Hétfőn egy huszonegy éves lánytól, Claire Winelandtől búcsúzott a világ, aki gyógyíthatatlan, „cisztás fibrózis” nevű betegségben szenvedett. A CNN-en keresztül értesültem a halálhíréről, ami által betekintést is nyerhettem az életébe. Keresztény vagy hívő? Nem tudom. Mégis, annak alapján, amit láttam és hallottam tőle, azt mondom: szent volt. Huszonegy évesen az élet olyan mélységére tapint rá, ami elbűvöl. Az alábbiakban egy TEDx Talk-beszédéből idézek, mely nagyon megérintett, és sokat épültem rajta.

„Tizennégy éves voltam, amikor elkezdtem ezeket a beszédeket, és nagyon egyszerű volt, mert az élettapasztalatomról és a történetemről beszéltem. Egy »cisztás fibrózis« nevű betegséggel születtem, ami sűrű nyákot termel a szervezetemben. Ez undorító. Nem tűnik túl félelmetesnek, egészen addig a pillanatig, amíg ráeszmélsz, hogy az összes szervedet ellepi a sűrű nyák. A szerveid eleinte elkezdenek furcsán viselkedni, majd lassan leállnak, ahogy idősebb leszel.

Most tudom, hogy kissé megtévesztő vagyok, mert abból, ahogy vidáman és viccelődve felléptem, arra gondolhattatok, arról fogok beszélni, hogyan legyünk boldogok; vagy hogyan találjunk örömet az életben, hogyan legyünk rendben önmagunkkal… Most azonban nem azért vagyok itt, hogy elmondjam, hogy a cisztás fibrózis nem nehéz. Nem azért vagyok itt, hogy elmondjam, hogy olykor nem borzongok bele a fájdalomba. Naponta négy-öt órát vagyok lélegeztető gépen. Képzeld el, hogy naponta négy-öt órát kellene mosnod a fogad. Teljesen kikészülnél tőle!

Körülbelül ötven gyógykezelésben és harminc sebészeti beavatkozásban volt részem, és életem negyedrészét kórházban töltöttem. Ez nehéz és fájdalmas. Mégsem ez a legnehezebb része. A CF-ben [cisztás fibrózis] a legrosszabb a vele járó bűntudat. Akár túléled, akár nem, akár jól vagy, akár nem, akár tudsz lélegezni, sétálni vagy sem; sok azon múlik, hogy mennyire vigyázol magadra. Hogy beveszed-e a gyógyszereidet, jól végzed-e a gyakorlatokat… Gyerekként ez a bűntudat szörnyű volt, és az egész életemet végigkísérte. Akárhányszor a kórházban kötöttem ki vagy beteg voltam, azt éreztem, hogy az én hibám. Arra gondoltam, hogy a szüleim nagyon szomorúak lesznek, ha egy nap meghalok, mert a cisztás fibrózisnak nem jósolnak sok időt, ugyanis végzetes.

Amikor megszülettem, tíz évet jósoltak nekem, és ez tizenhat, tizennyolc, tizenkilenc, majd húsz évre emelkedett. Most húszéves vagyok, és tudtok számolni... Minden egyes alkalommal, amikor a szüleimet összetörve látom, azt érzem, hogy az én hibám. Ezért annyira nehéz a CF. Nem azért vagyok itt, hogy elmondjam, ez sétakocsikázás, és mindennek ellenére boldognak kell lenned. Nem. Ez nehéz és fájdalmas. Ezeket a beszédeket azért vállalom, hogy kiemeljek egy dolgot. Az életed lehet, hogy gyötrelmes. Lehet, hogy szenvedsz. Ezáltal megtapasztalhatod, hogy milyen embernek lenni, a folyton kavargó és fojtogató érzésekkel együtt.

Mégis élheted úgy az életed, hogy büszke légy rá. Azért mondok igent ezekre az alkalmakra, hogy ezt elmondjam. Nem azért, mert szeretem a reflektorfényt. Nem azért, mert annyira szeretek beszélni: az egyetlen tehetségem az össze-vissza locsogás.” [Itt elneveti magát.]

„Meg akarom osztani veletek azt a tapasztalatomat, hogy szenvedhetsz, és ezzel együtt rendben lehetsz önmagaddal. Szenvedhetsz, és ennek ellenére tehetsz még valamit. Az életed minőségét nem az határozza meg, hogy egészséges vagy beteg, gazdag vagy szegény vagy. Nem! Az határozza meg, hogy emberként mit kezdesz ezekkel a tapasztalatokkal: a megszégyenítő és fájdalmas pillanatokkal.

Amikor kislány voltam, nagyon össze voltam zavarodva, mert senki sem volt az életemben, akire hasonlítani szerettem volna. Nem volt olyan beteg ember, aki érdekes lett volna, aki kezdett volna valamit az életével, vagy hozzájárult volna valamihez. Persze volt olyan kéz és láb nélküli ember, aki inspiráló beszédeket tartott. Ez kezdésnek jó volt. Mégsem láttam senkit, aki a betegségével együtt, az agyát és az értelmét használva hozzájárult volna a világ jobbá tételéhez. Úgy éreztem, nincs senki, akire igazán felnézhettem volna.

Senki sem lesz belőlem. Betegként és fiatalként ezt nagyon nehéz megélni. Az emberek első szava az, hogy mennyire sajnálnak; és ez befészkeli magát az agyadba. Azt kezded érezni, hogy valami talán nincs rendben veled. Talán nem csinálok valamit jól. Talán már születésemtől kezdve nem vagyok olyan jó, mint mások. Talán nem járulhatok hozzá a világhoz, mert nem vagyok képes rá. Talán ezért van, hogy a beteg emberek nem alkotnak semmi szépet. Egyszerűen mert lehetetlen.

Amikor még nagyon kicsi voltam, az egyik barátom adott egy Stephen Hawking-könyvet. Egyszerűen magába szippantott. Ez volt a legvagányabb dolog, amivel valaha találkoztam… Nem volt CF-je, de nagyon frusztráló betegséggel küzdött, ami miatt az egész teste tehetetlenné vált. Mégis volt valaki, aki valami hihetetlen dologgal hozzájárult az emberiséghez és a társadalomhoz. Ő volt az első példaképem”.

Ezt követően egy súlyos esetről beszél, aminek következtében három hétig volt kómában. „Valahogy átverekedtem magam rajta és túléltem, s ezt annak a hihetetlen támasznak tulajdonítom, amit a családomtól kaptam, akik segítettek nekem mindezen túljutni. Ez után azt is láttam, hogy ez a fajta támasz más CF-es embereknek nem adatik meg. Valójában a cisztás fibrózis hihetetlenül elszigetelő betegség. Ezek az emberek egyszerűen nem tudnak másokkal egy szobában tartózkodni. Még a szüleik sem lehetnek velük anélkül, hogy tetőtől talpig beöltöznének. Ezenkívül rengeteget időt kell a kórházban tölteniük”.

Ezt követően Claire arról beszél, hogyan hozott létre egy non-profit szervezetet azoknak a családoknak a támogatására, akiknek gyermeke CF-fel küzd. Többek között egy olyan CF-es hajléktalan kislányon segített, aki azelőtt készülékével házról házra járt. Segített neki lakást találni, így már nem volt már többé a kórházhoz láncolva.

„Olyan emberré váltam, aki a gyermek énemet is inspirálta volna. Olyan emberré, aki nem tagadja le a betegségét, aki nem mondja azt, hogy nem szenved. Ezzel a tapasztalattal együtt mégis adtam, tettem valamit. Olyan életet éltem, amire büszke vagyok, és a gyermek énem is büszke rá. Az igazság nem csak arról szól, hogy boldogok legyünk. Nem csak arról, hogy folyamatosan boldogok akarunk lenni… Az élet megannyi érzés ringlispílje: egyik pillanatban jól vagy, a másikban pedig egyedül és kétségbeesettnek érzed magad; azt hiszed, hogy sosem fordulnak már jóra a dolgok. Az élet nem az érzésekről szól, nem arról, hogy minden percben jól érezd magad, hanem arról, hogy kezdj valamit az életeddel, hogy légy büszke arra, aki vagy és amit adsz. Ez sokkal hatékonyabb és mélyebb annál, mintsem hogy vidám légy.

Fájhat. Megtapasztalhatod mindezt, ítélkezés nélkül, anélkül, hogy kétségbeesetten helyre akarnád állítani a dolgokat. Semmi gond sincs veletek. Semmi gond sincs velem. Nem érdekel, hogy beteg vagyok. Ha holnap feltalálnának egy kezelést, nem érdekelne, mert nem az határozza meg az életem. Nem akarok mindenáron meggyógyulni. A szenvedésem sokat adott nekem, mert azáltal adhattam valamit az embereknek”.

Ez egy igazán érett (huszonegy éves!) és megváltott ember tanúságtétele, aki nagyon jól rátapint a lényegre. Hiszem, hogy ezt azért tudta megtenni, mert betegsége következtében sikerült önmaga legmélyebb valóságával kapcsolatba kerülnie. Két dologra mutat rá, amelyek az életben nagyon fontosak. A szenvedés idején még inkább, mert akkor vagyunk a legsebezhetőbbek és a legkiszolgáltatottabbak.

Az első: a kapcsolatok, amelyek igazán táplálni tudnak. Kapcsolat a barátaimmal, a környezetemmel, de kapcsolat az Úrral is. Ha ez nincs meg, ráadásul a betegség következtében megszűnnek azok a tevékenységek is, amelyek a figyelmünket magunkra terelik, akkor nagyon könnyen összeroppanhatunk, és iszonytató ürességet tapasztalhatunk magunkban.

Meghívlak, hogy állj meg egy pillanatra! Mikor volt utoljára, hogy feltöltött egy baráti beszélgetés? Maradj egy kicsit ennél az élménynél! Engedd, hogy hasson rád, tápláljon! Engedd, hogy megérintsen mindaz, amit Isten az emberek által adni akar neked!

Nagyon fontos életünkben, hogy megálljunk azoknál a kapcsolatoknál, amelyek igazán képesek táplálni. Engedjük, hogy a másoktól kapott szeretet, elfogadás, hogy fontos és értékes vagyok a másik számára, alakítson minket és erővel töltsön el!

Mindezt azért tegyük, mert a betegségben, a sötét órákban, a vigasztalanságban nagyon könnyen azt érezhetjük, hogy magunkra maradtunk. A gonosz szellem ilyenkor felhangosítja mások sajnálkozását, melyekből nem kérünk, vagy az ítélkező tekinteteket, szavakat. Betegség idején hajlamosak vagyunk magunkba szívni a negatív energiákat, a keserű tapasztalatokat, ezek viszont bezárnak, utálatossá és elviselhetetlenné tesznek minket. Ez nem segít. Ezért ilyenkor álljunk meg egy pillanatra, és térjünk vissza a szeretettapasztalathoz, ami a szívünkben sokkal mélyebben van jelen. Kérjük az Urat, hogy a vigasztalanság pillanataiban segítsen újra és újra visszatérni ezekhez a szeretettapasztalatokhoz (ahogy Nemes Ödön mondaná: szeretetcölöpökhöz), hogy a vigasz, a hit, remény és szeretet lelke erősödhessen bennünk.

A másik erőforrásunk: a szolgálat. Ferenc pápa gyakran beszél arról, hogy az ember méltóságát a munka adja.

Itt is jó, ha megállok egy pillanatra. Mikor éreztem utoljára egy feladat elvégzése után, hogy feltöltődtem és lelkes voltam? Jó ilyenkor megállni, és figyelni, mi történik. Rátekinteni arra, hogyan akar az Úr engem mint eszközt, használni.

A jezsuiták Rendalkotmányának harmadik pontja így fogalmaz: „E Társaság célja nemcsak az, hogy az isteni kegyelem segítségével saját lelkünk üdvösségén és tökéletesítésén munkálkodjunk, hanem az is, hogy ugyanennek a kegyelemnek segítségével serényen törekedjünk előmozdítani embertársaink üdvösségét és tökéletességét”.

Üdvösségünk és boldogságunk mélyen összefügg mások üdvösségének és boldogságának szolgálatával. Ezt úgy is fogalmazhatnánk, hogy mások szolgálata hozzájárul személyes megváltásunkhoz. Ezért fontos felfedezni azt az életmódot, hivatást, ami teljességet ad számunkra. Ezt nem elefántcsonttoronyban végzett elmélkedés hozza meg, hanem a tapasztalat. Fontos, hogy az ilyen teljesség-élményeknél időről időre megálljunk, és tudatosítsuk, mi az, ami rezonál, életre kel bennünk. Hol tapasztalunk végtelenül nagy derűt, miközben másokat szolgálunk? Ez jele annak, hogy az életnek egy forrása rejlik ott, ahova időről időre vissza kell térnem, ha az életemet a maga teljességében akarom élni.

Ennek talán ellentéte a melankólia, amikor bezárom a szívemet, mások és talán önmagam előtt is. Amikor elvagyok a sebeim nyalogatásával, sötét képet festek az életemről, és azt érzem, semmire sem vagyok képes. Ez pedig magába szív, fogva tart, és elszívja az összes energiámat. Ilyenkor ismét fontos visszatérni azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyekben teljesnek éreztem magam, ahol az Isten életet tudott adni másoknak általam. Engedjem, hogy mindez újra erőt adjon, vigasszal töltsön el!

Röviden összefoglalva így fogalmaznám meg Claire üzenetét: ha a padlóra vágódtál, állj fel, és állj meg egy pillanatra! Tekints vissza, hogy mit tanultál belőle, mi az a gyöngy, amit abból a nehéz helyzetből magaddal viszel? A lelkivezetőm egyszer úgy fogalmazott: a növekedés a kudarcainkkal való szembesülésből származik.

Te hogyan növekedtél a bukásaid által?