Ferenc pápa békeüzenete[1] minden jóakaratú emberhez szól, de ez alkalommal főként a politikusokhoz, akik a világ békéjének megvalósítását segítik elő, ha a szolgálat szellemében, másokkal együttműködve közösen fáradoznak a közjóért, a jogok és kötelességek tiszteletben tartásáért és a „közös ház” oltalmazásáért.
A Szentatya lényegében az egyház szociális tanítását, pápaelődei egybehangzó megnyilatkozásait idézi.[2] A békeüzenet elején (3) hivatkozik XVI. Benedek Szeretet az igazságban kezdetű enciklikájára, amely összefoglalta és aktualizálta az egyház szociális tanítását. Benedek pápa itt is, miként már első, Az Isten szeretet kezdetű első körlevele második részében, hangsúlyozta: az egyháznak, mint „szeretetközösségnek” (kommúnió) alapvető küldetése a szeretetszolgálat („karitász”): a szeretet és emberi erények állnak az emberi jogok és az igazi béke szolgálatában.[3]
„A közjó akarása és az érte való munkálkodás az igazságosság és a szeretet követelménye. (…) Minden keresztény erre a szeretetre kapott meghívást, sajátos hivatása és a „poliszban” (társadalomban) érvényesíthető hatásgyakorló képességének mértéke szerint. (…) A közjóért végzett munka értéke, ha a szeretet lelkesíti, magasabb értékű, mint a tisztán evilági és politikai tevékenységé.”
Ferenc pápa üzenete 4. pontjában rövid felsorolással kitér a politika vétkeire, amelyeket másutt már bővebben kifejtett: e vétkek meggyengítik a demokrácia eszményiségét – a közélet szégyenfoltjai –, és veszélybe sodorják a társadalmi békét. Ilyenek: a korrupció különböző formái a közjavak jogtalan eltulajdonításában, a közösségi jogok megvetése, a törvénytelen meggazdagodás, a hatalom erejével történő igazolás, az „államérdek” önkényes alkalmazása, a hatalomhoz való féktelen ragaszkodás, az idegengyűlölet, a fajgyűlölet, a Föld oltalmazásának elutasítása, a természeti erőforrások féktelen kizsákmányolása, a kivándorlásra kényszerítettek megvetése.
A 6. pont szigorúan elítéli a háborút, a féktelen fegyverkezést és a félelemkeltés stratégiáját. „Száz évvel a Nagy Háború vége után ma – jobban, mint tegnap – ismerjük a testvérgyilkos háborúk tanítását, vagyis, hogy a béke soha nem szorítkozhat a béke és a félelem egyensúlyára. A fenyegetés tárggyá alacsonyítja le a másikat és megtagadja a méltóságát” – Ferenc pápa leszögezi, hogy a félelemkeltés és a féktelen fegyverkezés ellentétben áll az erkölccsel és az igazi béke keresésével.
A békeüzenet külön megemlékezik a gyermekekről, akik konfliktus-zónákban élnek és azokról is, akik védelmük érdekében fáradoznak. (A világ gyermekeinek egyhatodát érinti a háborús erőszak, ezért is olyan fontos és értékes életük és méltóságuk védelme.)
Ferenc pápa békeüzenetében (7. pont) utal arra, hogy ezekben a napokban ünnepeljük az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 70. évfordulóját. Az évfordulón Szent XXIII. János pápa szavai különös értelmet nyernek:[4] „Amikor az emberi személyekben kivirágzik jogaik tudata, velük együtt nem hiányozhat a megfelelő kötelességeik tudomásulvétele sem. A béke ugyanis egy nagy politikai terv gyümölcse, mely kölcsönös felelősségre és az emberi személyek egymástól való függésére épül.” A béke a szív és a lélek megtérésének gyümölcse. Könnyű felismerni, milyen elválaszthatatlan egymástól a benső béke és a közösségi béke; éppen ezért békét kell teremtenünk önmagunkban, és el kell utasítani minden erőszakot, türelmetlenséget és haragot önmagunkkal szemben. Békét teremteni a családban, barátunkkal, az idegennel, a szegénnyel, a szenvedővel. Békét a teremtett világgal, felfedezve felelősségünket Isten ajándéka iránt. Béke a világ minden lakójával és a jövő szereplőivel.
Emberi jogok és vallásszabadság
Ferenc pápa békeüzenetét olvasva azonnal szembetűnik égető időszerűsége, ha napjaink eseményeit figyeljük, amikor a „jogvédők” nemzetközi fórumokon is az ENSZ által 70 évvel ezelőtt kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára hivatkoznak. E jogok alapja az emberi méltóság, amelyet a keresztények szemében az indokol, hogy az embert Isten a saját képére és hasonlatosságára, szellemi lénynek, szabadnak személynek teremtette/teremti. Még a nem hívők nagy többsége is elismeri az ember elidegeníthetetlen méltóságát. Tény azonban, hogy a világ különböző területein nem minden esetben tartják tiszteletben, a gyakorlatban nem valósítják meg az elfogadott Nyilatkozatban lefektetett jogokat – köztük a lelkiismereti és vallásszabadság jogát. Napjainkban terrorizmus dúl szerte a világon (az iszlámban a vallási fanatizmus és a politika összefonódik, és a szélsőségesek Allah nevében gyilkolnak), üldözik a keresztényeket, másutt lábbal tiporják az etnikai és kulturális kisebbségek jogait. Erre Ferenc pápa ismételten felhívta a figyelmet.
A jóléti társadalmakban egyre nő a szakadék a gazdag hatalmasok és az elnyomottak, kizsákmányoltak Az ún. „nyugati világban”, számos országban tömeges tüntetésekkel is követelik a dolgozók jogainak biztosítását. Ugyanakkor nem tüntetnek az ellen, hogy üldözik a keresztényeket, és nem követelik a vallásszabadság jogának biztosítását. Európában – a kommunizmus bukása után – már nem üldözik nyíltan az egyházakat, a hívőket (bár ennek a jelei is mutatkoznak), de a szélsőséges „laicizmus” (ateizmus) hívei a hitet és a vallást teljesen a privát szférába utalják. Pedig a hívő keresztények is tagjai egy ország társadalmának és segíthetik a közjó építését, erkölcsi támaszt nyújtva a közéletnek. Az eszmény (demokrácia) és a valóság között sok helyütt szakadék tátong. A dicséretes nyilatkozatok és egyezmények, demokratikus elvek megvalósításához lelkiismeretes, erkölcsi törvényeket megtartó emberekre, megtért keresztényekre van szükség. Ez pedig – hitünk szerint – csak a lelkiismeretben működő Lélek segítségével, a Feltámadt Úr Szentlelke erejében valósulhat meg.
„Isten halála” után az ember halála
Itt most az említett szélsőséges „laicizmus”(ateizmus) felvilágosultjainak idézem a volt kommunista „új filozófus”, Bernhard-Henri Lévy Isten testamentuma című könyvének egy szakaszát: „Azzal az ellenvetéssel is számolok, hogy a felvilágosodás filozófiája szülte meg egyedül a »Jogok deklarációját«, amely ma is életünk alapja és amely – természetesen – végtelen gazdagságot jelent. Nos, habozom, hogy ezeket a jogokat az »emberre« vonatkoztassam, vagyis a keresztény lélekre, vagy az állampolgárra, mert ez a deklaráció részesedik egy olyan rendszerben, amely – megfosztva az alanyt akaratától és valami szuverén általános akarat gépezetébe illesztve – nagyon gyorsan a jogból kötelességet, a szabadságból szükségszerűséget csinál, és végül az Erény másik neve Terror lesz. Nemde a modern állam írta be elsőnek definíciójába a szabad egyén és a törvények szerzője posztulátumát? Ez az egyén pontosan posztulátum, korlát, fikció, ’aki’ semmi más, mint társadalmi tény, olyan gyártmány, amelynek nincs belső világa és igazi autonómiája (…). Ha a felvilágosodásnak köszönhetjük a demokráciát, és minden bizonnyal a toleranciát, egyben ránk hagyományozta Sztálinig és azon túl is annak a vértelen egyénnek az alakját is, amely (…) újra lehetetlen lény, képtelen minden gondolkodásra – ontológiailag megtalálhatatlan a nagy újpogány sivatagban.”[5]
Bernad-Henri Lévy, aki korábban megírta (a fasizmus ellen) Emberarcú barbárság című könyvét, az 1970-es évek végén már az ember haláláról beszélt, és kipellengérezte azt a modernséget, amely Nietzsche nyomán az „Isten halála” metaforával szokta jelölni „hitvallását” (erre utal az Isten testamentuma könyvcím is). Szerinte a posztmodernt most már az ember halála jelzi. A (szélsőséges) laicizmus – írja a zsidó gondolkodó – az etatizmus és a naturalizmus keveréke, amely az állampolgárokból a legjobb esetben az emberiség legalacsonyabb rétegét, legrosszabb esetben állatokat csinál, az emberiség nullpontjára süllyeszti őket. A diktatúrák emberarcú barbársága után nagyon sötét e kor képe; az Ész nagyszerű társadalmától ide jutott az újpogányság: az ideális „emberi természet” elátkozott negatívjáig.
Egyház és politikai közösség a zsinati tanítás szerint
A francia példa mutatja, hogy a 20. század elején elindult „laicizálódást” hosszú harc jellemezte. Kezdetben a katolikusok a hit és az egyház elleni agressziónak tekintették a laicizálódást, és az erős antiklerikalizmus légkörében kellett megtalálni a „megegyezést.” Ma már – a II. Vatikáni zsinat tanítása nyomán – van a „laicitásnak” olyan értelme is, amely számol a vallással, de nem küzd ellene: az egyház és az állam szétválasztását, jogos önállóságukat jelzi. Az egyház és a politikai közösség (az állam) kapcsolatait illetően kiegyensúlyozott a zsinat álláspontja.
Az egyház és a modern világ kapcsolatával foglalkozó Gaudium et spes 74. pontja összefoglalóan ezt szögezi le: „.A politikai tekintélyt akár a közösség egészében, akár az államot képviselő intézményekben mindig az erkölcsi rend korlátain belül kell gyakorolni a közjó, mégpedig a fejlődés távlatában szemlélt közjó érdekében, a törvényesen meghatározott vagy meghatározásra váró jogrend szabályai szerint…”
Ugyanennek a zsinati okmánynak 76. pontja pontosan megfogalmazza az egyház és a politikai közösség viszonyát: „Nagyon fontos, hogy helyes szemlélet alakuljon ki – különösen pluralista társadalmakban – a politikai közösség és az egyház viszonyáról. Legyen továbbá világos a különbség a között, amit a keresztények, akár egyenként, akár csoportot képezve, mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és a között, amit lelkipásztoraikkal együtt az egyház nevében cselekszenek. – Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját.”
Miután a zsinat így megállapította: „a politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van”, hangsúlyozza az emberi személy transzcendenciáját és természetfeletti hivatását: „Az ember nincs beszorítva a földi létrendbe: a történelemben él, de örök hivatását érintetlenül megtartja. Az egyház viszont, mely a megváltó emberszeretetre épült, ahhoz nyújt segédkezet, hogy jobban érvényesüljön az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, és tanításával, valamint Krisztus híveinek tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét
Missziós egyház: tanúságtétel az Örömhírről
Az Egyházban, e „missziós közösségben” minden megkereszteltnek megvan a sajátos küldetése, hogy ebben „posztmodern” világban, a szekularizált társadalomban tanúskodjon az örömhírről. Ferenc pápa ezt hirdeti Az evangélium öröme kezdetű buzdításában: „A Mester mintáját hűségesen követve életszerű, hogy az Egyház ma kilépjen hirdetni az evangéliumot mindenkinek, mindenütt, minden alkalommal, halogatás, ellenkezés és félelem nélkül. Az evangélium öröme az egész népé, senki nem zárható ki belőle. Mindezt így hirdeti meg az angyal a betlehemi pásztoroknak: ’Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, és az lesz majd az egész népnek.’ (Lk 2,10) (23).
Az idézett buzdításnak – a pápa szándéka szerint – „programszerű jelentősége van”: lelkipásztori és missziós megtérést követel a változtatáshoz, a megújuláshoz minden szinten. „A Föld minden régiójában létre kell hoznunk az »állandó misszió állapotát«.” (25) A következő 26. pontban Ferenc pápa hosszan idézi VI. Pál megújulásra szólító, a zsinati egyháztant befolyásoló, Ecclesiam suam kezdetű (1964) körlevelét (10): „Az Egyháznak el kell mélyítenie önismeretét, elmélkednie kell a maga sajátos misztériumáról. (…) Ebből a megvilágosított és hatékony önismeretből születik meg a spontán vágy arra, hogy szembenézzünk az Egyház ideális képével, amilyennek Krisztus látja, akarja és szereti, mint szent és szeplőtelen menyasszonyát (vö. Ef 5,27), és azzal a valóságos arccal, amelyet az Egyház ma mutat. (…) Ebből a megújulásnak nagylelkű és szinte türelmetlen szükséglete fakad – vagyis azon hibák kijavítása, melyeket az önismeret mint benső vizsgálat a Krisztusnak önmagáról ránk hagyott minta tükrében feltár és tükröz.” – Ferenc pápa még ebben a 26. pontban idézi a megújulásra szólító zsinati dokumentumokat (Lumen gentium 8; Unitatis redintegratio 6): „az Egyház kettős arcáról, a szent és bűnös egyháztagokról, valamint a zarándok egyház megtéréséről és az állandó megújulás szükségességéről. Új élet és hiteles evangéliumi lelkület: »az Egyház saját hivatása iránti hűsége« nélkül, bármilyen új struktúra rövid idő alatt megromlik.”
„Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön az embereknek, akiket Isten szeret!" (Lk 2,14.) Karácsony Isten emberszeretetének ünnepe: „Megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, megmentett minket (…) Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által. Kegyelméből megigazulva reménybeli örökösei vagyunk az örök életnek.” (Tit 3,4–7) Isten „minden emberre üdvöt árasztó kegyelmét” (Tit 2,11) az Egyház közvetíti.
Ferenc pápa 2019. január 1-jére szóló békeüzenete segít karácsonyi lelki előkészületünkben is. Felhívás arra, hogy dolgozzunk és imádkozzunk a békéért, amely végső értelmezésben a Betlehemben született Béke Fejedelmének ajándéka.
1] [1]https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2018-12/papa-beke-uzenet-vilagnap-politika-szolgalat.html
[2] Nevezetesen XXIII. János: Pacem in terris, 1963, 24; VI. Pál: Octogesima adveniens, 1971, 46; XVI. Benedek: Caritas in veritate, 2009, 7.
[3] Caritas in veritate, 7.
[4] XXIII. János: Pacem in terris, 24.
[5] B.-H. Lévy, Le testament de Dieu, B. Grasset, Paris, 1979, 119–120.
Utolsó kommentek