A közelmúltban Ferenc pápa több alkalommal érintette az Egyház szociális tanítása és a közélet/a politika kapcsolatát, nevezetesen, amikor két hiteles olasz katolikus példáját: a szentéletű Giorgio LaPira kereszténydemokrata politikus és a már Boldog Giuseppe Toniolo közgazdász szociális apostolságát és politikai elkötelezettségét idézte fel.^[1]

Tavaly, 2017. március 24-én pedig, amikor az Európai Unió vezetőivel találkozott a Vatikánban, arra emlékezett, hogy 60 évvel azelőtt írták alá a Római Szerződést, amely 1958. január 1-jén lépett hatályba: ez hozta létre az Európai Gazdasági Közösséget.^[2] Ferenc pápa – elődei megnyilatkozásaira is hivatkozva – felidézte a három hiteles keresztény államférfi: Konrad Adenauer, Alcide De Gasperi és Robert Schuman életművét, akiknek a nevéhez fűződik földrészünk egyesítésének terve. Ennek konkrét kezdőlépése volt 1951-ben az első nemzetek feletti európai intézmény, az Európai Szén- és Acélközösség, a mai Európai Unió elődjének létrehozása. Közülük kettőjüket, Alcide De Gasperi olasz és Robert Schuman francia politikust már megilleti az Isten Szolgája megnevezés, folyamatban van boldoggá avatási eljárásuk. Emlékük élénken él a földrész egyes keresztény közösségeiben. Erre példa, hogy a lengyel főpásztorok plenáris ülésük végén arra kérték a híveket, hogy imádkozzanak Európáért, és ismételten leszögezték: támogatják Alcide De Gasperinek és Robert Schumannak, az Európai Közösség megálmodóinak boldoggá avatását.

Keresztény Európa?

Ferenc pápa Robert Schuman elhíresült mondatát ismételte meg az Európai Unió vezetőinek: „Európa vagy keresztény lesz – vagy nem lesz!” Ezzel utalt a lengyel (Szent) II. János Pál számos megnyilatkozására, aki újra meg újra hangoztatta, hogy fel kell éleszteni Európa „keresztény gyökereit”.

Ezt ma már nagyon sokan vágyálomnak (ha nem lázálomnak) tartják. Európában a keresztények immár szekularizált társadalomban élnek: a volt kommunista országokban megszűnt ugyan a politikai ateizmus és az egyházak elnyomása, de az „elvilágiasodás” (szekularizmus) és a vallási közömbösség, a jólétre korlátozódó gyakorlati materializmus egyre aggasztóbb méreteket ölt.

Ez a helyzet azonban nem jelenti azt, hogy a vallási és etikai dimenziót kiküszöbölhetik a közéletből. A keresztények szolidárisak az emberi közösséggel, ezért nem fordulhatnak el e világ valóságaitól: részt vesznek az „evilági város” építésében, miközben az Egyházat is építve előkészítik Isten Országának eljövetelét, amely végső soron a feltámadt Krisztus Lelkének a műve lesz. A katolikusoknak, mint állampolgároknak, részt kell venniük a politikai vitákban, védeniük kell saját jogaikat és mások jogait, igyekezniük kell olyan társadalmi-politikai légkört teremteni, ahol – a világnézetek pluralitása ellenére – lehetséges bizonyos minimális etikai konszenzus. Az értékek átadása a nevelés révén a nemzet jövőjének biztosítéka. A politika közös emberi mű; művelése állandó feladat. Valamiképpen az emberi élet valamennyi lényeges szempontját érinti: mindennapi életünket éppúgy, mint az emberiség jövőjét minden szinten. Sokszor a hívők közömbösek a politikai vitákkal, pártokkal szemben: „piszkosnak” tartják a politikát, és ezért visszavonulnak a „privát” szférába. Ez a magatartás azonban lemondás arról, hogy az evangélium kovászával áthassuk a közéletet is.^[3]

Egyház és állam – modern laicitás (francia példa)

„Az Egyház a lelkiismereteket szólítja: milyen legyen a keresztények részvétele a politikában?” Ezzel a témával foglalkozott a 2012-es franciaországi választások előtt egy évvel a francia katolikus sajtó. A francia főpásztorok nyilatkozatai előre fel akarták készíteni a híveket a helyes döntésre – felvilágosítani a katolikusokat kötelességükről, bizonyos támpontokat nyújtva a felelős döntéshez. A téma ma is, talán fokozottabban, mint valaha, időszerű: nemcsak a francia, hanem az összeurópai, így a magyar politikát is érintő kérdésekről van szó (gondoljunk itt a Magyarország Alaptörvényének bevezetője, a Nemzeti Hitvallás körüli viták időnkénti emlegetésére), röviden ismertetem a francia főpásztorok állásfoglalását a „laicitás” helyes értelmezéséről. A magyarországi keresztényeknek is tanulságul szolgálhatnak.^[4]

„Az Egyház legidősebb leánya” a felvilágosodás terjesztője, a forradalmak és a vallásellenesség gerjesztője, a 19/20. század fordulóján a katolikus megújulás (konverziók áradata) és egyben az egyház és az állam szétválasztásának, a „laicitásnak” úttörője. „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, miként a „demokrácia” – evangéliumi ihletésű szavak, de ismerjük, hogy a valóságban mit fedett a „népi demokrácia” vagy a „szocializmus”! Erről szívesen idézem a kiváló cseh drámaírót és politikust, Václav Havelt (1936–2011).^[5]

„A szavaknak is van történelmük. Például a »szocializmus« szó megalázott és elnyomott emberek egész nemzedékei számára szinonimája volt egy igazságosabb világnak, és az eszményekért, amelyeket ez a szó kifejezett, emberek képesek voltak az életükből hosszú éveket vagy akár magát az életüket feláldozni. (…) Az én hazámban ebből a »szocializmus« szóból már réges-rég közönséges gumibot lett, amellyel valamely meggazdagodott és semmiben sem hívő bürokraták verik hátba szabadon gondolkodó polgártársaikat, akiket a »szocializmus ellenségeinek« (…) neveznek. Az én hazámban ez a szó már réges-rég nem egyéb, mint istentelen varázsige, amelyet az ember, ha nem akar gyanússá válni, leginkább kerül.” Vaclav Havel utalt a francia forradalom szép nyilatkozatára és annak jelszavaira: „Szabadság, egyenlőség, testvériség – micsoda felséges szavak! És milyen félelmessé válhat az, amit jelentenek: a kivégzés előtt kigombolt ing szabadsága, a meztelen nyakra lezuhanó guillotine sebességének egyenlősége és a testvériség abban a gyanús mennyben, ahol a Legfőbb Lény uralkodik!”^[6]

Visszatérve még a „laikus” Franciaországra, emlékeztetek a laicitás körüli harcok történetére.^[7] Amikor 1905-ben meghozták az egyház és az állam szétválasztásának törvényét, a francia katolikusok azt úgy élték meg, mint az egyház és a hit elleni agressziót, vagyis amely az egyház lerombolását célozza. Két pápai enciklika is elítélte ezt a törekvést és törvényhozást. Ma már az egyház alkalmazkodik a törvényhez. Egy évszázad alatt sok minden megváltozott: az általános vallási helyzet, az a fogalmi és értékrendszer, amelyben a laicitás gyökerezik, az adminisztrációs gyakorlat, és főleg a szellemek fejlődése, ideértve a katolikusok állásfoglalásának változását is. Hosszú szenvedélyes vitasorozat és a lelkiismeretek kínlódása előzte meg a „megbékélést”. 1923-ban a Francia Köztársaság és a franciaországi katolikus egyház (a Szentszékkel való tárgyalás nélkül) egy bizonyos megállapodásra jutott, modus vivendit fogadott el. Az állam lemondott arról a törekvéséről, hogy a politikai demokrácia mintájára szervezze újjá az egyházat. A Köztársaság pedig elismerte, hogy a katolikus egyház alapelve más természetű, mint a politikai demokráciáé.

A század elején, a republikánusok, hűen a francia forradalom eszméjéhez, a nemzeti egység „vallását” hirdették; ennek határozottan ellene volt a katolikus egyház. A liberálisok azt hangoztatták, hogy a vallás magánügy, nincs társadalmi, közéleti szerepe: az emberi és polgári jogok deklarációja is szétválasztja az állampolgárságot a felekezetiségtől, és X. paragrafusában a hitekről úgy beszél, mint egyéni meggyőződésekről. De hosszú, egy százados fejlődés után a laicitásnak már nem csupán negatív jelentése lett. Ma már a katolikusok – főleg a II. Vatikáni zsinat tanítása nyomán – általában elfogadják a pluralizmust (a vélemények és hitek pluralizmusát), ami a demokrácia egyik fő jellemzője.

A II. vatikáni zsinat a vallásszabadságról szóló nyilatkozatban megnyitotta az utat a pluralista társadalom és a laicitás olyan értelme felé, amely számol a vallással, de nem küzd ellene. Az egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó konstitúció (GS 76) kimondja: „A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van.” A vallásszabadságról szóló nyilatkozat (=DH, 6) is leszögezi: „A polgári hatalomnak igazságos törvényekkel és más alkalmas eszközökkel vállalnia és biztosítania kell minden polgára szabadságának védelmét”, és semmiféle kényszert nem alkalmazhat.

A francia főpásztorok az állam és az egyház 1905-ös szétválasztásának centenáriuma alkalmával nyilatkozatukban emlékeztettek arra, hogy a Francia Köztársaság alapelve a laicitás. Az egyház elfogadta ezt a törvényt, amely ma is érvényes. Az állam nem ismer el, és nem támogat semmiféle kultuszt (felekezetet), de biztosítania kell a lelkiismereti szabadságot és a szabad vallásgyakorlatot. Itt a dokumentum figyelmeztet: újabban ismét vita támadt a laicitás elvéről a sok muzulmán vallású bevándorolt állampolgár gyakorlata miatt. (Emlékeztetek: Franciaországban 2004 tavaszán fogadták el azt a törvényt, amely tiltja a vallási jelképek viselését az állami fenntartású közoktatási intézményekben.) A francia püspökök hangsúlyozzák: a laicitást nem szabad megmerevíteni adminisztratív intézkedéssel úgy, hogy kizárja a vallásosság bármilyen nyilvános kifejezését, mert akkor ez a szabadság már illuzórikus lesz – majd hozzáfűzik: a közelmúltban a katolikus egyház elleni túlzott türelmetlenség jelentkezése is azt jelzi, hogy az egyházellenes múlt nyomai még teljesen nem tűntek el. A katolikusok hallatni akarják szavukat a demokratikus társdalomban. Amikor kifejezik nézetüket, nem ellenkeznek azok szabad véleménynyilvánításával, akik nem osztják hitüket. A Francia Köztársaság laicitásának helyes értelmezését és alkalmazását óhajtják békét kereső nyíltsággal.

Kereszténység és demokrácia

Nem „keresztény demokrácia”? Egy jó évszázaddal ezelőtt európai szinten vita folyt arról, hogy van-e „keresztény filozófia”, vagy nálunk: létezik-e „katolikus költészet”. Anélkül, hogy e vitákat most ismertetném, utalva a fent elmondottakra is, annyit bocsátok előre: a „keresztény” vagy „katolikus” jelzőt ne az elvont fogalmakhoz, ideológiákhoz, mozgalmakhoz, pártokhoz, hanem inkább olyan (világi vagy egyházi) személyekhez (politikusok, költők, szentek) kapcsoljuk, akik – bár gyarlók és bűnösök, mint minden ember – igyekeznek megélni az Evangéliumot, Krisztus hiteles tanúi.

Amikor (ma már Szent) II. János Pál pápa 1991. augusztus 20-án a ferihegyi repülőtéren elbúcsúzott Magyarországtól, többek között ezt a figyelmeztetést hagyta itt a magyaroknak: „Bár életünkhöz szükségünk van anyagi javakra, az emberi boldogságot nem lehet merőben anyagi jólétre építeni. Igaz, hogy azon kell fáradoznotok, hogy legyőzzétek a súlyos gazdasági nehézségeket és szociális problémákat. Az igazságosság segíthet titeket, hogy igazságosan osszátok szét az anyagi javakat, de a boldog és igazán emberi társadalmat nem lehet megteremteni irgalom, szeretet  és megbocsátás nélkül. Arra törekedtek, hogy új, demokratikus társadalmat hozzatok létre, amely a jogon és igazságon alapszik. És hozzáteszem: nem tudjátok felépíteni ezt a világot, ha nem vagytok készek arra, hogy megvalósítsátok az irgalmasság és a szeretet értékeit.”

Ezt azóta is ismételték/ismétlik a pápák, XVI. Benedek és Ferenc pápa, hivatkozva a katolikus egyház szociális tanítására.

Az elmúlt két évtized alatt, felmérések és saját tapasztalatunk alapján is, világosan látjuk, hogy nem elégséges az ún. „rendszerváltás”, mi több: a demokratikus társadalom építése nem korlátozódhat csupán a súlyos gazdasági-társadalmi problémák megoldására. Mert az ember végső soron nem kizárólag a jó-létre, hanem a több-létre hivatott: az Isten képére alkotott személynek természetfeletti, örök rendeltetése van, innen emberméltósága, innen jogai, ezért a személy „öncél” (Kant) olyan értelemben, hogy egyedül Istennek van alávetve, minden már a teremtésben érte van. Ezt valljuk mi, hívők. De a nem hívők is beláthatják és sokszor hangoztatják, hogy a technika és a politika etika nélkül sikertelen vagy embert pusztító lesz. Ha egyedül vagy főleg a „pénzpiac” számít (Ferenc pápa: A gazdagság öl!), ha elhatalmasodik az individualizmus, a nyereség- és hatalomvágy, ha a teremtet javak elosztása nem az igazságosság szerint történik (Ferenc pápa: Laudato sí enciklika), a törékeny „demokrácia” veszélyeztetett, a társadalmi konfliktusok egyre feszültebbek lesznek. Emberi és keresztény értékeket kell közvetítenie a családnak, az iskolának, a médiumoknak – a nevelés minden szintjén –, hogy az új nemzedék ne futóhomokra építse jövőjét.     

Csakhogy manapság a „likvid” társadalomban szétfolytak az értékek, szétestek az etikai támpontok – mit és hogyan adjuk át a keresztény hitet az új nemzedéknek?

Értékválság – erkölcsi támpontok?

Hivatalos egyházi dokumentumok gyakran bírálták azt a modern relativizmust, amely megkérdőjelezi az örök igazságokat és örök (változhatatlan) erkölcsi normákat. A mai értékválság tagadhatatlan, és nem csupán a kereszténység krízisével, hanem kultúránk és civilizációnk egyetemes válságával függ össze. Ezt fölösleges tovább fejtegetnünk. Nos, éppen ezért felvetődik az alapvető kérdés: melyek e válsághelyzetben a maradandó értékek, melyek azok az etikai támpontok, amelyeket a családi és iskolai nevelésben, egyáltalán az értékek átadásánál figyelembe kell vennünk? Szem előtt tartva természetesen a valós helyzetet, tehát azt, hogy a keresztény hit és a krisztusi tanítás megfogyatkozott, sőt még a korábban többé-kevésbé tiszteletben tartott ún. természeti erkölcsöt is elvetik. (Lásd az 50 évvel ezelőtt megjelent, a születésszabályozással foglalkozó Humanae vitae körlevél körüli vitákat.) Vannak-e, és ha vannak hívők és nem hívők által elfogadott közös támpontok, hogyan lehet azok egyetemes érvényét igazolni, megalapozni? Most különösen a közélet és a politika világára figyelünk.

Visszatérek a francia példára. Az itt vázolt szempontok visszatérnek az Egyház szociális tanításában, Ferenc pápa is gyakran hivatkozik e támpontokra megnyilatkozásaiban.

 Első megközelítésben^[8] elfogadhatjuk azokat a támpontokat, amelyeket a francia püspökök Szociális Bizottsága 1999. március 23-i nyilatkozatában^[9] a katolikusok demokratikus-politikai elkötelezettségével kapcsolatban felsorol:

1) Az emberi személy méltóságának primátusa (elsőbbsége). Minden intézmény, minden társadalom az ember előmozdítását szolgálja, akinek joga van a szóláshoz és a részvételhez. „A szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért.” (Mk 2,27)

2) Különös figyelem a szegényekre, a gyengékre, az elnyomottakra, akik a megtestesült Isten Fia, Krisztus arcának eleven tükrei. „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.” (Mt 25,40) A politika nagyságát jelzi az, ha felismeri, integrálja és segíti fejlődésében a nincsteleneket, kitaszítottakat, és emberi életkörülményeket teremt számukra.

3) A hatalmat szolgálatként felfogni, nem pedig uralkodásra használni. Jézus figyelmeztetett: „Aki közületek elöljáró, viselkedjen úgy, mint a szolga.” (Lk 22,26)

4) Az ellenfél tisztelete. Neki is megvan a részigazsága. Az evangélium arra szólít fel bennünket, hogy még ennél is tovább menjünk: „Szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok üldözőitekért; így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki felkelti napját jókra és gonoszokra…” (Mt 5,44–45)

5) Nyitottság az egyetemesség felé, túlhaladva minden nacionalizmust és rasszizmust. „Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, bármely nemzethez tartozó ember kedves előtte, ha eltölti az ő félelme, és igaz tetteket visz végbe.” (Apcsel 10,34–35)

6) A javak egyetemes rendeltetése és elosztása. „Aki birtokolja a világ javait, és látja, hogy testvére szükséget szenved, de mégis elzárja előle szívét: hogyan él abban Isten szeretete?” (1Jn 3,17) Isten a földet és mindazt, ami rajta van, minden ember és minden nép használatára szánta, így a teremtés javaiból mindenkinek méltányosan kell részesednie, a szeretettől elválaszthatatlan igazságosság szerint.

Igazában az itt felsorolt „támpontok”, „értékek” jó része evangéliumi, krisztusi életeszmény. De a krisztusi eszmény nem valami „felépítmény”, nem „ráépül” a teremtésre mint alapjára; teremtés és üdvösség (megistenülés) összefüggnek. Mindkettő célja az, hogy megvalósuljon az Atya örök terve, aki „a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, és arra rendelt, hogy Krisztus által fogadott gyermekei legyünk, hogy részesedjünk az isteni életben (Ef 1,4–5).

Mindent egybevetve a keresztény hit meggyökereztet bennünket a reménységben: Isten szeretete arra hív bennünket, hogy részesedjünk az ő életében. E reménység alapja Krisztus feltámadása, és e reménység adja meg a súlyát földi tevékenységünknek, hiszen tudjuk, hogy örök sorsunkat most műveljük, amikor humanizáljuk a világot, előkészítjük a végső átalakulásra, amelyet a feltámadt Krisztus visz végbe. Tudjuk, hogy a szeretet tettei megmaradnak. „A szeretet nem szűnik meg soha.” (1Kor 13,8)

(Folytatása következik.)

1] https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2018-11/papa-giorgiolapira-alapitvany-kozelet-evangelium.html és https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2018-11/papa-boldog-toniolo-gazdasag-tarsadalom-igazsagossag.html

[2] http://www.magyarkurir.hu/hirek/-europa-vagy-kereszteny-lesz-vagy-nem-lesz-60-eve-irtak-ala-romai-szerzodest

^[3] A Távlatok több számában foglalkoztunk már ezzel a kérdéskörrel, amely mindig időszerű: (1992/3: Keresztények a közéletben; 1994/6: Egyházi és politikai közösség; 1995/3–4: Etikai támpontok keresése; 1997/3–4: Gazdasági és politikai élet – katolikus szemmel; 1999/3: Etikai támpontok a szekularizált társadalomban.

[4] http://www.tavlatok.hu/net/cikk32francia_k.htm

[5] http://www.tavlatok.hu/net/cikk31havel_k.htm

[6] Itt idézhetném még Babits Mihály Szíttál-e lassú mérgeket? című nagy versét a szavak jelentését meghazudtoló véres valóságról (az 1919-es kommün idején): „…Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés /fordítva értse mind…”

[7] http://www.tavlatok.hu/net/cikk32francia_k.htm

[8] Egy következő tanulmányban még elmélyítem a kérdéskört.

[9] Documentation Catholique, N° 2202, 370.