Hosszú évek munkájába telt, míg testemmel meghitt kapcsolatot alakíthattam ki. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk életében fontos szerepet játszik a testünkkel való viszony (ami olykor iszonnyá is válhat). Reggel például, amikor a tükörbe nézünk, vagy amikor munka után fáradtan főznünk kell, hogy éhségünket tompítsuk. Amikor sétálunk, és amikor a karosszékben hátradőlünk, egy jó könyv társaságában teát szürcsölgetvén. A szükségletek szintjén folyamatosan megtapasztaljuk, hogy érdemes odafigyelni testi lakásunk karbantartására és tiszteletben tartására. Mégis, ha valaki megkérdezné, hogy mennyire tudtunk baráti kapcsolatot kialakítani vele, akkor talán megvonnánk a vállunkat, és értetlenkedve elhárítanánk a kérdést.

Az elmúlt évtizedekben a teológia egyre inkább kezdte belátni, hogy a téma több figyelmet igényel. Elég II. János Pált megemlíteni, aki a test teológiájának egyik úttörője volt. Jálics Ferenc, a szemlélődő lelkigyakorlatok mestere is lényegesnek tartja a testtel való kapcsolatot. Anthony de Mello Sadhana című könyvében testérzékelő gyakorlatok révén vezet az imába. De már a XX. század elején Romano Guardini is többször írt a testtartás, a gesztusok liturgiában játszott szerepéről. Ezzel együtt azonban egyes keresztény körökben még elég elevenen él az a mentalitás, hogy a jóga vagy egyéb relaxációs gyakorlatok az ördögtől valók. (Persze itt is józanságra van szükség: nem segít, ha feketén vagy fehéren látjuk a világot).

Gyakran fennáll a veszély, amikor a test és az ima kapcsolatáról írunk, hogy előbbit csak eszközként használjuk. Az imádság elején azért végzünk testérzékelő gyakorlatokat, hogy később testünk jelzései ne akadályozzanak az imában. Amikor leülök imádkozni, akkor már van egy konkrét elképzelésem arról, hogy az ima idejét hogyan szeretném eltölteni. Ha azonban jön a fájdalom, egy váratlan görcs feszültté tesz, és nem igazán tudok mit kezdeni vele. Gyakran úgy reagálok, hogy a fájdalmat a vigasztalanság tüneteként értelmezem: a gonosz lélektől van!

Előre gyártott gondolkodási sémákat alkalmazunk testünk megértésére, és ritkán tudunk csak egyszerűen odahallgatni arra, amit valójában mondani akar nekünk. Nemrég egy kedves hölgy barátom mesélte, hogy amikor beállt a dereka, mindenki jobbnál jobb tanácsokkal látta el, mit tegyen. Volt azonban valaki, aki arról kérdezte volna, hogyan is kezdődött? Mi lehet az oka? Milyen összefüggésben áll az életével stb.? Nem hiszem, mert még mindig flúgosnak tekintik azt, aki ilyen esetben efféle „furcsa” kérdéseket tesz fel. Persze ilyenkor jó a másik végletet is elkerülni, amikor a hátfájásomra úgy tekintek, hogy biztosan nehezen viselem a munka vagy a gyereknevelés terhét. Így amikor befeszül a hátam, gyorsan megvizsgálom, hogy mi történt a munkahelyemen.

És ha nem a terhekről van szó, hanem valami egészen másról? Könyveket olvasunk, hogy megértsük, mi történik velünk. Sajnos azonban ekkor sem azt hallgatjuk, ami bennünk történik, mert a könyv kész válaszokat ad. Mint amikor a szülők gyermeknevelési könyveket bújnak, és kamasz gyermeküknek szajkózzák az ott tanult bölcsességeket anélkül, hogy igazán meghallgatnák őket. Nem akarom karikírozni ezt a másik „végletet” sem, mert az ember azon vágyáról beszél, hogy kapcsolatban akar lenni testével és bensőjével.

Meghívlak, hogy állj meg egy pillanatra! Ha most a testedre figyelsz, mit érzel? Itt és most a tested mit mond arról, aki vagy? Ellenállást tapasztalsz vagy harmóniát? Lehet, hogy falat érzel magadban, és merevnek érzed a tested. Az egyik olasz ismerősöm mesélt egyszer erről a tapasztalatáról, hogy ő teljesen a fejében él, és az érzékeire, a szívére, bensőjére való odafigyelés teljesen idegen számára. Egy másik ismerősöm arról számolt be, hogy a hétköznapi események nem igazán tudnak neki életet adni, mert nem érez semmit, ha valakivel találkozik. Mintha hibernálnák, teljes érzéketlenséget tapasztal. Falakat építünk ki magunkban, hogy védekezzünk a sebződések ellen. Közben védekezésképpen a testünk is olyan mechanizmusokat épít ki, amelyek fizikailag, hormonálisan sem engedik, hogy ízleljük és élvezzük az élet szépségét. Ilyenkor könnyen besavanyodunk, és ha változtatni szeretnénk, felengednénk, lazítanánk, nem tudjuk, hogyan tegyük.

Mit tegyen egy olyan ember, aki évek hosszú sora alatt kialakította ezeket a védekező mechanizmusokat, de egy idő után azt érzi, belül üressé vált? Imádkozni szeretne. Mire mi gyakran intellektuális imát ajánlunk, ami lelkesíti is, mert szívesen gondolkodik. Izgalmasnak tűnik az elején, de nem táplálja igazán, így az ima szárazzá válik. Valami vérpezsdítő tapasztalatra vágyna, ami szíve, lénye bensejébe hatolna. Ami táplálná a lelkét, és az Úrral való meghittség tapasztalatát adná neki. Az ima sokat segít ilyenkor, és a Lélek valóban puhítja bennünk ezeket a falakat, egyre szabadabbá válva a találkozásra az Úrral.

Mivel azonban test-lélek-szellem egysége vagyunk (akkor is, ha más antropológiát használunk, a test és a benső világ mindenképpen szerepel), nem szabad elhanyagolni a test szerepét.

Néhány tapasztalatomat és meglátásomat szeretném megosztani, ami talán benned is visszhangra talál. Tavaly elkezdtem kortárs táncot tanulni. Lehet, furcsán hangzik, hogy egy szerzetes táncoljon, mégis, aki gyakorolja és műveli, tudja, hogy az imában és a lelki életben mennyi gyümölcsöt tud hozni. Egyszerű, egyéni táncról van szó, ahol megtanulok bensőmre figyelni, és teret adok, hogy érzéseim, a bennem zajló folyamatok formát találjanak maguknak. (Erről bővebben korábbi írásomban). Szentjeink is néha spontán mozdulatok formájában fejezték ki örömüket és hódolatukat. Elég Avilai Szent Terézre gondolni, aki olykor táncban tört ki, és dobpergetésbe fogott. A tánc megtanított arra, hogy merjem elengedni túlságosan racionális énemet, és merjek megérkezni a jelen pillanatba. Élvezni és jelen lenni a pillanatban, egy beszélgetésben, egy történésben úgy, ahogy vagyok. Megnyílni magam számára, megnyitván a szívemet, annak megannyi gazdagságával együtt. Ebből a befelé figyelésből születnek igazán a mozdulatok. A testemre figyelés által kreatív folyamat indul el, amikor felszínre jöhet mindaz, amit a hétköznapi helyzetekben próbálok a szőnyeg alá seperni.

De nem is annyira a táncról akarok írni, hanem arról, amit szolgál. Arról az egységélményről, amit közben megélhetek a testemmel, ami néha mintha a maga életét akarná élni. Segít megállni, amikor feszültséget érzek, és ráfigyelni mindarra, ami ezeket a görcsöket kiváltja. Így testem az ima terévé válik, ahol a bennem levő feszültséggel, vívódással az Úrhoz fordulhatok. Kérem a Lélek erejét, hogy hozza el a szabadulást, a Vele való együttlét meghittségét.

A kút képe jut eszembe: ahogyan én felülről ásom a kutat, a vívódásaimmal, küzdelmemmel. Közben pedig a Lélek ás alulról felfelé, és vágyik a találkozásra velem.

A vigasz pedig ott születik meg, amikor ez a két folyamat összeér. Ahogy Pál írja, hogy testünk a Szentlélek temploma (1Kor 6,12). Az én olvasatomban ez olyasmit jelent, hogy testemben élhetem meg a szellemek megkülönböztetésének folyamatát, ahol küzdök a vigasztalás lelkéért, az Úrral való egységért.

Visszatérve a táncórákra: az óra első felében bemelegítő- és nyújtógyakorlatokat végzünk. Ilyenkor rengeteg energia, lerakódás, stressz szabadul fel, amely által különleges egységélmény alakul ki azzal a testtel, amit gyakran ellenségként tapasztalunk meg. (A jóga vagy egyéb relaxációs gyakorlatok is hasonló eredményekről számolnak be, ezért még nem kell táncot tanulni). Az elmúlt másfél év során több tapasztalatra tehettem szert, amit három pontba szedtem.

1. Rugalmasság. Az, hogy a táncórákon mennyire vagyok merev vagy rugalmas, összefüggésben áll azzal, hogy személyiségjegyeimben is mennyire tudtam oldódni. Az elmúlt másfél év olyan folyamatot indított el, melyben a testi és lelki valóságom kölcsönösen hatott egymásra. Így ha béke, öröm van bennem, az órán nagyon meglátszik a mozdulataimon is. A sérülések pedig rendszerint akkor történnek, ha az életben is be vagyok feszülve. Így rendszerint komolyan veszem őket, és elkezdek dolgozni azon, hogy szembenézzek a felmerülő problémával. Ebben a folyamatban tapasztalom, ahogy a belső gátjaim is egyre inkább oldódnak, és életemet egyre felszabadultabban élhetem. Ebben az Istennel való kapcsolatom alakulása is jelentős szerepet játszik, de nem akarok mindent ezzel magyarázni. Nem is volna helyes mindent csak a mozgásra szűkíteni.

A nyújtó- és bemelegítő gyakorlatok alatt egyszerű testgyakorlatokat kell elképzelni, amelyek az összeszedettségben segítenek, és kilazítják a bemerevedett izmokat. Jótékony hatása van más sportoknak is: az úszásnak, futásnak, biciklizésnek vagy a mozgás más kreatív módjának. Ha van utána még tíz percünk, lazításként odafigyelhetünk arra, milyen változásokat tapasztalunk testünkben, és tudatosíthatjuk az érzéseinket, testünk rezdüléseit. Ez épp annyira lényeges, mint maga a gyakorlat, hogy érzékenyebb, meghittebb kapcsolat alakuljon ki a test-lélek-szellem hármas dimenziója között. Szent Ignác ezt a lelkigyakorlatos könyvében úgy írja le: nem a sok tudással lakik jól a lélek, hanem a dolgok belső ismeretével (a spanyol eredetiben: sentir y gustar de las cosas internamente – belsőleg érezni és ízlelni). Ez a testgyakorlatokra is alkalmazható: nem a sok edzéssel lakik jól a test, hanem a tested belső érzékelésével.

2. Rátalálni önmagamra. Azáltal, hogy a testi gátak oldódtak, melyek védelemként addig ott álltak, egyre inkább megtapasztaltam, hogy nincs már szükségem a testem által nyújtott védelemre (a zsírpárnákra, amiket elraktároztam). Egy tanár barátom olvasta valahol, hogy a testsúlygyarapodás olykor összefüggésben áll a lélek azon szükségletével, hogy védekezzen a külső ingerekkel, kihívásokkal szemben. Nem szabad ezt sem abszolutizálni, de van benne valami. Én a saját tapasztalatomból tudom. Persze ott vannak a kórosan sovány emberek is, akik más problémákkal küzdenek.

A testemmel való meghittség abban is segít, hogy önmagam barátja legyek. A benső terem, az ima, az érzéseim, vágyaim tere így egyre tágasabbá válik, és érzékenyebbé válok az engem körülvevő valóságokra. Senkit sem akarok fogyókúrára vagy beteges, görcsös figyelemre bátorítani.

Finom odafigyelésre hívlak meg, hogy szemléld, ami a testedben történik. Előfordulhat, hogy ennek később olyan hozadéka is lesz, hogy egészségesebb életformát választasz, de akkor azt már azért teszed, mert tiszteletteljes, szerető kapcsolat alakult ki a testeddel. A sorrend fontos, másképp ideológiává vagy megrögződéssé válik az egész. Annak pedig semmi értelme!

3. Istenkapcsolat. Ha a kapcsolatom testemmel, önmagam bensőjével elmélyül, akkor az istenkapcsolatban is megnyílik valami, és friss levegő árad. A kis hercegről szóló írásomban már említettem a belső falakat, amelyek nem engedik, hogy önmagunk bensőjével és a bennünk lakozó Lélekkel találkozzunk. Ebben a kútásási, falbontogatási folyamatban sokat segít, ha testi gátjainkat, görcscsomóinkat is oldjuk. Ha erre a két dologra párhuzamosan figyelni tudunk, akkor az Úr kegyelméből megnyílhat bennünk az a forrás, ahol az Élet vizére találhatunk, amiről az Úr Jézus is beszél.

Nem akartam válaszokat, recepteket, módszereket adni. Talán nincsenek is. Mindez inkább meghívás volt arra (felkérés keringőre), hogy ismerkedjünk testi valóságunkkal, hogy a nagyobb tudatosság által érzékenyebben élhessünk, belsőleg érzékelve és ízlelve a bennünk megrezdülő üzeneteket, jelzéseket.