Az elmúlt hetekben jezsuita közösségünkben egy kis videó készült a Montserrat hivatástisztázó és jelöltévről. A videó az Indexre is kikerült, Bokszoló szerzetessel reklámozzák az egyházi pályát a jezsuiták címmel. „Láttak már bokszoló szerzetest? Nézzék meg a videót” buzdít a cikk szerzője. Boksz és szerzetesség? Harc és szerzetesi hivatás? Elég meglepő párosítást talált az újságíró, ami nyilván a figyelemkeltést szolgálja. Ebben a blogbejegyzésben azt szeretném körbejárni, hogy milyen kapcsolata van a szerzetességnek a harchoz és mi erről a saját tapasztalatom.

Szerzetesség, mint Istenért való harc

Loyolai Szent Ignác számos militáns képet használ írásaiban, amit nyilván a lovagi előéletéből merít. A Lelkigyakorlatok két kulcs elmélkedése, a „Király hívása” vagy a „két zászló” elmélkedései a világot egy harctérnek mutatják, ahol a jó erők Krisztus vezetésével küzdenek a Sátán, az „emberi természet ellensége” és az többi gonosz angyal ellen. A lelki harc témája ugyanakkor nem a jezsuiták találmánya, ugyanis már a sivatagi atyák óta fontos szerepet foglal el a szerzetesi hagyományban, olyannyira, hogy a „Militare Deo”- az „Istenért való harc” a középkor során szinte a szerzetesség szinonim kifejezésévé vált. Amikor Szent Ignác és társai életrendjüket összefoglalva így kezdik szabályukat: „Mindaz, aki Társaságunkban, amelyet Jézus nevével óhajtunk megjelölni, a kereszt zászlaja alatt Isten seregébe akar állni” (Formula Instituti 1), akkor ezzel a képpel egy ősi szerzetesi szemléletet folytatnak. Szent Benedek, a nyugati szerzetesség atyja a VI. században ugyanis egészen hasonlóan kezdi reguláját: „Hozzád intézem most tehát szavaimat, aki lemondasz saját akaratodról, és az engedelmességnek hatalmas és hírneves fegyverzetét veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy.” (Szent Benedek Regula, Prológus).

Harc a Bibliában

Korunk egyik jelentős szerzetes lelki írója, Enzo Bianchi szerint a lelki harc gondolata áthatja mind az Ó-, mind az Újszövetség világát. Az Ószövetségben maga az élet tűnik gyakran úgy, mint egy folytonos küzdelem, harc a jóért. Az Újszövetségben pedig a lelki harc mintegy a lelki élet szinonimájaként jelenik meg. Lelki életet élni ugyanis folytonos küzdést jelent. A megkeresztelt ember identitásához hozzá tartozik a lelki harc követelménye. Szent Pál több alkalommal beszél a jó harcról, amit megvívott, és amit a tanítványának is meg kell vívnia (vö. 1 Tim 1,18). Az efezusi híveket pedig így bíztatja:

„Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben! Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazságossággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét! Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét.” (Ef 6, 11-17)

Pál szerint tehát a harc nem emberek, vagy embercsoportok ellen irányul. A kereszténység történetében sajnos számos alkalommal megtörtént, hogy a jó ügyért való küzdés lelkülete embercsoportok elleni gyűlöletté változott. Amiről viszont Pál beszél az egy lelki harc. Nem emberek ellen irányul, hanem ördögök, bűnös magatartásmódok, romboló szenvedélyek ellen. A fegyverek is ennek megfelelően lelkiek, mint az imádság, a hit, az Isten igéje.

Jézus a harcos

Jézusnak magának is van egy harcos arca, amit talán nem is olyan könnyen veszünk észre a kissé szentimentális értelmezések miatt. Jézus úgy kezdi nyilvános működését, hogy a Lélek a pusztába vezeti, ahol megkísérti a Sátán. A puszta a korabeli mentalitás szerint a szellemek, sötét erők helye volt. Jézus ezért éppen oda, az ördögök lakhelyére ment, hogy legyőzze őket. Ellenáll a csábításnak, elutasítja a kísértő minden próbálkozását (vö. Mt 4,1-11). Jézus a pusztából visszatér az emberek földjére és folytatja a küzdelmét a gonosz ellen. Az evangéliumokban gyakran szerepelnek ördögűzések, amikor Jézus látványosan csap össze a sötétség erőivel és győzi le őket. Ő az erős ember, aki megkötözi e világ fejedelmét (Mt 12,19).

Hány és hány alkalommal látjuk Jézust szenvedélyesen vitatkozni a farizeusokkal? Nem nyugszik bele, hogy ne lehessen szombaton gyógyítani (vö. Mk 3,4). Kifejezetten haragos, amikor látja a farizeusok keményszívűségét.

Jézus nem ígér könnyű, békés életet a követőinek sem, sőt azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot” (Mt 10, 34). Megjósolja, hogy tanítványait üldözni fogják, mint ahogy azt vele is tették. A tanítványi léthez pedig kell egy eltökéltség, mert „a mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved, és az erőszakosak ragadják el azt”(Mt 11,12).

Jézust élete végéig körülveszi a kísértés. Még a kereszten is hallja a csábítás szavát: „Ha valóban Isten Fia vagy szállj le a keresztről és hiszünk neked”. Mégsem enged a kísértésnek, nem száll le a keresztről, nem használja természetfeletti erejét, nem alkalmaz erőszakot gyilkosaival szemben, hanem szelíden tűr, imádkozik értük, a végsőkig szereti őket is. Jézus épp itt, a kereszten aratja a végső győzelmét, engedelmessége, szelíd szeretete által győzi le a világot (vö. Jn 16,33). A kereszt ezért a győzelem jelévé vált a keresztények számára, ami kifejeződött az ikonográfiában és a himnusz költészetben is: „Királyi zászló jár elől, Keresztfa titka tündököl.”

Személyes „harci tapasztalatok”

Ennyi elméleti fejtegetés után talán világos, hogy küzdelem, a harc nem feltétlen áll távol a keresztény valóságtól, sőt még a szerzetesi léttől sem. Szeretnék most néhány személyes tapasztalatot megosztani, amit a hivatáskeresésem során megéltem, és amire az említett videóban is röviden utaltam.

A papi, szerzetesi hivatás gondolata többször felmerült bennem egyetemista koromban. A Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karára jártam és olykor el el álmodoztam arról, hogy milyen lenne papnak lenni, „főállásban” hirdetni az Evangéliumot, misszionáriussá válni. Amíg álmodozásról volt szó, addig nem volt semmi küzdelem. Szép és vonzó álmok voltak ezek, mint ahogy azok az álmok is, amiket akkoriban dédelgettem, hogy kutatómérnök leszek és nagy családom lesz. A küzdelem, abban a pillanatban jelent meg, amikor egy minimális realitás is társult ezekhez a képekhez. Mi van, ha esetleg tényleg a papság a hivatásom és nem az, amire ezerrel törekszem, azaz, hogy mérnök legyek és családom legyen? Mivel is járna ez a döntés? Mibe is „kerül ez nekem”? Mit is kellene feladni érte? Ahogy egyre konkrétabbá lettek ezek a kérdések, úgy erősödött bennem az ellenállás. Szép és vonzó ez a misszionáriusi álom, de hogy ezért feladjam --- és itt jött egy egyre hosszabb lista… 

Olykor nagyon erős haragot éreztem Istennel szemben. Lázadás volt bennem, legszívesebben teljesen szakítottam volna Vele. Vitatkoztam: „Miért adtál annyi talentumot a mérnöki munkához? Miért adtál olyan jelentős sikereket a szakmában, ha mindezeket most el akarod venni tőlem? Miért van a szívemben a vágy a feleség, a család után? Ez nem olyan, amit csak úgy ki lehet kapcsolni, mint egy rádiót.” Olykor dühödten mondtam neki: „Hagyjál békén! Felejts el!” Máskor kérlelőre fogva imádkoztam, hogy lehetőleg „legyen meg az én akaratom”. Olykor meg menekültem előle, hogy nehogy olyan közel kerüljek Hozzá, hogy ez a kellemetlen hivatáskérdés előjöhessen. „Legyünk barátok, csak ne túlságosan! A tisztes távolság elég. Igyekszem jónak lenni, de Te meg ne nyúlj ahhoz, ami nekem kedves.” Néhány évig eltartott ez a furcsa játék, hol bújócska, hol harc.

A fordulatot egy lelkigyakorlat hozta az életembe, amikor egészen mélyen megtapasztalhattam az Isten szeretetét és ennek hatására megnyílt egy kicsit a szívem arra a gondolatra, hogy mi lenne, ha igent mondanék a papi hívatásra? Először egy halvány kis igen volt ez, aztán fokozatosan erősödött. Tényleg, amint ahogy Jézus mustármagról szóló példabeszédben említi, kisebb mag volt ez minden más bennem lévő vágyhoz képest, mégis fokozatosan ez vált életem vezérlő vágyává (Mk 4,31). Az igen kimondásával megjelent egy öröm is, a rátalálás, a megtalálás öröme. Ugyanaz a hivatás, ami korábban bár vonzott is, mégis amitől annyira féltem, az nagy öröm és béke forrásává vált számomra. Azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Megtaláltam azt, ami legmélyebben inspirál, az, amire teremtve vagyok. Amikor a szemináriumi felvételin megkérdezték tőlem, hogy nem fog-e hiányozni a mérnöki munka, akkor spontán jött a válaszom: „Hasonlít a mennyek országa a szántóföldön elásott kincshez.” Mert tényleg olyannak éltem meg magam, mint aki megtalálja a földbe elrejtett kincset „aztán nagy örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van, és megveszi a szántóföldet” (Mt 13,44).

A harc ezzel a döntéssel persze nem ért véget. Az az ellenállás, amit korábban belülről éreztem, azzal nemsokára kívülről kellett szembesülnöm. A legközelebbi hozzátartozóim értetlenül álltak a választásom előtt, azt gondolták, hogy megbolondultam. Teljesen összetörte őket a döntésem. Sok jó szándékú ismerős is próbált lebeszélni erről a tervről. Erős érzelmi viharokat éltem át, nem volt könnyű kitartani a hosszú vajúdással megszületett elhatározás mellett.

Azóta 22 év telt el és nem mondanám simának és küzdelemtől mentesnek az életemet. Hasonló dinamikájú volt az a döntésem is, amikor egyházmegyés szeminaristából jezsuita lettem. Olykor bizony erősen meg kellett küzdeni a hivatáshoz való hűségért, sőt magáért az alapvető keresztény hitért is. Volt pár izzadságos időszak is az életemben, amikor más élet alternatívák nagyon kecsegtetőnek tűntek. A harc valósága tehát nem múlt el. Mégis a küzdelmes időszakokra visszatekintve utólag nagyon értékes és áldott szakaszoknak látom ma már őket, amely során mélyebben tapasztalhattam meg Isten erejét és persze saját törékenységemet is – ami szintén tud kegyelem lenni.

Fegyverek

Most szeretnék néhány „fegyverről” (vö. Ef 6,11) beszélni, amelyek hatékonyságát a saját életemben tapasztaltam meg a küzdelmek során.

Hit

A hivatásválasztásomban központi szerepet játszik az a megtapasztalás, hogy Isten szeret engem. A megfeszített Jézust szemlélve ölelt valahogy át az Isten szeretete és beláttam, hogy Ő mindent adott nekem, mindent adott értem, és hogy Ő szeretett előbb. Előbb volt nagyvonalú, minthogy bármit is kért volna tőlem. Nem tartott vissza semmit, hanem mindent adott, egész valóját. Ezért választottam papszentelésem előtt, épp 10 éve, Szent Pál szavait jelmondatul: „szeretett engem és önmagát adta értem” (Gal 2,20). A hivatásom itt gyökerezik, csak azért tudtam igent mondani a hívásra, mert megtapasztaltam az Ő szeretetét.

Sokat jelentett még a hívás követésében való elindulásban az a gondolat is, hogy Isten jó. Tényleg Jóisten, aki a javamat, a boldogságomat akarja és nem valami olyat, ami tönkre tesz. Sőt Ő az, aki a legjobban tudja, hogy mi is a boldogság számomra, hiszen Ő az, aki legjobban ismer. Ennek fényében olyan furcsa félni Isten akaratától, pedig volt idő, hogy féltem tőle. Isten jóságába vetett valós hit megóvott volna sok felesleges kínlódástól, aggodalomtól. Persze fejben tudtam, hogy Isten jó, de ez a tudás mégsem volt mindig a lényemet mélyen átható bizalom.

Ehhez kapcsolódik az isteni gondviselésbe vetett hit is. Amikor végre elindultam a papi hivatás útján csomó aggodalom is volt bennem: hogyan fog ez menni? Lesz türelmem még X évig teológiát tanulni? Tudok-e élni feleség, család nélkül? Mi lesz a szüleimmel, hogyan fogják túlélni azt a törést, ami a döntésem jelentett nekik?. Nem voltak válaszaim ezekre a kérdésekre. Végső soron csak egy válaszom volt: bízom Abban, aki meghívott. Ha Ő hívott, akkor majd erőt, képességeket is fog adni ehhez, alkalmassá tesz arra, amire magamtól nem érzem magam alkalmasnak. Ő az ég és föld Ura, majd a szüleimről is fog gondoskodni. Az Ő tervében lesz majd valahol értelme mindannak a „kerülőútnak”, ami a mérnöki tanulmányok jelentettek. Nem vagyok egyedül, nem kell mindent nekem megoldanom. Az úr velem és Ő gondoskodik.

Azóta eltelt 22 év és látom, hogy megalapozott volt ez a bizalom. Képes voltam újabb 11 évet formációban tölteni és szerettem is a teológiai tanulmányaimat. A szüleim is fokozatosan elfogadták a döntésemet és megbarátkoztak azzal, hogy egyetlen fiuk pap lett. A hitük is megerősödött azóta. A nőtlen életmódot is meg tudtam élni alapvetően örömben – ami persze nem jelenti, hogy olykor ne jelentene küzdelmet, mégis alapvető vágy bennem hogy az életemet így ajándékozzam Istennek és az ő népének.

Ima

A lelki úton, ami olykor a lelki harc formáját ölti alapvető fontosságú „fegyver” a kapcsolatok ápolása, mind vertikális (Istennel), mind horizontális (emberekkel) értelemben. A rendszeres imádság ott volt az életemben már a nagy döntésem előtt is. Esténként időt töltöttem Istennel, elolvastam a napi evangéliumot, vasárnaponként elmentem misére, olykor hétköznapokon is. Amikor viszont komollyá vált a dolog, nyitottabban kerestem az Isten akaratát, akkor ez a kapcsolattartás még szorosabb lett. Egy barátom beszélt ekkoriban arról, hogy neki milyen sok erőt jelent a napi szentmise. Elkezdtem hát én is minden nap misére járni és ez tart azóta is, most már persze nem kell templomot keresnem, mert én misézem:). Számomra nagyon fontos a napi eucharisztia, az Istennel való találkozásnak a legeminensebb helye. Naponta hallhatom Őt, aki meghívott, naponta befogadhatom szeretetének ajándékát és tapasztalhatom a hívását, hogy kövessem, abban, amit tesz: életét adja. Számomra az Eucharisztia a Forrással való folytonos kapcsolatot jelenti.

Az imaéletem másik pólusa a személyes ima. Ez is 22 éve vált intenzívebbé, amikor igent mondtam a hivatásra és elkezdtem minden nap imádkozni a rózsafüzért. Az ima formája azóta többször változott (Szent Ignáci szemlélődés, Jézus ima, exámen, szentelésem óta bejött a zsolozsma is stb), de megmaradt az a gyakorlat, hogy minden nap minőségi időt (1-1,5 óra) szánok személyes imádságra. Tapasztalom, hogy ha hanyag vagyok ezen a téren, akkor erősebbek a kísértések is, sokkal nehezebb a megküzdés a jóért. Azokban az időszakokban pedig, amikor intenzívebben tapasztaltam meg a lelki küzdelmet, akkor az imádságnak még nagyobb jelentőségét éreztem. Életem nagy döntéseit mind imádságos környezetben, lelkigyakorlatokban hoztam. Ezek a pontok aztán referencia pontként is szolgálnak. A rájuk való emlékezés útjelző azokban a pillanatokban, életszakaszokban is amikor épp nem vagyok annyira motivált.

Az Istennel való kapcsolatomban, fontos szerepet játszik a Szentírás is. Főleg a napi liturgia és a zsolozsma szövegei táplálékok és iránymutatók számomra, inspirálnak és úton tartanak. Gyorsan le is lehet tesztelni a bennem felmerülő gondolatokat, vajon harmóniában van Isten szavával? Ha ellentétes, akkor nem is érdemes foglalkozni velük. 

Emberi kapcsolatok

A lelki küzdelemben, és az úton járásban az emberi kapcsolatoknak is fontos szerepe van. Mid van, amit nem kaptál?- kérdezi Szent Pál (1 Kor 4,7) A hivatásomat nagymértékben más embereknek is köszönhetem.

Első körben a családomnak, akiktől a hit alapjait kaptam. Ezt mostanában egyre jobban felfedezem, sokkal jobban értékelem, mint 22 éve, amikor elindultam ezen az útón, amikor éppen velük kellett megküzdenem. Az anyai nagyanyám nagyon sokat adott nekem a hitben. Az elmúlt hónapokban pedig sokat foglalkoztam apai nagyapám hagyatékával, aki tartalékos honvédtisztként volt kinn az orosz fronton. Fényképek, napló bejegyzések és levelek és külső források alapján igyekeztem rekonstruálni, hogy merre is járhattak, mi történt velük 1942-43-ban. Nagy felfedezés volt számomra nagyszüleim kapcsolata. A tábori posta néhány megmaradt lapja tanúskodik összetartozásukról, hűségükről, szerelmükről. Felfedezés volt számomra nagyszüleim hite is, amiről leveleik világosan tanúskodnak. A háborúba indulás előtt nagyapám a Manrézában, a jezsuitáknál végzett lelkigyakorlatot. Gondosan feljegyezte a naplójában, amikor gyónt áldozott. Újra és újra átjön a levelek soraiban a hit Istenben, a bizalom az Ő gondviselésében. Nem sokkal a halála előtt (1988) hallottam tőle „Tudod Zolikám, engem a Szűzanya hozott haza Oroszországból.” Most valahogy jobban látom, hogy életem mennyire bele van gyökerezve a nagyszüleim életébe, hitébe, imájába. Hasonlót mondhatok a szüleimről is, akik idén 50 éve, hogy összeházasodtak. Kitartásuk egymás mellett nagy erőt jelent számomra.

Közösségek (MKK, esztergomi Kulcsosok), barátok – mennyi ember, akitől tanultam valamit a hitben, inspirált, megerősített. Nem tudtam volna követni a hívást, ha nem lett volna, akkor néhány jó barát, akik ismertek, becsültek és támogattak elhatározásomban. Vagy a lelkivezetők, akik mellettem álltak a megkülönböztetés és képzés hosszú évei során. Szeminarista társak, majd jezsuita rendtársak, barátok. A küzdelmes időszakokban a lelki kísérők és a közeli barátok szerepe hatalmas kincs volt számomra, akikkel őszintén beszélhettem vívódásaimról, küzdelmeimről, a sötétségekről és a megtörtségekről is, aki bátorítást, reményt tudtak adni. Nélkülük nem lennék már se pap, se szerzetes… Mély emberi kapcsolatok nélkül nem lehet normálisan élni ezt az életformát (persze más életformát sem…).

Számomra az úton egy szélesebb közösség, a szentek közössége is sokat jelentett, különösen a rendalapítónk Loyolai Szent Ignác. Abban, hogy jezsuita lettem nagyon nagy szerepe van a Jézus Társasága szentjeinek és kimagasló alakjainak. Életükről és működésükről olvasva ébredt fel bennem a vágy, hogy én is jezsuita szeretnék lenni, mert hasonló akarok lenni hozzájuk, Istenért és az Egyházért szeretnék én is nagy dolgokat tenni, mint ők tették. A hosszú képzésem során csomó más szentről is olvastam, sokuk sírjánál imádkozhattam. Amikor a szentelésemkor a mindenszentek litániája hangzott el, akkor csupa ismerős imáját kérhettem. Képzésem során talán a tengeren túli, a torontói időszak volt a legnehezebb. Különösen is megtapasztaltam akkor a kanadai jezsuita vértanúk, Jean de Brébeuf és társai segítségét. Nagyon sokat olvastam is róluk és nagyon inspirált az életük, erőt adtak a küzdelmeimben.

Jézus édesanyja Mária is nagyon fontos számomra. Ha küzdelem idején Máriára gondolok, csupán e gondolat révén is világosabban látom, hogy mit kell tennem. A rózsafüzér imádságot pedig egy biztos mentőkötélnek tapasztaltam meg lelki viharok idején.

Lelki mesterek

A küzdősportok és a lelki élet egyik párhuzama, hogy a harcosok nem születnek maguktól. Általában nem autodikata módon lehet megtanulni karatézni, vagy kung- fuzni. A harcosokat formálják, mestereik vannak. Vannak lelki mesterek is, akiktől nagyon sokat lehet tanulni a lelki életről. Számomra legfőbb mester –Jézus után - Ignác atyánk, akinek lelkigyakorlatai alap iránytű és leghatásosabb fegyver –ahogy Ignác maga mondja: „bebizonyosodott ugyanis, hogy ez a lelki fegyver Isten kegyelméből Urunk szolgálatát nagyon előmozdítja” (SJ Rendalkotmány 408). Különösen a lelki megkülönböztetés szabályai (Lgy 313-336, 352-370), hatalmas segítség volt számomra az eddigi utamon, mint ahogy a „józan és helyes választás” szabályai is (lgy 170-184). Az ignáci hagyományhoz segítettek közelebb szermélyesen, vagy írásaikkal olyan kimagasló jezsuiták, mint Vácz Jenő, Mócsy Imre, Pálos Antal, Nemes Ödön. Nagyon sokat tanultam tőlük. Mint ahogy nagyon hálás vagyok Hollai Antal atyának is, aki az esztergomi szemináriumban volt spirituálisunk. Még van egy csomó rendtárs és paptárs, akinek sokat köszönhetek ezen a téren, de talán a legnagyobb hatást az említett, már elhunyt atyák tették rám.

A lelki tájékozódás vonatkozásában érdemes megemlíteni még az intellektuális világítótornyokat is. Azt gondolom, hogy nem mindegy, hogy mi van a fejükben, milyen teológia iskola követőivé válunk. Vannak intellektuális zsákutcák, amik egzisztenciális zsákutcákhoz is vezethetnek. Ebben a tekintetben nagyon segítőnek találtam az utamon a Katolikus Egyház tanítását. A Katekizmus, a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai egy alap orientációt adtak számomra, amit ma is épp olyan fontosnak érzek, mint 22 ével ezelőtt. Még egyetemista voltam, amikor ezeket először olvastam és ma is újra és újra a kezembe veszem. Ma, amikor annyi vélemény, annyi nézet van még hasznosabbnak tartom a lelki úton a józan katolikus alaptanításhoz való ragaszkodást. Ezen a nagy katolikus hagyományon belül is vannak személyek, gondolkodók, akik jobban formálták a nézeteimet, akiktől a képzésem során többet olvastam. Ilyenek számomra Hans Urs von Balthasar, Henri de Lubac, Josef Ratzinger, Karol Wojtyla, vagy a régiektől Szent Iréneusz. Amikor olvasom, ezeknek a nagy teológusoknak az írásait azt érzem, hogy táplálóak, erőt adóak, irányt mutatóak. A teológiának is vannak klasszikusai, akiket nem elég egyszer olvasni. Az igazán nagyok olyanok, akiket újra és újra elő lehet venni és egy más élet szakaszban új módon inspirálnak.

Kereszt

Xavéri Szent Ferencet szokták keresztel a kezében ábrázolni, de vannak más szentek is, akiknek hasonló az ikonográfiájuk. Nem véletlenül. Előttem van az emlék, amikor még első éves voltam az esztergomi szemináriumban és a papszentelés körül a rektorunk a végzős évfolyam minden tagjának egy feszületet adott át útravalóként a papi élethez: „ezzel, vagy ezen” – mondta nekik. Szimbólumok ezek, amelyek mélyén az a meggyőződés áll, hogy Krisztus keresztje az Isten ereje, ahogy Szent Pál is mondta: „mi azonban a keresztre feszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság; maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége, Isten oktalansága ugyanis bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erősebb az embereknél..” (1 Kor 1, 24).

Amikor Szent Ignác, a két zászló elmélkedésében a sötétség erőivel szembeni harcra buzdít, akkor gyakorlatilag a kereszt útját ajánlja a jézusi tanítványoknak (szegénység szeretete, megvetések kívánása, alázat). Lelki harcainknak egyik legfőbb forrása, vagy az, hogy vonz valami, ami igen élvezetes, de ellentétes az alapvető erkölcsi normákkal, vagy, mert félünk, hogy elveszítünk valamit, ami úgy tűnik, hogy nélkülözhetetlen számunkra. Az örök kísértés az, hogy a boldogságunkat valamilyen teremtménytől várjuk illetve, hogy valamilyen evilági érték elvesztésével a boldogtalanságot társítjuk. Pedig a boldogság igazi forrása az élő Isten.

Jézus a lelki szegénységet mutatja fel, mint boldogságra vezető utat (Mt 5,3). Szavai radikálisak: „aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt” (Lk 9, 23-24). Egy olyan magatartásra hív Jézus, ahol minden evilági értékrend feje tetejére áll. Isten országa, azaz Jézus maga kell, hogy a tanítvány számára a mindenné váljon, az egy szükségessé. Továbbá legyen kész arra, hogy elfogadja mindazt, ami a Jézus követés következménye. Jelentsen ez olykor az üldözést, sőt akár a halált is (vö. Mt 24,9). A Jézusi tanítványságban benne van a készség a kereszt hordozására, a szenvedésre is. A legtöbb lelki harc oka, hogy nem vagyunk készek erre. Ragaszkodunk a dolgainkhoz és nehezünkre esik bármit is elengedni. Végső soron nem akarunk meghalni, félünk a haláltól. Ez egy természetes emberi érzés, Jézus maga is félt a haláltól, ugyanakkor mégis igent tudott mondani a keresztre, a meghalásra is. Az Atya üdvözítő tervéhez való hűség és az emberek iránti szeretet fontosabb volt neki a saját életénél is. Mi is félünk a haláltól, de gyakran annyira ragaszkodunk az élethez, hogy készek vagyunk, mindent feláldozni, még Isten parancsaihoz való hűséget is, csakhogy megmaradjon az életünk, vagy éppen jobban élvezhessük azt. Bennünk nem csak egy természetes, hanem egy rendezetlen ragaszkodás is van az élethez és itt vagyunk nagyon megkísérthetők.

Az orvosság, amit Jézus példája ad, hogy legyünk nyitottak a lemondásra, a kereszt vállalására is. Apró gyakorlatok, mint a tudatos egyszerűségre törekvés, a böjt, az önmegtagadás mind eszközök arra, hogy eljussunk egy nagyobb benső szabadságra, Ignáci kifejezéssel élve indifferenciára. A keresztény hagyományban nem véletlenül vannak jelen ezek az elemek. A múltban talán túl hangsúlyosak is voltak ezek, ma pedig mintha teljesen elfelejtkeztünk volna róluk, pedig minden nagy vallási hagyomány részei a lemondás gyakorlatai. Az önmegtagadásoknak vannak aktív formái, amikor valamit tudatosan bevállalunk pl. a böjt, de nem kevésbé hatékony eszköz, amikor az élet által vele járó nehézségekre igent mondunk. Nem panaszkodunk, nem dühöngünk, hanem még hálát is tudunk mondani egy egy nehézség miatt, mint a kereszt hordozás lehetőségére, Jézussal és a szenvedőkkel való szolidaritás megéléseként. Ezért mondhatta Szent Pál is „örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” (Kol 1,24). Hatalmas erő van egy ilyen hozzáállásban. Sok kísértés azonnal elveszíti az erejét, amikor hozzáállásunkban megjelenik a kereszt átölelésének lelkülete. A kereszt belső viharokat lecsillapító erejű.

A hivatásválasztási folyamatban gyakran jelent elakadást, hogy nem akarjuk elengedni a szép és értékes lehetőségeket. Halogatjuk a döntést, mert nem vagyunk készek felvállalni azt a fájdalmat, ami egy egy alternatíva elengedése jelent. Márpedig nincs döntés meghalás nélkül. Valaminek meg kell halnia, nem élhet minden. Valamit fel kell áldozni valami más érdekében. Amikor igent mondtam a papságra el kellett gyászolnom, hogy nem leszek kutatómérnök, nem lesz feleségem, nem lesznek gyerekeim. Ebben ott a meghalás. Ahogy ott a meghalás abban is, hogy hűséges maradok az elindult úton akkor is, amikor nehéz, akkor is amikor nincs kedvem, amikor a másik füve zöldebbnek látszik. Van amikor csak a száraz, a teljesen üresnek, értelmetlennek látszó kitartás marad, a vak bizalom: mégis hiszek, mégis kitartok. Amikor nem érzek semmi hősiességet, csak kínt. Van, amikor a hűség fájni tud.

Ugyanakkor mégis e meghalások által találtam meg az életet. Mert lemondtam utakról ezért tudtam igent mondani a jezsuita hivatásra és tapasztalhattam azt az örömet, amit az Úr ezen az úton tartogatott számomra. A halálok mögött ott volt a feltámadás és az élet. A fájdalomból élet születik és ami üresség volt, az tartalmat nyer. Ez a húsvét és a keresztény egzisztencia alapdinamikája is, amit sokszor megtapasztaltam. Érdemes kitartani! A keresztből új élet fakad. 

A döntés ereje

A hivatásválasztás nem elsősorban egy intézmény választása volt számomra, „papság a Katolikus Egyházban” – hanem mindenek előtt egy személytől jövő, teljes önátadásra meghívó szóra adott válasz, aminek persze része az intézmény is, de legmélyebb szinten a személyesség van: Jézus, aki szeret, Ő meghívott. Valahogy Jézus személye, szavai, példája életem alapiránytűjévé váltak már jóval a papság melletti döntésem előtt is, de mégis ebben a döntésben valahogy még fontosabbá vált Ő számomra. Pál szavai közel kerültek hozzám: „mindent veszteségnek tartok Uram, Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretéhez képest. Miatta minden értékét veszítette a szememben, és mindent szemétnek tartok, csak hogy Krisztust elnyerjem” (Fil 3,8). Most 22 év multán még elevenebben látom, hogy a hivatásra mondott igen által megváltozott a Jézushoz fűződő kapcsolatom. Jézus mindennél és mindenkinél fontosabbá vált számomra, egzisztenciálisan függővé váltam tőle, hiszen nélküle minden értelmetlen, amit az ember papként cselekszik.

Persze, a nagy döntéstől nem szűnt meg még a küzdelem. Tapasztalom, hogy folyton vissza visszalopom, amit már egykor odaadtam. A kényelmességek, a ragaszkodások vagy éppen a cselekvés túlpörgése veszélyezteti, hogy tényleg Isten legyen az első az életemben. Mégis a meghozott döntés, a több alkalommal (fogadalmak, szentelések) kimondott elköteleződés irányt ad. Van hova visszatérni, van honnan megújulni. A küzdelemben erőt ad, ha arra gondolok, hogy már elköteleződtem. Amikor összekuszálódik minden, akkor nem a jó döntésért imádkozom, hanem a hűségért. Kegyelmi pillanat, amikor ki tudom mondani egy lelki viharban, hogy „Uram inkább vedd el az életemet, mintsem, hogy hűtlen legyek hozzád.” Ennek az imának nagy vihar lecsendesítő ereje van, többször tapasztaltam már.

A rendszeres gyónásoknak is van itt jelentősége. Fontosnak tartom, hogy kb. havonta gyónjak, ami az irgalmas Jézussal való találkozás számomra, kegyelem, ami megerősít a hivatásomban, megújítja az elkötelezettségemet. A kiengesztelődés szentsége gyógyítja azokat a sebeket, amit a lelki élet küzdelmeiben szereztem, azaz a hűtlenségeim sebét. Ebben a gyóntatói szolgálatom is segít. A gyónók alázata, őszintesége tükröt tart elém, szavaikon keresztül gyakran saját mulasztásaimra, hűtlenségeimre láthatok rá.

A döntésekhez való hűség alapja végső soron az Úr hűsége. Ő mindig hűséges, nem bánja meg a meghívását, nem hagy cserben. Benne bízom, neki ajánlom fel minden nap kezdetén az életemet, munkámat, embereket, akikkel találkozom. Szövetséget kötött velem, Ő az a Király, akinek oldalán harcolhatok. Tőle kérem a mindvégig tartó hűség kegyelmét.