Nőnap alkalmából megrendítő tanúságtétel hangzott el az olasz elnöki palotában. Stefania, egy fiatal emigráns nő mesélt az életéről: arról, ahogyan sikerült kiszabadulnia a prostitúció fogságából, és újraépítenie az életét. A hallgatóság között az első sorban ott ült Sergio Mattarella elnök is, az a politikus, aki egyedüliként örvend köztiszteletnek az olaszok körében, mert felette áll a napi politikai csatározásoknak. Láthatóan az ő szívét is megrendítették a hallottak.
Stefánia élettörténetét csak azokkal az egyszerű, szívbemarkoló szavakkal szabad elmesélni, amelyeket ő maga mondott. „Bulgáriából jövök. Huszonnégy éves vagyok, és életem egy fájdalmas fejezetéről fogok beszélni. Tizenhét évesen érkeztem Olaszországba, olyan emberek rábeszélésére, akikről azt hittem, a családom barátai. Nálunk otthon nem volt pénz, és nem minden nap volt mit ennünk. Ők munkát ajánlottak, én meg elfogadtam az ajánlatukat.” Így kezdődött az a rémálom, amiről ez a fiatal nő mesél, időnként elcsukló hangon, amelyből még mindig félelem, szorongás és fájdalom csendül ki.
„Erőszakkal kényszerítettek az utcára, rúgásokkal, ütésekkel, fenyegetéssel és kínzással. Ezeknek részben máig viselem a nyomait a testemen. A stricik brutálisan leszakították a fülcimpáimat. Teljesen tönkre voltam téve fizikailag, pszichikailag, elmerültem, mocskosnak éreztem magam. És tényleg nagyon csúnya is voltam, tépett hajjal, hogy alóla kilátszott a fejbőr. A kezem dagadt voltak, és a térdeim is, a hasamon pedig lyukak voltak attól, hogy egyszer valaki rám ugrott tűsarkúval.”
A Quirinale olasz elnöki palota nagy szalonjában a nők a könnyeiket törölgetik. Mattarella elnöknek, aki a lánya mellett ül, szintén fénylenek a szemei. Ám a történet még nem fejeződött be. Sőt, valójában csak most kezdődik annak a végeláthatatlan fájdalomnak az elbeszélése, amin ennek a fiatal nőnek át kellett mennie. Csak az mesélhet erről, aki a saját bőrén tapasztalta.
„Ezek a férfiak – folytatja Stefania nem is annyira szomorú, mint inkább szinte éneklő hangon –, akiket klienseknek neveznek, csak vásárolni mennek. Olyasmit vesznek, amire éppen szükségük van, amit magukévá akarnak tenni. Én is megvásárolt dolog lettem, mint amikor valaki a hentesnél bevásárol. Sosem fogom megérteni, hogy valaki, aki emberi lénynek nevezi magát, hogy nem érez irgalmat egy nő iránt, aki vérzik, sír és rettenetesen szenved! Hogy lehet úgy tenni, mintha nem így lenne, hogy lehet erről nem venni tudomást? Megvásárolják, hogy szexeljenek vele, közben pedig sír és szenved...”
Pokolbeli utazás története bontakozik ki, amelyből Stefániának a csodával határos módon sikerült kiszállnia. Nagy elhatározottság és bátorság is kellett hozzá. Olyasmi, ami mára elhivatottsággá változott, hogy minél többeket sikerüljön megmentenie azok közül, akik éppen úgy szenvednek, mint egykor ő. „Végtelenül elszomorít, hogy egyesek úgy beszélnek a prostitúcióról, mint valami munkáról” – mondja. „Számomra kínzás volt, ugyanúgy, ahogy rengeteg fiatal nő számára ma is az. Ma is megyek találkozni velük. A XXIII János Pápa Közösséggel látogatjuk őket, Aldo atyával, hogy az utcán felajánljuk nekik, lépjenek ki ebből a pokolból. Nem egyszerű, de lehetséges. Főleg, ha megvan az akarat is az állam részéről, hogy olyan törvényeket hozzanak, amelyek megálljt parancsolnak ezeknek az embertelen férfiaknak.”
M. Gu. beszámolója alapján, Corriere dela Sera, 2019. március 9, 11. oldal.
Utolsó kommentek