzi le őket. Ő az erős ember, aki megkötözi e világ fejedelmét (Mt 12,19).

Hány és hány alkalommal látjuk Jézust szenvedélyesen vitatkozni a farizeusokkal? Nem nyugszik bele, hogy ne lehessen szombaton gyógyítani (vö. Mk 3,4). Kifejezetten haragos, amikor látja a farizeusok keményszívűségét.

Jézus nem ígér könnyű, békés életet a követőinek sem, sőt azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot” (Mt 10, 34). Megjósolja, hogy tanítványait üldözni fogják, mint ahogy azt vele is tették. A tanítványi léthez pedig kell egy eltökéltség, mert „a mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved, és az erőszakosak ragadják el azt”(Mt 11,12).

Jézust élete végéig körülveszi a kísértés. Még a kereszten is hallja a csábítás szavát: „Ha valóban Isten Fia vagy szállj le a keresztről és hiszünk neked”. Mégsem enged a kísértésnek, nem száll le a keresztről, nem használja természetfeletti erejét, nem alkalmaz erőszakot gyilkosaival szemben, hanem szelíden tűr, imádkozik értük, a végsőkig szereti őket is. Jézus épp itt, a kereszten aratja a végső győzelmét, engedelmessége, szelíd szeretete által győzi le a világot (vö. Jn 16,33). A kereszt ezért a győzelem jelévé vált a keresztények számára, ami kifejeződött az ikonográfiában és a himnusz költészetben is: „Királyi zászló jár elől, Keresztfa titka tündököl.”

Személyes „harci tapasztalatok”

Ennyi elméleti fejtegetés után talán világos, hogy küzdelem, a harc nem feltétlen áll távol a keresztény valóságtól, sőt még a szerzetesi léttől sem. Szeretnék most néhány személyes tapasztalatot megosztani, amit a hivatáskeresésem során megéltem, és amire az említett videóban is röviden utaltam.

A papi, szerzetesi hivatás gondolata többször felmerült bennem egyetemista koromban. A Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karára jártam és olykor el el álmodoztam arról, hogy milyen lenne papnak lenni, „főállásban” hirdetni az Evangéliumot, misszionáriussá válni. Amíg álmodozásról volt szó, addig nem volt semmi küzdelem. Szép és vonzó álmok voltak ezek, mint ahogy azok az álmok is, amiket akkoriban dédelgettem, hogy kutatómérnök leszek és nagy családom lesz. A küzdelem, abban a pillanatban jelent meg, amikor egy minimális realitás is társult ezekhez a képekhez. Mi van, ha esetleg tényleg a papság a hivatásom és nem az, amire ezerrel törekszem, azaz, hogy mérnök legyek és családom legyen? Mivel is járna ez a döntés? Mibe is „kerül ez nekem”? Mit is kellene feladni érte? Ahogy egyre konkrétabbá lettek ezek a kérdések, úgy erősödött bennem az ellenállás. Szép és vonzó ez a misszionáriusi álom, de hogy ezért feladjam --- és itt jött egy egyre hosszabb lista… 

Olykor nagyon erős haragot éreztem Istennel szemben. Lázadás volt bennem, legszívesebben teljesen szakítottam volna Vele. Vitatkoztam: „Miért adtál annyi talentumot a mérnöki munkához? Miért adtál olyan jelentős sikereket a szakmában, ha mindezeket most el akarod venni tőlem? Miért van a szívemben a vágy a feleség, a család után? Ez nem olyan, amit csak úgy ki lehet kapcsolni, mint egy rádiót.” Olykor dühödten mondtam neki: „Hagyjál békén! Felejts el!” Máskor kérlelőre fogva imádkoztam, hogy lehetőleg „legyen meg az én akaratom”. Olykor meg menekültem előle, hogy nehogy olyan közel kerüljek Hozzá, hogy ez a kellemetlen hivatáskérdés előjöhessen. „Legyünk barátok, csak ne túlságosan! A tisztes távolság elég. Igyekszem jónak lenni, de Te meg ne nyúlj ahhoz, ami nekem kedves.” Néhány évig eltartott ez a furcsa játék, hol bújócska, hol harc.

A fordulatot egy lelkigyakorlat hozta az életembe, amikor egészen mélyen megtapasztalhattam az Isten szeretetét és ennek hatására megnyílt egy kicsit a szívem arra a gondolatra, hogy mi lenne, ha igent mondanék a papi hívatásra? Először egy halvány kis igen volt ez, aztán fokozatosan erősödött. Tényleg, amint ahogy Jézus mustármagról szóló példabeszédben említi, kisebb mag volt ez minden más bennem lévő vágyhoz képest, mégis fokozatosan ez vált életem vezérlő vágyává (Mk 4,31). Az igen kimondásával megjelent egy öröm is, a rátalálás, a megtalálás öröme. Ugyanaz a hivatás, ami korábban bár vonzott is, mégis amitől annyira féltem, az nagy öröm és béke forrásává vált számomra. Azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Megtaláltam azt, ami legmélyebben inspirál, az, amire teremtve vagyok. Amikor a szemináriumi felvételin megkérdezték tőlem, hogy nem fog-e hiányozni a mérnöki munka, akkor spontán jött a válaszom: „Hasonlít a mennyek országa a szántóföldön elásott kincshez.” Mert tényleg olyannak éltem meg magam, mint aki megtalálja a földbe elrejtett kincset „aztán nagy örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van, és megveszi a szántóföldet” (Mt 13,44).

A harc ezzel a döntéssel persze nem ért véget. Az az ellenállás, amit korábban belülről éreztem, azzal nemsokára kívülről kellett szembesülnöm. A legközelebbi hozzátartozóim értetlenül álltak a választásom előtt, azt gondolták, hogy megbolondultam. Teljesen összetörte őket a döntésem. Sok jó szándékú ismerős is próbált lebeszélni erről a tervről. Erős érzelmi viharokat éltem át, nem volt könnyű kitartani a hosszú vajúdással megszületett elhatározás mellett.

Azóta 22 év telt el és nem mondanám simának és küzdelemtől mentesnek az életemet. Hasonló dinamikájú volt az a döntésem is, amikor egyházmegyés szeminaristából jezsuita lettem. Olykor bizony erősen meg kellett küzdeni a hivatáshoz való hűségért, sőt magáért az alapvető keresztény hitért is. Volt pár izzadságos időszak is az életemben, amikor más élet alternatívák nagyon kecsegtetőnek tűntek. A harc valósága tehát nem múlt el. Mégis a küzdelmes időszakokra visszatekintve utólag nagyon értékes és áldott szakaszoknak látom ma már őket, amely során mélyebben tapasztalhattam meg Isten erejét és persze saját törékenységemet is – ami szintén tud kegyelem lenni.

harc-es-hivatas.jpg

Fegyverek

Most szeretnék néhány „fegyverről” (vö. Ef 6,11) beszélni, amelyek hatékonyságát a saját életemben tapasztaltam meg a küzdelmek során.

Hit

A hivatásválasztásomban központi szerepet játszik az a megtapasztalás, hogy Isten szeret engem. A megfeszített Jézust szemlélve ölelt valahogy át az Isten szeretete és beláttam, hogy Ő mindent adott nekem, mindent adott értem, és hogy Ő szeretett előbb. Előbb volt nagyvonalú, minthogy bármit is kért volna tőlem. Nem tartott vissza semmit, hanem mindent adott, egész valóját. Ezért választottam papszentelésem előtt, épp 10 éve, Szent Pál szavait jelmondatul: „szeretett engem és önmagát adta értem” (Gal 2,20). A hivatásom itt gyökerezik, csak azért tudtam igent mondani a hívásra, mert megtapasztaltam az Ő szeretetét.

Sokat jelentett még a hívás követésében való elindulásban az a gondolat is, hogy Isten jó. Tényleg Jóisten, aki a javamat, a boldogságomat akarja és nem valami olyat, ami tönkre tesz. Sőt Ő az, aki a legjobban tudja, hogy mi is a boldogság számomra, hiszen Ő az, aki legjobban ismer. Ennek fényében olyan furcsa félni Isten akaratától, pedig volt idő, hogy féltem tőle. Isten jóságába vetett valós hit megóvott volna sok felesleges kínlódástól, aggodalomtól. Persze fejben tudtam, hogy Isten jó, de ez a tudás mégsem volt mindig a lényemet mélyen átható bizalom.

Ehhez kapcsolódik az isteni gondviselésbe vetett hit is. Amikor végre elindultam a papi hivatás útján csomó aggodalom is volt bennem: hogyan fog ez menni? Lesz türelmem még X évig teológiát tanulni? Tudok-e élni feleség, család nélkül? Mi lesz a szüleimmel, hogyan fogják túlélni azt a törést, ami a döntésem jelentett nekik?. Nem voltak válaszaim ezekre a kérdésekre. Végső soron csak egy válaszom volt: bízom Abban, aki meghívott. Ha Ő hívott, akkor majd erőt, képességeket is fog adni ehhez, alkalmassá tesz arra, amire magamtól nem érzem magam alkalmasnak. Ő az ég és föld Ura, majd a szüleimről is fog gondoskodni. Az Ő tervében lesz majd valahol értelme mindannak a „kerülőútnak”, ami a mérnöki tanulmányok jelentettek. Nem vagyok egyedül, nem kell mindent nekem megoldanom. Az úr velem és Ő gondoskodik.

Azóta eltelt 22 év és látom, hogy megalapozott volt ez a bizalom. Képes voltam újabb 11 évet formációban tölteni és szerettem is a teológiai tanulmányaimat. A szüleim is fokozatosan elfogadták a döntésemet és megbarátkoztak azzal, hogy egyetlen fiuk pap lett. A hitük is megerősödött azóta. A nőtlen életmódot is meg tudtam élni alapvetően örömben – ami persze nem jelenti, hogy olykor ne jelentene küzdelmet, mégis alapvető vágy bennem hogy az életemet így ajándékozzam Istennek és az ő népének.

Ima

A lelki úton, ami olykor a lelki harc formáját ölti alapvető fontosságú „fegyver” a kapcsolatok ápolása, mind vertikális (Istennel), mind horizontális (emberekkel) értelemben. A rendszeres imádság ott volt az életemben már a nagy döntésem előtt is. Esténként időt töltöttem Istennel, elolvastam a napi evangéliumot, vasárnaponként elmentem misére, olykor hétköznapokon is. Amikor viszont komollyá vált a dolog, nyitottabban kerestem az Isten akaratát, akkor ez a kapcsolattartás még szorosabb lett. Egy barátom beszélt ekkoriban arról, hogy neki milyen sok erőt jelent a napi szentmise. Elkezdtem hát én is minden nap misére járni és ez tart azóta is, most már persze nem kell templomot keresnem, mert én misézem:). Számomra nagyon fontos a napi eucharisztia, az Istennel való találkozásnak a legeminensebb helye. Naponta hallhatom Őt, aki meghívott, naponta befogadhatom szeretetének ajándékát és tapasztalhatom a hívását, hogy kövessem, abban, amit tesz: életét adja. Számomra az Eucharisztia a Forrással való folytonos kapcsolatot jelenti.

Az imaéletem másik pólusa a személyes ima. Ez is 22 éve vált intenzívebbé, amikor igent mondtam a hivatásra és elkezdtem minden nap imádkozni a rózsafüzért. Az ima formája azóta többször változott (Szent Ignáci szemlélődés, Jézus ima, exámen, szentelésem óta bejött a zsolozsma is stb), de megmaradt az a gyakorlat, hogy minden nap minőségi időt (1-1,5 óra) szánok személyes imádságra. Tapasztalom, hogy ha hanyag vagyok ezen a téren, akkor erősebbek a kísértések is, sokkal nehezebb a megküzdés a jóért. Azokban az időszakokban pedig, amikor intenzívebben tapasztaltam meg a lelki küzdelmet, akkor az imádságnak még nagyobb jelentőségét éreztem. Életem nagy döntéseit mind imádságos környezetben, lelkigyakorlatokban hoztam. Ezek a pontok aztán referencia pontként is szolgálnak. A rájuk való emlékezés útjelző azokban a pillanatokban, életszakaszokban is amikor épp nem vagyok annyira motivált.

Az Istennel való kapcsolatomban, fontos szerepet játszik a Szentírás is. Főleg a napi liturgia és a zsolozsma szövegei táplálékok és iránymutatók számomra, inspirálnak és úton tartanak. Gyorsan le is lehet tesztelni a bennem felmerülő gondolatokat, vajon harmóniában van Isten szavával? Ha ellentétes, akkor nem is érdemes foglalkozni velük. 

Emberi kapcsolatok

A lelki küzdelemben, és az úton járásban az emberi kapcsolatoknak is fontos szerepe van. Mid van, amit nem kaptál?- kérdezi Szent Pál (1 Kor 4,7) A hivatásomat nagymértékben más embereknek is köszönhetem.

Első körben a családomnak, akiktől a hit alapjait kaptam. Ezt mostanában egyre jobban felfedezem, sokkal jobban értékelem, mint 22 éve, amikor elindultam ezen az útón, amikor éppen velük kellett megküzdenem. Az anyai nagyanyám nagyon sokat adott nekem a hitben. Az elmúlt hónapokban pedig sokat foglalkoztam apai nagyapám hagyatékával, aki tartalékos honvédtisztként volt kinn az orosz fronton. Fényképek, napló bejegyzések és levelek és külső források alapján igyekeztem rekonstruálni, hogy merre is járhattak, mi történt velük 1942-43-ban. Nagy felfedezés volt számomra nagyszüleim kapcsolata. A tábori posta néhány megmaradt lapja tanúskodik összetartozásukról, hűségükről, szerelmükről. Felfedezés volt számomra nagyszüleim hite is, amiről leveleik világosan tanúskodnak. A háborúba indulás előtt nagyapám a Manrézában, a jezsuitáknál végzett lelkigyakorlatot. Gondosan feljegyezte a naplójában, amikor gyónt áldozott. Újra és újra átjön a levelek soraiban a hit Istenben, a bizalom az Ő gondviselésében. Nem sokkal a halála előtt (1988) hallottam tőle „Tudod Zolikám, engem a Szűzanya hozott haza Oroszországból.” Most valahogy jobban látom, hogy életem mennyire bele van gyökerezve a nagyszüleim életébe, hitébe, imájába. Hasonlót mondhatok a szüleimről is, akik idén 50 éve, hogy összeházasodtak. Kitartásuk egymás mellett nagy erőt jelent számomra.

Közösségek (MKK, esztergomi Kulcsosok), barátok – mennyi ember, akitől tanultam valamit a hitben, inspirált, megerősített. Nem tudtam volna követni a hívást, ha nem lett volna, akkor néhány jó barát, akik ismertek, becsültek és támogattak elhatározásomban. Vagy a lelkivezetők, akik mellettem álltak a megkülönböztetés és képzés hosszú évei során. Szeminarista társak, majd jezsuita rendtársak, barátok. A küzdelmes időszakokban a lelki kísérők és a közeli barátok szerepe hatalmas kincs volt számomra, akikkel őszintén beszélhettem vívódásaimról, küzdelmeimről, a sötétségekről és a megtörtségekről is, aki bátorítást, reményt tudtak adni. Nélkülük nem lennék már se pap, se szerzetes… Mély emberi kapcsolatok nélkül nem lehet normálisan élni ezt az életformát (persze más életformát sem…).

Számomra az úton egy szélesebb közösség, a szentek közössége is sokat jelentett, különösen a rendalapítónk Loyolai Szent Ignác. Abban, hogy jezsuita lettem nagyon nagy szerepe van a Jézus Társasága szentjeinek és kimagasló alakjainak. Életükről és működésükről olvasva ébredt fel bennem a vágy, hogy én is jezsuita szeretnék lenni, mert hasonló akarok lenni hozzájuk, Istenért és az Egyházért szeretnék én is nagy dolgokat tenni, mint ők tették. A hosszú képzésem során csomó más szentről is olvastam, sokuk sírjánál imádkozhattam. Amikor a szentelésemkor a mindenszentek litániája hangzott el, akkor csupa ismerős imáját kérhettem. Képzésem során talán a tengeren túli, a torontói időszak volt a legnehezebb. Különösen is megtapasztaltam akkor a kanadai jezsuita vértanúk, Jean de Brébeuf és társai segítségét. Nagyon sokat olvastam is róluk és nagyon inspirált az életük, erőt adtak a küzdelmeimben.

Jézus édesanyja Mária is nagyon fontos számomra. Ha küzdelem idején Máriára gondolok, csupán e gondolat révén is világosabban látom, hogy mit kell tennem. A rózsafüzér imádságot pedig egy biztos mentőkötélnek tapasztaltam meg lelki viharok idején.

Lelki mesterek

A küzdősportok és a lelki élet egyik párhuzama, hogy a harcosok nem születnek maguktól. Általában nem autodikata módon lehet megtanulni karatézni, vagy kung- fuzni. A harcosokat formálják, mestereik vannak. Vannak lelki mesterek is, akiktől nagyon sokat lehet tanulni a lelki életről. Számomra legfőbb mester –Jézus után - Ignác atyánk, akinek lelkigyakorlatai alap iránytű és leghatásosabb fegyver –ahogy Ignác maga mondja: „bebizonyosodott ugyanis, hogy ez a lelki fegyver Isten kegyelméből Urunk szolgálatát nagyon előmozdítja” (SJ Rendalkotmány 408). Különösen a lelki megkülönböztetés szabályai (Lgy 313-336, 352-370), hatalmas segítség volt számomra az eddigi utamon, mint ahogy a „józan és helyes választás” szabályai is (lgy 170-184). Az ignáci hagyományhoz segítettek közelebb szermélyesen, vagy írásaikkal olyan kimagasló jezsuiták, mint Vácz Jenő, Mócsy Imre, Pálos Antal, Nemes Ödön. Nagyon sokat tanultam tőlük. Mint ahogy nagyon hálás vagyok Hollai Antal atyának is, aki az esztergomi szemináriumban volt spirituálisunk. Még van egy csomó rendtárs és paptárs, akinek sokat köszönhetek ezen a téren, de talán a legnagyobb hatást az említett, már elhunyt atyák tették rám.

A lelki tájékozódás vonatkozásában érdemes megemlíteni még az intellektuális világítótornyokat is. Azt gondolom, hogy nem mindegy, hogy mi van a fejükben, milyen teológia iskola követőivé válunk. Vannak intellektuális zsákutcák, amik egzisztenciális zsákutcákhoz is vezethetnek. Ebben a tekintetben nagyon segítőnek találtam az utamon a Katolikus Egyház tanítását. A Katekizmus, a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai egy alap orientációt adtak számomra, amit ma is épp olyan fontosnak érzek, mint 22 ével ezelőtt. Még egyetemista voltam, amikor ezeket először olvastam és ma is újra és újra a kezembe veszem. Ma, amikor annyi vélemény, annyi nézet van még hasznosabbnak tartom a lelki úton a józan katolikus alaptanításhoz való ragaszkodást. Ezen a nagy katolikus hagyományon belül is vannak személyek, gondolkodók, akik jobban formálták a nézeteimet, akiktől a képzésem során többet olvastam. Ilyenek számomra Hans Urs von Balthasar, Henri de Lubac, Josef Ratzinger, Karol Wojtyla, vagy a régiektől Szent Iréneusz. Amikor olvasom, ezeknek a nagy teológusoknak az írásait azt érzem, hogy táplálóak, erőt adóak, irányt mutatóak. A teológiának is vannak klasszikusai, akiket nem elég egyszer olvasni. Az igazán nagyok olyanok, akiket újra és újra elő lehet venni és egy más élet szakaszban új módon inspirálnak.

Kereszt

Xavéri Szent Ferencet szokták keresztel a kezében ábrázolni, de vannak más szentek is, akiknek hasonló az ikonográfiájuk. Nem véletlenül. Előttem van az emlék, amikor még első éves voltam az esztergomi szemináriumban és a papszentelés körül a rektorunk a végzős évfolyam minden tagjának egy feszületet adott át útravalóként a papi élethez: „ezzel, vagy ezen” – mondta nekik. Szimbólumok ezek, amelyek mélyén az a meggyőződés áll, hogy Krisztus keresztje az Isten ereje, ahogy Szent Pál is mondta: „mi azonban a keresztre feszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság; maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége, Isten oktalansága ugyanis bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erősebb az embereknél..” (1 Kor 1, 24).

Amikor Szent Ignác, a két zászló elmélkedésében a sötétség erőivel szembeni harcra buzdít, akkor gyakorlatilag a kereszt útját ajánlja a jézusi tanítványoknak (szegénység szeretete, megvetések kívánása, alázat). Lelki harcainknak egyik legfőbb forrása, vagy az, hogy vonz valami, ami igen élvezetes, de ellentétes az alapvető erkölcsi normákkal, vagy, mert félünk, hogy elveszítünk valamit, ami úgy tűnik, hogy nélkülözhetetlen számunkra. Az örök kísértés az, hogy a boldogságunkat valamilyen teremtménytől várjuk illetve, hogy valamilyen evilági érték elvesztésével a boldogtalanságot társítjuk. Pedig a boldogság igazi forrása az élő Isten.

Jézus a lelki szegénységet mutatja fel, mint boldogságra vezető utat (Mt 5,3). Szavai radikálisak: „aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt” (Lk 9, 23-24). Egy olyan magatartásra hív Jézus, ahol minden evilági értékrend feje tetejére áll. Isten országa, azaz Jézus maga kell, hogy a tanítvány számára a mindenné váljon, az egy szükségessé. Továbbá legyen kész arra, hogy elfogadja mindazt, ami a Jézus követés következménye. Jelentsen ez olykor az üldözést, sőt akár a halált is (vö. Mt 24,9). A Jézusi tanítványságban benne van a készség a kereszt hordozására, a szenvedésre is. A legtöbb lelki harc oka, hogy nem vagyunk készek erre. Ragaszkodunk a dolgainkhoz és nehezünkre esik bármit is elengedni. Végső soron nem akarunk meghalni, félünk a haláltól. Ez egy természetes emberi érzés, Jézus maga is félt a haláltól, ugyanakkor mégis igent tudott mondani a keresztre, a meghalásra is. Az Atya üdvözítő tervéhez való hűség és az emberek iránti szeretet fontosabb volt neki a saját életénél is. Mi is félünk a haláltól, de gyakran annyira ragaszkodunk az élethez, hogy készek vagyunk, mindent feláldozni, még Isten parancsaihoz való hűséget is, csakhogy megmaradjon az életünk, vagy éppen jobban élvezhessük azt. Bennünk nem csak egy természetes, hanem egy rendezetlen ragaszkodás is van az élethez és itt vagyunk nagyon megkísérthetők.

Az orvosság, amit Jézus példája ad, hogy legyünk nyitottak a lemondásra, a kereszt vállalására is. Apró gyakorlatok, mint a tudatos egyszerűségre törekvés, a böjt, az önmegtagadás mind eszközök arra, hogy eljussunk egy nagyobb benső szabadságra, Ignáci kifejezéssel élve indifferenciára. A keresztény hagyományban nem véletlenül vannak jelen ezek az elemek. A múltban talán túl hangsúlyosak is voltak ezek, ma pedig mintha teljesen elfelejtkeztünk volna róluk, pedig minden nagy vallási hagyomány részei a lemondás gyakorlatai. Az önmegtagadásoknak vannak aktív formái, amikor valamit tudatosan bevállalunk pl. a böjt, de nem kevésbé hatékony eszköz, amikor az élet által vele járó nehézségekre igent mondunk. Nem panaszkodunk, nem dühöngünk, hanem még hálát is tudunk mondani egy egy nehézség miatt, mint a kereszt hordozás lehetőségére, Jézussal és a szenvedőkkel való szolidaritás megéléseként. Ezért mondhatta Szent Pál is „örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” (Kol 1,24). Hatalmas erő van egy ilyen hozzáállásban. Sok kísértés azonnal elveszíti az erejét, amikor hozzáállásunkban megjelenik a kereszt átölelésének lelkülete. A kereszt belső viharokat lecsillapító erejű.

A hivatásválasztási folyamatban gyakran jelent elakadást, hogy nem akarjuk elengedni a szép és értékes lehetőségeket. Halogatjuk a döntést, mert nem vagyunk készek felvállalni azt a fájdalmat, ami egy egy alternatíva elengedése jelent. Márpedig nincs döntés meghalás nélkül. Valaminek meg kell halnia, nem élhet minden. Valamit fel kell áldozni valami más érdekében. Amikor igent mondtam a papságra el kellett gyászolnom, hogy nem leszek kutatómérnök, nem lesz feleségem, nem lesznek gyerekeim. Ebben ott a meghalás. Ahogy ott a meghalás abban is, hogy hűséges maradok az elindult úton akkor is, amikor nehéz, akkor is amikor nincs kedvem, amikor a másik füve zöldebbnek látszik. Van amikor csak a száraz, a teljesen üresnek, értelmetlennek látszó kitartás marad, a vak bizalom: mégis hiszek, mégis kitartok. Amikor nem érzek semmi hősiességet, csak kínt. Van, amikor a hűség fájni tud.

Ugyanakkor mégis e meghalások által találtam meg az életet. Mert lemondtam utakról ezért tudtam igent mondani a jezsuita hivatásra és tapasztalhattam azt az örömet, amit az Úr ezen az úton tartogatott számomra. A halálok mögött ott volt a feltámadás és az élet. A fájdalomból élet születik és ami üresség volt, az tartalmat nyer. Ez a húsvét és a keresztény egzisztencia alapdinamikája is, amit sokszor megtapasztaltam. Érdemes kitartani! A keresztből új élet fakad. 

A döntés ereje

A hivatásválasztás nem elsősorban egy intézmény választása volt számomra, „papság a Katolikus Egyházban” – hanem mindenek előtt egy személytől jövő, teljes önátadásra meghívó szóra adott válasz, aminek persze része az intézmény is, de legmélyebb szinten a személyesség van: Jézus, aki szeret, Ő meghívott. Valahogy Jézus személye, szavai, példája életem alapiránytűjévé váltak már jóval a papság melletti döntésem előtt is, de mégis ebben a döntésben valahogy még fontosabbá vált Ő számomra. Pál szavai közel kerültek hozzám: „mindent veszteségnek tartok Uram, Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretéhez képest. Miatta minden értékét veszítette a szememben, és mindent szemétnek tartok, csak hogy Krisztust elnyerjem” (Fil 3,8). Most 22 év multán még elevenebben látom, hogy a hivatásra mondott igen által megváltozott a Jézushoz fűződő kapcsolatom. Jézus mindennél és mindenkinél fontosabbá vált számomra, egzisztenciálisan függővé váltam tőle, hiszen nélküle minden értelmetlen, amit az ember papként cselekszik.

Persze, a nagy döntéstől nem szűnt meg még a küzdelem. Tapasztalom, hogy folyton vissza visszalopom, amit már egykor odaadtam. A kényelmességek, a ragaszkodások vagy éppen a cselekvés túlpörgése veszélyezteti, hogy tényleg Isten legyen az első az életemben. Mégis a meghozott döntés, a több alkalommal (fogadalmak, szentelések) kimondott elköteleződés irányt ad. Van hova visszatérni, van honnan megújulni. A küzdelemben erőt ad, ha arra gondolok, hogy már elköteleződtem. Amikor összekuszálódik minden, akkor nem a jó döntésért imádkozom, hanem a hűségért. Kegyelmi pillanat, amikor ki tudom mondani egy lelki viharban, hogy „Uram inkább vedd el az életemet, mintsem, hogy hűtlen legyek hozzád.” Ennek az imának nagy vihar lecsendesítő ereje van, többször tapasztaltam már.

A rendszeres gyónásoknak is van itt jelentősége. Fontosnak tartom, hogy kb. havonta gyónjak, ami az irgalmas Jézussal való találkozás számomra, kegyelem, ami megerősít a hivatásomban, megújítja az elkötelezettségemet. A kiengesztelődés szentsége gyógyítja azokat a sebeket, amit a lelki élet küzdelmeiben szereztem, azaz a hűtlenségeim sebét. Ebben a gyóntatói szolgálatom is segít. A gyónók alázata, őszintesége tükröt tart elém, szavaikon keresztül gyakran saját mulasztásaimra, hűtlenségeimre láthatok rá.

A döntésekhez való hűség alapja végső soron az Úr hűsége. Ő mindig hűséges, nem bánja meg a meghívását, nem hagy cserben. Benne bízom, neki ajánlom fel minden nap kezdetén az életemet, munkámat, embereket, akikkel találkozom. Szövetséget kötött velem, Ő az a Király, akinek oldalán harcolhatok. Tőle kérem a mindvégig tartó hűség kegyelmét.

50 komment

Címkék: harc fegyverek box szerzetesség korizoli

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr5214061641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jabbok 2018.06.25. 20:25:40

"Mivel is járna ez a döntés? Mibe is „kerül ez nekem”? Mit is kellene feladni érte?"

Elég elgondolkodtató, hogy ez a kérdés a papságra / szerzetességre készülő fiatalok jelentős részénél csak a papsággal/szerzetességgel kapcsolatban jelenik meg.

Először is azért elgondolkodtató, mert azt jelzi, hogy teljesen irreális, kizárólag a FEJÜNKBEN élő valóságok között mérlegelünk.

A VALÓSÁGBAN ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy egy sokgyerekes szülő életében garantáltan nincs se kevesebb, se kevésbé nehéz lemondás, önfeladás, áldozathozatal. Egyszerűen MÁSOK az áldozatok.

Ahogy nincs kevesebb öröm, derű, gyönyörűség sem - csak egyszerűen MÁSOK ezek is.

Hogy kezdjük mindjárt a legájtatosabb tévedéssel: éppen a szex terén például biztos, hogy nem jelent NAGYOBB lemondást vagy vállalást a "tisztaság" - mint egy átlagos házasságban. Egy dolog miatt nehezebb: hogy egy szerzetességre készülő fiatal nem a VALÓDI házaséletről mond le, hanem egy IDEALIZÁLT, VÁGYOTT házas és szexuális életről.

De ezt nem szabad alábecsülni, attól, hogy egy IDEALIZÁLT, ELKÉPZELT szexről mondanak le, attól ez a lemondás még nagyon is valóságosan lesz sokkal nehezebb: a kíváncsiság és a fantázia nagyon is VALÓSÁGOS gyötrelmeket képes okozni.

A VALÓSÁGBAN mégis sokszor sokkal nehezebb a szexet hűségesen egy házasságban élni, a társunk, a gyerekeink, a családi és lakhatási viszonyaink, a munkánk, az egyéb kötelességeink, az egészségi és termékenységi viszonyaink, stb stb függvényében élni (ÉS sokszor NEM-ÉLNI), mint "saját hatáskörben" lemondani róla...

Hogy ez nem csak elméletben, teoretice van így, annak legékesebb bizonyítéka, hogy a házasok között (a cölibátusról a közhiedelemben fennálló meggyőződések ellenére) ARÁNYÁBAN is sokkal több a félrelépés is, a tartós hűtlenség is, a kiégés is, mint a papság és a szerzetesek között. (Még az elkötelezett, nem "vasárnapi" keresztény házasok között is.) Nekem legalábbis minden megbízható egyházi és világi-szakmai forrásom ezt valószínűsíti.

Mondom ezt lassan 24 év házasság, rengeteg családos közösségi beszélgetés, némi családterapeuta képzés és gyakorlat, stb stb után - úgy, hogy már kispap és szerzetesnövendék koromban is ugyanígy gondoltam és mondtam ;o))

2018.06.26. 11:30:40

A cölibátus ajándék, karizma. Nem lehet kierőszakolni. Vagy megvan, vagy nincs. Ha megvan, akkor magában foglalja a szexuális önmegtartóztatás képességét. Ha nincs meg, de mégis erőltetik, akkor - jó esetben - önkielégítés, pornónézés következik, megfelelő bűntudattal, rosszabb esetben titokban tartott promiszkuitás, legrosszabb esetben...mindenki ismeri.

Déli pályaudvar 2018.06.26. 12:56:06

@jabbok:
Középkorú egyedülállóként is teljesen egyetértek. Furcsa és szomorú, hogy a véleményed még ma sem általános az egyházban. A többség például mintha még ma is azt gondolná, hogy a „hivatás” szó csak a papságra vagy a szerzetességre alkalmazható, aminek szerintem nagyon káros hatása van úgy a papokra és a szerzetességre („azért az igazán hősies életű keresztények mi vagyunk”), mint a többiekre. Csak a saját rokonaim és ismerőseim között többen vannak, akik sokat gondolkoztak a papságon, de végül mégis megnősültek, mert úgy gondolták, hogy a papság túl nehéz lenne nekik, vagyis a hivatásválasztásuk indítéka nem az volt, hogy hol tudnák jobban odaadni magukat (következésképpen hol lennének boldogabbak), hanem, hogy melyik lenne könnyebb, ami szerintem tragikus tévedés.

jabbok 2018.06.26. 12:59:14

@Lemon Dani: Ez nagyon szép és filozofikus megközelítés. A puding próbája az evés, a filozófiáé meg az élet.

Szerinted

1.: akinek megvan ez az "ajándéka", annak komoly kísértése sincs az ellenkezőjére, soha nem is kell "erőltetnie"?

2. ugyanez visszafelé: ha valakinek (akár hosszabb időn keresztül) "erőltetnie" kell magára a kitartást, sőt, esetleg el is bukik benne, és időnként pl. pornót néz vagy önkielégít - az azt jelenti, hogy nincs meg neki ez az "ajándék, karizma"?

jabbok 2018.06.26. 13:05:50

@Déli pályaudvar: ez a "nehezebb - könnyebb" meg az "áldozat" szerep, amiről írsz, szerintem is nagyon fontos.

Biztos itt is írtam már, hogy szerintem a katolikus egyház egyik legnagyobb "találmánya", hogy a szentté avatás előszobája (bár van ott olyan is, hogy "hősies fokban" gyakorolta az illető az erényeket) - azért nem a HŐSSÉ avatás.

A mi egyházunk csak a BOLDOGOKAT / ÁLDOTTAKAT avatja szentté.

2018.06.26. 15:38:04

@jabbok: nem, ennél egyszerűbb a képlet. Akinek nincs, az vagy meg se próbálja, mert úgyse fog sikerülni, vagy mielőtt cölibátust fogadna, kérje és aki kér annak adatik. De azért azt nyilván észre fogja venni, amikor megkapja, mert minőségi különbség van egy emberi erőlködés meg egy hivatás között.
Nem azt jelenti ez, hogy nem lesz kísértése, mert az még Jézusnak is volt. De nem az állandó kísértésekkel való - többnyire kudarcos - viaskodással fog telni az élete.

jabbok 2018.06.26. 18:09:01

@Lemon Dani: ne haragudj, nem tudom, hány hivatást és hány évtizeden át láttál a gyakorlatban, de nekem ez egy kicsit könyvszagú.

jabbok 2018.06.26. 21:11:36

@Lemon Dani: "Akinek nincs, az vagy meg se próbálja" - na de honnan is tudni, hogy valakinek van?
És melyik "hivatás"-okra igaz ez? Csak a "cölibátusra"? Vagy az egyes speciális hivatásokra (szemlélődés, betegápolás, tanítás, misszió) is? És ha valakinek 10-12-30 évig csak kísértésekkel teli viaskodás jut, akkor nincs hivatása?

jabbok 2018.06.26. 22:43:13

@Lemon Dani: Hát, erre mást nem tudok mondani, mint hogy akkor az egyház téved, és Teréz anyának, Nagy Szent Teréznek, és még jópár nagy szentnek nem volt hivatása.

jabbok 2018.06.26. 22:56:55

@Lemon Dani: Pontosan ez a hit-felfogás, amit te mondasz, vezetett oda, hogy pl. a karmelita nővérek jópár évtizedig kénytelenek voltak szabályosan meghamisítani Kis Szent Teréz életrajzát, és kivenni belőle azokat a részeket, amiket te sem tartasz elképzelhetőnek olyan embernél, akinek VAN hivatása, és nem csak a maga erőlködéséből próbált hűséges maradni.

De Teréz Anya életrajzásból és naplójából is tudjuk, hogy ő pl. a hivatása beérésétől kezdve, tehát a rendalapítástól EGÉSZEN HALÁLÁIG (!!!) vége volt a "flow élménynek", és szinte folyamatosan harcok és kísértések között élt, sokkal durvább krízisek között, mint hogy "vajon pont ilyen szerzetesnek akart-e engem az Isten". Mégsincs egy csöpp kétsége az egyháznak (mellesleg nekem sem), hogy volt hivatása, és egészen pontosan azt is élte.

jabbok 2018.06.26. 23:00:34

@Lemon Dani: véletlenül sem elbátortalanítani szeretnélek, és nem csökkenteni szeretném a lelkesedésedet. Sőt.

A "hivatás" és az Úristen kegyelme nem kisebb vagy kevésbé lelkesítő dolog szerintem sem, mint amit írsz. Hanem éppen hogy sokkal több. Nagyon sokkal.

2018.06.27. 08:53:31

@jabbok:
+1 Köszi .
(saját gondolataim frankón megfogalmazva. Ismét.)
:)
@Déli pályaudvar:
Neked is köszi. Ez a boldogságos rész nagyon szép.

Amúgy nekem az egész hivatás dologról a múlt vasárnapi olvasmány jutott eszembe, ami (ez az egész prófétaság dolog) most nagyon megérintett. (Iz 49,1-6).

jabbok 2018.06.27. 09:26:20

@Pandit: hát igen. A prófétaságról vagy a "hivatásról" a mai karizmatikus közösségekben élő képnek nem sok köze van a bibliai valósághoz (tisztelet a kivételnek - azért szerencsére van olyan is bőven)... És nem csak az ószövetségihez.

2018.06.27. 11:46:50

@jabbok:
Konkrétabban? Milyen is a karizmatikus közösségek "prófétaságképe", "hivatásképe"? Mi a baj vele?

Lusuka · erettsegitetelek.com 2018.06.27. 12:16:14

Nagyszerű pénzkereseti lehetőségek, fotózással, forditással, sorozat és kép feltöltéssel, facebook profillal és minden mással: www.internetespenzkereses.info/

jabbok 2018.06.27. 19:55:07

@Pandit: Ez persze egy teljesen igazságtalan egyszerűsítés volt részemről. A karizmatikus kereszténységen belül nagyon széles a spektrum. Én csak a legvulgárisabb jelenségre utaltam: az általam ismert, tartós és hűséges konkrét "szolgálatban" (nagyon utálom ezt a szót, de most egyszerűen nincs agyam és energiám jobbat keresni vagy körülírni) el nem kötelezett karizmatikus közösségekben teljesen általános a "karizmák" valamiféle vulgarizált elmélete és gyakorlata. A nyelveken szólástól a "prófétálásig".

Na ezek a próféciák a legritkábban hordozzák a bibliai prófétaság legjellemzőbb karaktereit: pl. a legritkábban járnak azzal az alázatos, minden falba ütközés után, minden kudarc után, minden A PRÓFÉTÁRA NÉZVE (és nem a többieknek) kellemetlen következmény után is "kényszeresen" (csak éppen nem pszichés, hanem PNEUMATIKUS kényszer hatására) visszatérő hűséggel, amit mondjuk Jeremiás (pl. Jer 20,7-9) vagy Ámosz (7,14 stb) Illés (1 Kir. 19, 1-14) vagy Izaiás (pl. 50, 4-10) olyan világosan meg is fogalmaz, vagy Ozeás sorsa, élete akár szó nélkül is felmutat... És Jézusé, és az apostoloké...

Ismétlem: nem általában a karizmatikus próféciákat kérdőjelezem meg - de az én (nem reprezentatív) tapasztalatom szerint a legelterjedtebb, "vulgáris" értelemben vett próféták tömegesen megjelennek a karizmatikus közösségekben. És az ő prófétálásuk (többnyire) elsődlegesen mégiscsak NEKIK hoz valami közösségbeli pozíciót, tiszteletet vagy legalábbis szerepkört. És ebben szöges ellentétben áll a "prófécia" és a "próféta" bibliai jelentésével.

jabbok 2018.06.27. 20:17:20

@Lemon Dani: "Nem találom általánosnak közöttük azt, hogy "végigszenvednék" az életüket. Többnyire derűsen, hálásan végzik a - nem is mindig könnyű - dolgukat. (Akár egy családfenntartásra is gondolnék itt.) De nem szeretnék vitatkozni, meg részben egyet is értek veled, hogy olyan példák is vannak, amikről írsz. Talán csak az igazság különböző oldalait hangsúlyozzuk."

Én nem kiragadott példákról beszélek - hanem éppen az ettől eltérőt tartom kivételesnek. Abban viszont igazad van, hogy egy érem két különböző oldaláról beszélünk.

Abban is egyetértek, hogy valamiféle nagyon is mély és valós boldogság jelen van minden hivatásban. A korábban általam példának hozott három szent Terézében is. Erre írtam, hogy éppen a mi egyházunk eleve nem a hősöket - hanem a boldogokat/áldottakat avatja szentté.

Mégis úgy gondolom, hogy ma a mi kultúránkban talán abban az irányban jellemzőbb az egyensúlyvesztés az érem két oldala között, hogy az "örömöt" jobban szeretjük hangsúlyozni. Akár olyan aránytalanul is: mint ahogy NEKEM a kommentedből egyoldalúnak tűnt a "flow élmény" hangsúlyozása.

Ez nyilván kultúrafüggő is: a "pozitív gondolkodás", a közösségi médiában is általános "vetítés", az amerikai szirupos "vidámság", a vulgárpszichológiában uralkodó "minden krízist, szenvedést GYÓGYÍTSUNK" között nehéz hitelesen, mégis EZZEL EGYÜTT vonzóan beszélni az érem másik oldaláról IS (!!!).

Pedig szerintem ezzel kétszeresen is öngólt rúgunk.

Egyrészt ha valami nagy öröm ér minket a pályánkon felkészületlenül - hát azt általában azért még túléljük valahogy. Előzetes edzések nélkül is. ;o))) A krízisekkel és szenvedésekkel viszont nincs így: azoknak sokkal több felkészülés és minta kéne az elviseléséhez, MEG-éléséhez és TÚL-éléséhez.

Másrészt az evangélium HIRDETÉSÉHEZ is legalább annyira kell ismerni a szenvedést, mint az örömet. Aki él, mint Marci Hevesen, az egy komoly szenvedésben élő embernek nem nagyon tud mit "mondani".

jabbok 2018.06.27. 20:50:44

@Lemon Dani: folyt. ehhez: @jabbok:

"Közösségben lenni valakivel azt is jelenti, hogy velük járjuk az utat.

Akiknek közületek megadatott az a privilégium, hogy nyomorúságban és belső szenvedésben élő embereket kísérjen, azok tudják, hogy nem könnyű velük járni, anélkül, hogy bármilyen válaszaink lennének a problémáikra, vagy megoldásaink lennének a fájdalmukra. Mert sok szenvedő ember számára nincs megoldás. Egy anyának, aki éppen most veszítette el a gyermekét, vagy egy asszonynak, akit most hagyott el a férje – nincsenek válaszok.

Csak maga a fájdalom van.

Amire szükségük van, az egy barát, aki kész rá, hogy végigjárja velük mindezt a fájdalmat. Nincs szükségük olyan emberre, aki megmondja nekik, hogy felejtsék el a fájdalmukat – mert nem fogják elfelejteni. Az túlságosan mély hozzá. Amikor egy gyerek azt tapasztalta meg, hogy őt nem szeretik, eltaszítják – annak a gyereknek bármilyen szép dolgokat mondhatunk, semmi nem fogja elvenni a fájdalmát. Hosszú időbe kerül, hogy egy ilyen szenvedés elcsituljon – és valószínűleg soha nem fog teljesen eltűnni.”(Jean Vanier)

Én azt gondolom, hogy EMBERNEK LENNI - így, általában!!! - drámai dolog. Gyönyörű, fantasztikus - de EZZEL EGYÜTT tragikus is.

Tényleg örülök, ha valakinek más a tapasztalata - ha valakinek tényleg egy derűs kis "flow-élmény" a hivatása. De nem csak a rám bízott emberek sorsából, hanem éppen az általad emlegetett szürke, közelről látott, hétköznapi hivatások alapján mondom azt a legbiztosabban - hogy az igazán sugárzó életű emberek nagysága ELSŐSORBAN az általuk megjárt mélységekből adódik.

Vegyél elő egyszer egy konkordanciát, és nézd meg, mikor beszél mondjuk szent Pál olyanokat, hogy "örüljetek az Úrban, megint csak azt mondom, örüljetek"... Nem a missziós sikerei csúcsán, a nagy flow-élmény közepén mond ilyeneket - hanem Filippiben, amikor a börtönben ül, és életében először egyes szám első személyben is el kell gondolkodnia arról, hogy alighanem ő sem fog a visszatérő Úr Jézus elé sietni ("mi, akik még élünk, majd eléje megyünk..." - írja korábban), hanem most itt alighanem meg fogják ölni... Na AKKOR, ONNAN lehet HITELESEN/fajsúlyosan az örömről beszélni.

Az örömhírre nem a felső tízezernek van a legnagyobb szüksége. Már Izajás, és az ő szavaival maga Jézus is világosan definiálja, hogy másokhoz szóló örömhírt hozott:

"...hogy örömhírt vigyek a SZEGÉNYEKNEK, s hirdessem a FOGLYOKNAK a szabadulást, a VAKOKNAK a látást, hogy szabaddá tegyem az ELNYOMOTTAKAT, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” (Lk 4,16-30).

Csakhogy ahhoz, hogy szenvedő emberek mellett az ember meg tudjon maradni, és valamit valóban "segíteni" tudjon nekik - ahhoz baromira tudni kell, hogy mi a szenvedés.

És ezt nem lehet se könyvből tanulni, se mesterektől. Ebben az ember csak azt tudja, amit (valamilyen szinten-módon - de nagyon, nagyon VALÓSÁGOSAN) megtapasztalt.

jabbok 2018.06.27. 22:49:28

Azt hiszem, tulajdonképpen ezért "kellett" az Isten Fiának a megváltáshoz lemondani a megváltOZTATásról. Ezért "kellett" az Isten Bárányává válnia. Van olyan "hatalom" és hitelességi jogalap, amit még Ő is csak ezen az áron szerezhetett meg.

És talán - nekem mindenesetre biztosan - ezt jelenti Pálnak az a mondata, hogy nekünk is ki kell egészítenünk a saját testünkben azt, ami még híja van a Krisztus keresztjének.

jabbok 2018.06.27. 23:33:01

Címerem

A kegyelem és öröm együtt ért
azzal, amit nyomoruságnak
neveznek általában.

Szög és olaj lehetne címerem,
mit írhatnék azonban szövegéül?

Talán azt, hogy mindent megértek,
felhők futását és disznók fejét
rálapúlva a préskemény palánkra.

De ez is mit jelent?
Nekünk magunknak muszáj végül is
a présbe kényszerűlnünk. Befejeznünk
a mondatot.

(Pilinszky János)

2018.06.28. 09:07:43

@jabbok:
"Visszatérve" az eredeti témához:
Újraolvastam a posztot és a kommenteket, és azt hiszem egy kicsit jobban értem, hogy mi késztetett az első kommented megírására.
Igazából nem nem tudok "belekötni" a posztban leírtakra, de annak ellenére, hogy minden szava igaz és helyesnek tűnik, valahogy mégis úgy érzem, hogy valahogy ez tényleg csak a "felszín". Igazán, hogy mi van a hivatás "mélységeiben" nem érinti.(?) Sőt mintha épp azzal, ahogyan "népszerűsíteni" igyekszik (lásd: boxoló szerzetes): pontosan "így kell kinéznie" egy papi, szerzetesi hivatásról szóló "személyes" beszámolónak. (ezzel nem bántani akarok és véletlenül sem kérdőjelezném meg az őszinteségét(!!), és magam még ilyet sem tudnék írni) eltávolít... (?)
Valahogyan kicsit ahhoz hasonló "diszkomfort érzésem" van, mint amikor meglátom az óriásplakátokon és a metróban a Magyar Katolikus Egyház "reklámjait" a "Szolgálunk és védünk" szerű szlogennel (bocs' de nem jut most eszembe a szöveg).
Kinek szól ez? A Valóságról szól ez? "Ilyenek a katolikusok?", "Ezt jelenti katolikusnak lenni?"
És egyáltalán nem kötözködni akarok ezekkel, (mint ahogyan szerintem Te sem.) Csak nekem ez a hivatás dolog, (ha saját "hivatásomra" gondolok, vagy ha Isten "hívására" gondolok, ha a fiamra gondolok) egy nagyon fontos kérdés, és persze tapasztalok, tapasztaltam hasonlókat, mint ami a posztban le volt írva, de valahogyan mégis "kevésnek" érzem, valamilyen "mélységet" "lényeg-kiemelést" hiányolok. Meg én is félek attól, hogy nagyon sokakban ez - ahogy Déli Pályaudvar is írta, meg a karizmatikusokról általad írtak miatt is- tragikus (mert jó szándékú) félreértéshez is vezethet.
(Tudom "erre van" a lelkigyakorlat, meg ott a szentek életének példája, meg a Szentírás (pl. amiket idéztél Szent Páltól, a prófétéktól, meg lehet, hogy nagy általánosságban nem is lehet másként, csak személyesen kicsiben face-to face, stb, csak hát, ha már itt erről van szó....)

Egyébként amit írtál az kicsit kölcsönös dolog is lehet, mert igaz, hogy a családról való lemondásban nagyon erősen benne van az is, hogy egy elképzelt és nem valós dologról való "lemondás" (ami persze ettől még valóban nem könnyű), de laikusoknak meg a papságról, szerzetességről lehet egy "idealizált" "romantikus" elképzelése, ami messze nem a (boldogító!) valóság.

Bocs' a szómenésért, biztosan sok hülyeség van benne.... :)

jabbok 2018.06.28. 09:23:17

@Pandit: Hát, most viszont te fogalmaztad meg pontosabban, és talán nem is nyökögősebben, amit én is szerettem volna, de nekem nem sikerült ennyire...

jabbok 2018.06.28. 14:13:53

@Pandit: Az jut erről eszembe, amit egyszer Jelenits tanár úr mesélt egy lelkigyakorlatban, egy 1970-80-as években tervezett új imakönyv szerkesztése körüli háttérmunkáról.

A szerkesztőbizottság keretében valamelyikük felvetette, hogy azért talán a 20. század végén is bele kéne tenni egy imakönyvbe egy keresztutat.

Erre 1-2 bizottsági tag elkezdett aggódni, hogy az nagyon "negatív", meg hát ezt gyerekeknek is szánják. És ha már mindenképpen a "hagyomány" miatt is, meg a néhány keresztút mellett érvelő tag miatt is belekerül a keresztút, akkor kerüljön bele legalább ugyanekkora terjedelemben "Krisztus örömeinek az útja" is. Merthogy ugye mégiscsak ÖRÖM-hírt jelent az evangélium.

Amire Jelkó (szinte látom magam előtt az arckifejezését ;) azt mondta, hogy "hát kerüljön".

jabbok 2018.06.28. 14:17:13

@Pandit: (folyt.)
Merthogy (mondta Jelenits) azért talán mégsem az egyház nagy kétezer éves tévedése, hogy AZZAL EGYÜTT, és AZT SOSEM FELEDVE, hogy Evangéliumot hirdet -

azért mégis évezredek óta VALÓBAN sokkal többet beszélünk a szenvedésről, "áldozatról" és a keresztről, mint a közvetlen örömről, "önmegvalósulásról".

Nagyon is értem én a janzenizmus meg a puritanizmus meg a farizeizmus meg az igahúzó kereszténység minden kockázatát - és egyet is értek a Krisztus "örömeinek" a hirdetésével is.

De azért mégiscsak az a helyzet, hogy az ember agya nem dekára meg terjedelemre egyensúlyoz, és nem az egyforma mennyiség hoz egyforma megértést. Még értelmileg sem, nemhogy érzelmileg.

Az örömről szóló beszédet persze, hogy mindannyian szívesebben hallgatjuk. És egy nagy adag ilyen "hitgyülis" "pozitivista" dicséret és ígéret mellett ("nagyszerű emberek vagytok, Testvérek") szívesen meghallgat - ÉS tulajdonképpen ELENGED A FÜLE MELLETT az ember néhány "kiegyensúlyozó" szót a keresztről meg az "aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti azt"-ról.

De közben kétszeresen is pórul jár az ilyen „örömhír” célközönsége is – meg a hirdetője is.

jabbok 2018.06.28. 14:21:09

@Pandit: (folyt.)
Egyrészt annak, aki amúgy is éppen örül, annak nem nagy etvasz az örömről prédikálni. Másrészt (ahogy a fenti @jabbok: Vanier-idézetből is világos) viszont annak, aki szenved, aki LEGJOBBAN RÁSZORULNA az örömhírre - annak teljesen fölösleges a saját magunk, meg a nagy keresztények, meg a Krisztus örömeiről beszélni, mert ő még attól nem fog örülni.

((Karizmatikus közösségekben, katolikus karizmatikus vezéralakoktól is, nemegyszer hallottam nagyon durva mondatokat a "szomorú keresztényekről", akár brutálisan személyes módon, ott ülő összetört kis öregasszonyra, stb. „Minek jön ide a templomba, aki még itt is a maga bajával van elfoglalva” – és hasonlók.)) Biztos ismeritek a RÉSZBEN TERMÉSZETESEN IGAZ közmondást, hogy aki szomorú keresztény - annak elég szomorú a kereszténysége is...

jabbok 2018.06.28. 14:26:48

@Pandit: (folyt.)
Másrészt magukra az örömöt (túl)hangsúlyozókra nézve is borzasztó kockázatos ez a dolog.

Minden tudományos, társadalmi, orvosi-palliatív és pszichológiai tudás-beli "fejlődés" ellenére úgy tűnik, hogy a szenvedés továbbra is az emberi élet természetes, és alighanem elkerülhetetlen része maradt, és szerintem az marad a jövőben is. (Hogy ez nem csak filozófiai elképzelés, arra legékesebb bizonyíték a „harmadik világ” vagy az én sérült gyerekeim szenvedésekkel teli, mégis (talán éppen ez a MÉGIS a lényeg) nagyon mély és őszinte derűje, boldogsága mellett a „fejlett világban” narkós, önpusztító, önértékelési zavarral szenvedő, öngyilkos emberek példátlanul magas aránya.)

Sőt, nekem haldoklók mellett dolgozva elég masszív privát meggyőződésemmé vált, hogy a mai „fejlett világ”-beli "átlag"-ember (vállalva az általánosítás minden tipikus kockázatát) sokkal nehezebben viseli a szenvedést, mint a "régiek", az "öregek" és a náluk tulajdonképpen sokkal többet szenvedők.

És ennek szerintem fő oka a rá való SZOCIALIZÁCIÓ plusz a gyakorlati RUTIN HIÁNYA.

Nem egy haldoklót kísértem, akinek nyilvánvalóan az volt a legnehezebb az egész folyamatban, hogy egész életében sikeresen elkerülte az életben korábban, illetve más társadalmakban kikerülhetetlen megpróbáltatásokat és szenvedéseket: a fogyatékos gyerekét még időben elvetette vagy intézetbe adta, a szüleit a kórházban ápoltatta, a fejfájásától a térde lehorzsolásáig mindenre fájdalomcsillapítót kapott, az „elviselhetetlen” házastársát lecserélte elviselhetőre, stb, stb.. És életében az első, amikor nem volt kit lefizetni, nem volt kinek lepasszolni a megpróbáltatást, nem volt se gyógyszer se „megoldás” – az a SAJÁT HALÁLA volt.

Életében először ott volt lehetősége - és KIKERÜLHETETLEN alkalma találkozni Azzal, Ami nem az, akinek/aminek elképzeljük, nem az, akinek/aminek szeretnénk, hanem Az, Aki Van.

Márpedig azt még ma is tartja a közmondás, hogy a legbiztosabb dolog mindannyiunk életében éppen az, hogy mindannyian meg fogunk halni. Ez az egyetlen dolog, ami valóban olyan „biztos, mint a halál.”

jabbok 2018.06.28. 14:29:52

@Pandit: (bef.)
Hát akkor talán mégiscsak az egyház egyik legfontosabb és legKORSZERŰBB küldetése, még ma is, hogy az örömhír hirdetésével egy sokkal mélyebb, valóságosabb EGYENSÚLYBAN – igenis a Krisztus keresztjét hirdesse.

És "kiegészítse, kiegészítSÜK, kiegészítSEM a saját testünkben azt, ami még hiányzik ebből a keresztből, az egyháznak, vagyis Krisztus Testének a javára.".

Annak a testnek a javára, amelyikben „nem sok a világ szerint bölcs, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek LÁTSZÓKAT, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek LÁTSZANAK.”

2018.06.28. 16:07:14

@jabbok:
Értelek. És az az érdekes, hogy nekem van egy olyan "érzésem", hogy ez a fajta "pozitív kép" (vagy csak ez) így pont, hogy "nem vonzó", még az éppen örülőknek sem,
(talán mert nekik éppen indiferens: "ja jó neked hogy ilyen szép hivatásod van")
de főleg a hivatásukat "keresőknek", a hivatásukban megrendülőknek, a küzdelmeiket és mindent értelmetlennek és hiábavalónak és kilátástalannak érzőknek.
Mert nem eléggé "igazi"/valós? Nem tudom.
De nem akarok igazságtalan lenni, mert az is lehet, hogy az éremnek az az oldala igazából elmondhatatlan, csak "megélni" lehet.
És a poszt "harcos" témájához tényleg nagyon passzol is a vasárnapi Iz 49,1-6.

Jelenics tanár úr sztoriján most eltöprengtem kicsit. Nem érzem úgy, hogy bármiféle törést okozott volna bennem, hogy édesanyámmal gyerekként elmentem (el kellett mennem, de fel sem merült bennem, hogy ne menjek) a keresztutakra.
Akkor sem éreztem így. Nem volt se ijesztő, se elrettentő, semmi ilyesmi.
Természetes volt, és "élet-szerű". És valójában szerettem ott lenni. Így utólag biztos. :)

jabbok 2018.06.28. 18:13:49

@Pandit: Azt hiszem, ugyanígy gondolom.

És azt hiszem, talán nem is a MIT, és nem is a HOGYAN a kérdés az evangélium hirdetésében, és azon belül különösen a "hivatás"-népszerűsítésben.

Hanem az, hogy KI hirdeti.

Azt a mai kamaszok is pontosan ÉRZIK, hogy ki hiteles, ki a "súlyos" tanú.

(A legnagyobbik lányom amikor először volt Nemeshegyi Péter atya miséjén, olyan ismerős volt, amit mondott: "te apa, az a rozoga öreg ember ott kitárta a mise elején azokat a hatalmas kezeit, ránk nézett, és azt mondta, amit minden mise elején minden más pap is: "Az Úr legyen veletek"...

De életemben először az volt az egyértelmű érzésem, hogy ez az öregember TÉNYLEG EZT SZERETNÉ...")

És hát ugye eleve a "tanú" szerepét, feladatát is át kéne újra gondolni, hogy a mai "marketinges" "tanúk" mellett

- van-e létjogosultsága a Keresztelő-féle tanúknak (pl. hogy érvényes-e még, hogy "Illum oportet crescere, me autem minui...")

- és ha van, akkor pontosan milyen...

jabbok 2018.06.28. 22:09:42

Matthaios-szal mi történt? Tudja valaki? (Én régen nem jártam errefelé...)

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.06.28. 22:32:07

@jabbok:

Köszönöm érdeklődésedet. Többször gondoltam arra, hogy bekapcsolódom a fenti beszélgetésetekbe. A szenvedés és boldogság együttes jelenlétével kapcsolatban én is hasonló (de azért egy kicsit talán más) állásponton vagyok. A boldogság végső forrása Isten, de itt mindnyájunk (földi) élete végső soron szenvedések kíséretében a halál felé tart. De :„Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk”. Nem én találtam ki, Szent Pál mondja (Rom 8, 18).

jabbok 2018.06.29. 11:30:46

@matthaios: Örülök, hogy megvagy. Kicsit aggódtam, hogy talán beteg vagy, vagy valami más ok miatt vagy távol a blogtól.

jabbok 2018.07.03. 12:42:05

@Pandit: "Újraolvastam a posztot és a kommenteket, és azt hiszem egy kicsit jobban értem, hogy mi késztetett az első kommented megírására."

A poszt nekem kifejezetten tetszett, és szerintem egészséges egyensúlyban van. Az a ritka eset volt, amikor nem is ébredt bennem "egyensúlyozási reflex". ;o))

Csak arra a jelenségre akartam belőle felhívni a figyelmet, amit az első hozzászólásomban szóvá tettem - és éppen azért, mert az nem a szerző szubjektív tévedése, hanem teljesen ÁLTALÁNOS jelenség, hivatás-tisztázásnál szinte mindenki ebben kínlódik. Az elején különösen is - de szerintem a legtöbbször a szerzetességtől meg a papságtól tök függetlenül, pl. az ún. "életközepi krízisek" során is.

Egy ELKÉPZELT, a valóságosnál sokkal egyoldalúbban vonzónak látott alternatívát állítunk magunk elé - és azzal szemben látjuk a "hivatást", annak is elsősorban persze az áldozathozatalait, nehézségeit.

Ezzel egyébként SZVSZ semmi újat nem mondok a legklasszikusabb "kísértés" meg "a Sátán a hazugság atyja"-tanításhoz képest...

Miközben az emberi élet legnagyobb nehézsége nem ez vagy az az út - hanem éppen MAGA A VÁLASZTÁS, és az abban megtartott HŰSÉG.

2018.07.03. 13:26:02

@jabbok:
Nem biztos, most hogy értelek. Magad is mondtad, hogy igen keveset segít azt tudni, hogy a szembeállított dolog amiről lemondtunk az csak a képzeletünkben olyan vonzó és a valóságban ugyanúgy nehéz lenne.
Szóval a lemondás az lemondás. Az épp ilyen dolog. (Tul. ilyenformán "a valóságosról" - lévén nem is élted meg - nem is tudsz lemondani azaz valamilyen mértékben amiről tehát lemondunk az mégis valóságos kell legyen, hiszen csak így lesz lemondás.)
?
(másrészt én pl. a szexualitásról, házaséletről, gyermekről való lemondást teljesen valósnak látom, (nagyon is biztos vagyok benne, hogy az arról lemondónak a szex a valóságban is nagy élmény lenne, a gyermeknevelés meg a maga küzdelmében is hasonlóan) függetlenül attól, hogy azt választva az egyáltalán nem olyan lenne később, mint amit most érez/gondol belőle hiánynak.)

Engem kicsit jobban érdekel a másik oldala a dolognak:
hogy mi van, ha éppen abban rendülök meg amit választottam: valóban a hivatásomban vagyok? és ha nem?
mit jelent a hűség? azt, hogy megváltoztathatatlan? Lehet váltani? Ha váltok akkor azzal minden tönkremegy? És mit jelent, hogy másra vágyom? mit jelent a hűség? És az milyen? Milyen érzés? Honnan tudom, hogy miben van Isten áldása? Van-e abban, amit teszek?
Akkor is ha nyilvánvaló(!), hogy nem tudom jól csinálni? Ha akarom jól csinálni, még lelkes is vagyok és akkor sem. (?)
stb.

Amúgy igen, nekem is tetszett a poszt.
:)

jabbok 2018.07.03. 13:42:31

Szerintem gyakorlatilag BÁRMIT választ az ember, ami túlmutat az ő kis egóján - ha abban igazán hűségesen kitart, akkor az az utolsó porcikáját is igénybe veszi. Akkor betölti azt a mércét, amit Jézus mond: hogy odaadja az életét; az életét úgy felszívják azok, akiket szeret, mint a magot a kalász és a termés.

Az embernek, akár mit is választ, valamire rámegy az élete. Az önző, egoista, hedonista embernek pontosan ugyanúgy rámegy ÖNMAGÁRA, elfolyik, elkopik ÖNMAGÁBA az ideje, a testi egészsége, egyszerűen maga az egész élete, mint Teréz anyának vagy egy sima kis csendes, szó szoros értelmében vett „főállású” édesanyának, apának, házastársnak AZOKRA, AKIKET SZERET.

Az egyetlen igazi választás és alternatíva e kettő között van.

jabbok 2018.07.03. 13:46:00

@Pandit: Sokszor olyan szép, elvont, filozofikus „teológiának” tűnik – pedig nagyon kézzelfogható, abszolút földhözragadt igazság, hogy az „Eucharisztia a keresztény élet forrása – és – csúcspontja”.

Régen (meg talán ma is az igazán szegény családokban, vagyis az emberiségnek ma is a jelentős többségében) egészen közvetlenül is látható, hogy a szülők élete tulajdonképpen 99 %-ban azzal telik, abban „megy el”, hogy az elemi szükségleteket, különösen az enni-inni valót előteremtsék a családjuknak.

A „gazdagabb” családokban sem nagyon más ez, csak nálunk a taníttatás, a természetellenes munka-pihenés, kommunikáció, közlekedés, stb. stb. miatt, mivel ezek kevésbé látványosan tartoznak a „táplálék” körébe, KEVÉSBÉ TRIVIÁLIS, hogy alapjában mi is „önmagunkkal tápláljuk” egymást. Szerintem egyáltalán nem túlzó azt állítani, hogy a szülők egész életét, a szülőket MAGUKAT IS tulajdonképpen megeszik, fölemésztik a szeretteik…

Szerintem egyáltalán nem véletlen, hogy Jézus nem az ő saját korában megszokott áldozatbemutatások valamelyikét választotta, amikor az Eucharisztiát megalapította. Hanem éppen ennek a sokkal egyetemesebb, és sokkal emberibb (és éppen ezért sokkal Istenibb) áldozatnak a mozdulatait és valóságát mutatta be és tökéletesítette. Ugyanazt a mozdulatot, mint amivel egy „szegény” (??) családban az édesapa vagy édesanya megszegi a gyerekeinek a kenyeret.

Semmi túlzás és semmi pátosz nem lenne a legtöbb ilyen családban, ha a szülő is azt mondaná: „vegyétek, és egyétek. Ez az én életem, amit hála Istennek, oda tudok nektek adni – és még inkább hála Istennek, hogy ti gyarapodtok, éltek belőle…”

Jézus nem véletlenül nem bárányt vágat, hogy megjelenítse köztünk a saját „hála-adását” vagy „ODA-adását”. Hanem „betöltötte”, „be-TELJES-ítette” ezt a nagyon is emberi gesztust.

Ecce homo.

jabbok 2018.07.03. 13:55:06

@Pandit: igazad van, ezek az igazán nagy kérdések:
"mi van, ha éppen abban rendülök meg amit választottam: valóban a hivatásomban vagyok? és ha nem?
mit jelent a hűség? azt, hogy megváltoztathatatlan? Lehet váltani? Ha váltok akkor azzal minden tönkremegy?"

Senki másnak nem tudom erre a választ - főleg nem általában mindenkinek.

Talán egy valami igaz általánosan: hogy HA VAN, AKI MÁR RÁM VAN BÍZVA, akinek NEKEM kell enni-inni adnom, NEKEM kell felöltöztetnem, mellette lennem, amikor beteg, NEKEM kell magamhoz ölelnem, amikor fél, NEKEM kell befogadnom, amikor otthontalan - akkor nincs tovább választásom. (Mt. 25)

Az Isten nem az, akinek én képzelem vagy szeretném, vagy akire vágyom.

Hanem Az, Aki Van.

2018.07.03. 14:29:39

@jabbok:
ha így áll akkor a papoknak, méginkább a szerzeteseknek és megméginkább a "világutazó" jezsuitáknak, de leginkább a gyermekteleneknek nehezebb lehet, azzal a gondolattal illúzióval(?), hogy nekik esetleg van választásuk, illetve, hogy jó-e a választásuk
sőtsőt lehet, hogy nekik még választaniuk KELL!
(?)

2018.07.03. 14:35:30

Végsősoron mindig visszakanyarodok oda, hogy tulajdonképpen
Mi is a hivatás?
(Erre meg néha úgy tűnik a szerzeteseknek "könnyebb" válaszolni)
Amúgy tudom, hogy nem is lehet válaszolni, meg a végső vágyunkat, kérdéseinket úgyis csak Isten töltheti be és válaszolhatja meg, de azért mégis néha hasznos/érdekes emberileg elgondolkodni róla.
:)

2018.07.03. 15:32:33

Valamiért eszembe jutott egy ismerősöm aki a házasság előtt állva megkérdezte, hogy mert neki ez nagy dilemmát jelent: honnan lehet tudni, hogy akivel esetleg összeköthetném az életemet "az igazi". Én már házas voltam és nem emlékszem, hogy meg tudtam-e válaszolni jól neki erre, de később az jutott eszembe, hogy talán nem is tudtam előtte mert lehet, hogy ezt csak később lehet(!) tudni, de ha most rá tekintek a választásomra őszintén csak azt tudom gondolni, hogy nem is választhattam volna másképp. És bizony lehet hogy ha valaki kívülről nézi az életemet más (esetleg jobb) döntési lehetőségeket is láthat, és biztosan igaza is van, én viszont csak belülről látom, (látom igazán) (és mégiscsak én élem meg ezt) és innen nézve.... a döntésemre .... mint amikor a hullámfüggvény "összeomlik".
De ez nem biztos, hogy teljesen a témába vág, csak eszembe jutott...

2018.07.03. 15:36:35

@Pandit:
Meg, hát hogy őszinte legyek nem is biztos hogy úgy gondolom mindig, mint ahogy fentebb írtam...
Igazából valójában talán fogalmam sincs...
:)

jabbok 2018.07.03. 16:14:34

@Pandit: óóóóóó...
Komolyan azt hittem, hogy ez csak nálam, tök szubjektíven van így... ;o))

jabbok 2018.07.03. 16:41:01

@Pandit: "ha így áll akkor a papoknak, méginkább a szerzeteseknek és megméginkább a "világutazó" jezsuitáknak, de leginkább a gyermekteleneknek nehezebb lehet ... ..."

Hát, szerintem bizonyos szempontból ez igaz. Amíg nem olyan konkrét és kimagyarázhatatlan a személyes kötődés, mint mondjuk a gyerekeddel - addig biztos "nehezebb" a hűség. (Bár a gyakorlat szerint sokan túl tudják tenni magukat még a gyerekeikhez való kötődésen is. Az embernek sokkal nagyobb hatalma van arra, hogy megideologizálja az életét / vágyait - mint hogy megváltoztassa, uralkodjon rajta.)

Néha viszont éppen az a nehéz, hogy a visszavonhatatlanul és megváltoztathatatlanul hozzánk kötődők miatt "áldozatnak" meg "csapdában" érezzük magunkat... Nem?

Ez megint csak egyszerűen az ember természete meg a kísértés természete. Mindig az a legnehezebb, amit mi választottunk, vagy ami a mi "sorsunk". ;o))

jabbok 2018.07.03. 17:11:58

@Pandit: Másrészt szerintem nagy a baj (bár sajnos nagyon gyakori), ha egy "pap, szerzetes, világutazó jezsuita" nem kötődik igazán senki KONKRÉT személyhez. Ha a rá bízottakat csak "lelkileg" meg "tulajdonképpen" meg "mindet" - de nem teljes szívvel, nem kockázatosan - vagyis nem VALÓSÁGOSAN szereti.

A "szeretet" éppen a kereszténységben gyakran valami morális, akarati, "tudva és akarva" dologgá szűkül. "Jót akarunk" nekik, "teszünk" értük. Ami nagyon fontos RÉSZE a szeretetnek - tulajdonképpen az egyedüli része, amit mi magunk CSINÁLNI tudunk belőle. Csakhát ugye (pl. a szeretethimnusz szerint) a szeretet éppen nem az, amit mi csinálunk meg amiért megküzdünk meg ami a mi áldozatainkkal mérhető - hanem ami EZ UTÁN, ERRE ALAPOZVA - de NEM TŐLÜNK JÖN. Nem BELŐLÜNK jön, nem mi CSINÁLJUK - hanem "van bennem" vagy "nincs bennem".

jabbok 2018.07.03. 17:15:23

@Pandit: Jean Vanier egyik zseniális mondata, hogy igazán csak azt szereti az ember, aki hiányozna neki, ha meghalna / elszakadna tőle. Vagy ahogy A kis herceg-ben a Róka mondja: aki hagyja, hogy megszelídítsék – az a sírás kockázatát is vállalja vele.

Szerintem "jó" és "boldog" és "szent" a papságból-szerzetességből is csak az által lehet az ember, ha nagyon valóságos személyes kötődései, "szerettei" vannak. Felelősségei. Akikért VALÓBAN "eucharisztia" az élete.

Szerintem nem lehet "az emberiséget" meg "a híveket", vagy "a szegényeket" (vagy mondjuk "a sérült embereket" - ezt sosem értettem...) szeretni. Az csak üres szó, duma KONKRÉT SZEMÉLYEK és KONKRÉT kötődés, KONKRÉT "szenvedély" nélkül.

Márpedig ahogy Pálos Antal SJ mondogatta mindig: semmi nem fárasztóbb, mint fél szívvel jezsuitának / kereszténynek lenni.

marlar 2018.07.10. 09:52:56

Koszi a cikket! Nagy erdeklodessel olvastam, egesz idaig, aholis leakadtam:

"Lelki harcainknak egyik legfőbb forrása, vagy az, hogy vonz valami, ami igen élvezetes, de ellentétes az alapvető erkölcsi normákkal, vagy, mert félünk, hogy elveszítünk valamit, ami úgy tűnik, hogy nélkülözhetetlen számunkra. Az örök kísértés az, hogy a boldogságunkat valamilyen teremtménytől várjuk illetve, hogy valamilyen evilági érték elvesztésével a boldogtalanságot társítjuk. "

Szerintem ez a kep nagyon leegyszerusiti a problemat. Annyira, hogy szinte nem is ismerek ra. Valakinek tenyleg ennyibol allna?? Na, jo, valakinek biztos, mert mindenre szokott lenni pelda. :) De hogy ez lenne a jellemzo?? Igaz, ott van, hogy ez a lelki harcoknak csak az "egyik legfőbb forrása", de azert gyanus, hogy a szerzo ezt erosebb ertelemben hasznalja. Kivancsi lennek, masnak mi a tapasztalata ezzel kapcsolatban. Azert azt @korizoli is emliti, hogy a hitert is meg kellett kuzdeni. No, ez mindjart "eletszagubb" :) pelda, ami, ugy gondolom, nem fedheto le a fenti keplettel, ugy altalaban. Vagy ahogy itt a blogon olvasom a heves hitvitakat - hat emogott is sejtek (vagy inkabb remelek? :)) lelki harcokat. Meg hat amiket az elet hoz amugy is, pl. amikor messze nem olyan egyszeru a helyzet, hogy onmagunk erdekeit kell kepviselnunk vagy azokrol lemondanunk, ahogy az idezet sugallja... Meg azon is elgondolkoztam, nem egyszerubb-e a kereszteny szerzetesek elete ilyen szempontbol, lasd meg a szomszed fuve. :) De ezt a hipotezist eleg gyorsan leszavaztam, egyszeruen nem hiszem el. :) Azert erdekelne mas csaladosok velemenye is.
süti beállítások módosítása