Sokan hatalmas áldozatokat vállalnak, pénzt, időt és fáradságot nem kímélve messzi utazásokra vállalkoznak, hogy méltó pályamunkával, kiváló fotókkal jelentkezhessenek a National Geographic fotópályázatain. A nagy presztízsű folyóiratba valóban csak a legjobb felvételek kerülnek. A szakemberek természetfotók tízezreiből válogatják ki a számukra legizgalmasabb, legegzotikusabb és leginkább hiteles képet. Van, aki repülőre ül, terepjárót bérel, az óceán mélyére merül, hegyek csúcsaira kapaszkodik fel, vagy szakadékok peremén egyensúlyoz, hogy lencsevégre kaphasson egy-egy különleges pillanatot a növény- és állatvilág titkaiból. Olyan lelkesedés ez, amely a legtöbbünkből – akik a karosszékben ülve nézhetjük az eredményt – legfeljebb elismerést és lelkesedést vált ki, az utánzás vágyát nemigen...

A legutóbbi olasz versenyt nyertese, David Francescangeli talán szintén a magunkfajta kényelmesek (avagy krónikus lustaságban szenvedők) népes táborához tartozik – ám egyúttal a szerencse kegyeltjei közül való. A férfi – negyvenéves, informatikus – az észak-olasz Terni nevű település külvárosában él, és naphosszat számítógépek programozásával foglalkozik. Mint mondja, már a szomszédos Milánóba beutazni is messzinek tűnik neki. Egy téli reggelen azonban, ahogy kinézett a szobája ablakából, hirtelen meglátott egy hóviharral küszködő madárkát. Összeszedte magát, előkereste a fényképezőgépét, és megörökítette a kis teremtést – egy zöldikét (choloris choloris) –, amint nekifeszül a tollait borzoló havas fergetegnek. Behunyt szemmel, kidüllesztett beggyel, szinte heroikus bátorsággal, felvéve a küzdelmet a hozzá képest aránytalanul hatalmas természeti erőkkel. David beküldte a fotót és megnyerte a díjat. 

Vannak tanulságai az esetnek. Hiszen nem csak „szerencse” kérdése az ilyesmi. Sokkal inkább arról van szó, hogy akadt valaki, akinek feltűnt a hétköznapok költőisége. Volt szeme hozzá, hogy meglássa a poézist, ami ott lakott otthoni kertjében, az ablaka előtt. Nem kellett messzire mennie érte. S hogy miért volt ez lehetséges? Igen, érző (és talán együttérző) pillantás is kellett hozzá. De talán az is, hogy ez a sokak által keresett művészi mozzanat és költőiség ott lakozzon, már eleve is ott éljen valamennyiünk környezetében. Azt hiszem, legfeljebb a pillantásunk nem elég éles, hogy felfedezzük. Mert tényleg jelen van. Mindenütt. Olyan közel, hogy nekünk, akik leginkább a távolit, a múltat és a jövőt kutatjuk, nehezünkre esik észrevenni.

(Massimo Gramellini: Chilometro zero című írása alapján, Corriere della Sera, 6 febbraio 2019.)

P.S. A „költőiség” persze nem minden. Pilinszky János gyönyörűen ír erről egy rövid Új Ember-cikkében; számomra ő ad értelmezési kulcsot a művészet (és az élet zűrzavaros sokféleségének értelmezéséhez): http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/PILINSZKY/pilinszky00373/pilinszky00491/pilinszky00491.html

P.P.S. Mert az élet tényleg zűrzavaros. Zavarba ejthet a sokszínű kaleidoszkóp, ha egyszer tényleg belenézünk:

https://www.youtube.com/watch?v=vdb4XGVTHkE (Nem automatikus, hogy mi, emberek elég mélyen látunk. Néha csak úgy beszélünk, értelmezési kísérlet nélkül. Aki szeretné megóvni magát a kognitív disszonanciától, és csak a keresztény értékrenddel összeegyeztethető reflexiókra kíváncsi, a következő hat percet ajánlom: 4:00-tól 7:00-ig; 20:00-tól 22:00-ig; 1:04-től 1:05-ig.)