Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Testünk: ellenségünk vagy barátunk?

2019.03.26. 17:28 andras.csaba.sj

tanc.png

Hosszú évek munkájába telt, míg testemmel meghitt kapcsolatot alakíthattam ki. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk életében fontos szerepet játszik a testünkkel való viszony (ami olykor iszonnyá is válhat). Reggel például, amikor a tükörbe nézünk, vagy amikor munka után fáradtan főznünk kell, hogy éhségünket tompítsuk. Amikor sétálunk, és amikor a karosszékben hátradőlünk, egy jó könyv társaságában teát szürcsölgetvén. A szükségletek szintjén folyamatosan megtapasztaljuk, hogy érdemes odafigyelni testi lakásunk karbantartására és tiszteletben tartására. Mégis, ha valaki megkérdezné, hogy mennyire tudtunk baráti kapcsolatot kialakítani vele, akkor talán megvonnánk a vállunkat, és értetlenkedve elhárítanánk a kérdést.

Az elmúlt évtizedekben a teológia egyre inkább kezdte belátni, hogy a téma több figyelmet igényel. Elég II. János Pált megemlíteni, aki a test teológiájának egyik úttörője volt. Jálics Ferenc, a szemlélődő lelkigyakorlatok mestere is lényegesnek tartja a testtel való kapcsolatot. Anthony de Mello Sadhana című könyvében testérzékelő gyakorlatok révén vezet az imába. De már a XX. század elején Romano Guardini is többször írt a testtartás, a gesztusok liturgiában játszott szerepéről. Ezzel együtt azonban egyes keresztény körökben még elég elevenen él az a mentalitás, hogy a jóga vagy egyéb relaxációs gyakorlatok az ördögtől valók. (Persze itt is józanságra van szükség: nem segít, ha feketén vagy fehéren látjuk a világot).

Gyakran fennáll a veszély, amikor a test és az ima kapcsolatáról írunk, hogy előbbit csak eszközként használjuk. Az imádság elején azért végzünk testérzékelő gyakorlatokat, hogy később testünk jelzései ne akadályozzanak az imában. Amikor leülök imádkozni, akkor már van egy konkrét elképzelésem arról, hogy az ima idejét hogyan szeretném eltölteni. Ha azonban jön a fájdalom, egy váratlan görcs feszültté tesz, és nem igazán tudok mit kezdeni vele. Gyakran úgy reagálok, hogy a fájdalmat a vigasztalanság tüneteként értelmezem: a gonosz lélektől van!

Előre gyártott gondolkodási sémákat alkalmazunk testünk megértésére, és ritkán tudunk csak egyszerűen odahallgatni arra, amit valójában mondani akar nekünk. Nemrég egy kedves hölgy barátom mesélte, hogy amikor beállt a dereka, mindenki jobbnál jobb tanácsokkal látta el, mit tegyen. Volt azonban valaki, aki arról kérdezte volna, hogyan is kezdődött? Mi lehet az oka? Milyen összefüggésben áll az életével stb.? Nem hiszem, mert még mindig flúgosnak tekintik azt, aki ilyen esetben efféle „furcsa” kérdéseket tesz fel. Persze ilyenkor jó a másik végletet is elkerülni, amikor a hátfájásomra úgy tekintek, hogy biztosan nehezen viselem a munka vagy a gyereknevelés terhét. Így amikor befeszül a hátam, gyorsan megvizsgálom, hogy mi történt a munkahelyemen.

És ha nem a terhekről van szó, hanem valami egészen másról? Könyveket olvasunk, hogy megértsük, mi történik velünk. Sajnos azonban ekkor sem azt hallgatjuk, ami bennünk történik, mert a könyv kész válaszokat ad. Mint amikor a szülők gyermeknevelési könyveket bújnak, és kamasz gyermeküknek szajkózzák az ott tanult bölcsességeket anélkül, hogy igazán meghallgatnák őket. Nem akarom karikírozni ezt a másik „végletet” sem, mert az ember azon vágyáról beszél, hogy kapcsolatban akar lenni testével és bensőjével.

Meghívlak, hogy állj meg egy pillanatra! Ha most a testedre figyelsz, mit érzel? Itt és most a tested mit mond arról, aki vagy? Ellenállást tapasztalsz vagy harmóniát? Lehet, hogy falat érzel magadban, és merevnek érzed a tested. Az egyik olasz ismerősöm mesélt egyszer erről a tapasztalatáról, hogy ő teljesen a fejében él, és az érzékeire, a szívére, bensőjére való odafigyelés teljesen idegen számára. Egy másik ismerősöm arról számolt be, hogy a hétköznapi események nem igazán tudnak neki életet adni, mert nem érez semmit, ha valakivel találkozik. Mintha hibernálnák, teljes érzéketlenséget tapasztal. Falakat építünk ki magunkban, hogy védekezzünk a sebződések ellen. Közben védekezésképpen a testünk is olyan mechanizmusokat épít ki, amelyek fizikailag, hormonálisan sem engedik, hogy ízleljük és élvezzük az élet szépségét. Ilyenkor könnyen besavanyodunk, és ha változtatni szeretnénk, felengednénk, lazítanánk, nem tudjuk, hogyan tegyük.

Mit tegyen egy olyan ember, aki évek hosszú sora alatt kialakította ezeket a védekező mechanizmusokat, de egy idő után azt érzi, belül üressé vált? Imádkozni szeretne. Mire mi gyakran intellektuális imát ajánlunk, ami lelkesíti is, mert szívesen gondolkodik. Izgalmasnak tűnik az elején, de nem táplálja igazán, így az ima szárazzá válik. Valami vérpezsdítő tapasztalatra vágyna, ami szíve, lénye bensejébe hatolna. Ami táplálná a lelkét, és az Úrral való meghittség tapasztalatát adná neki. Az ima sokat segít ilyenkor, és a Lélek valóban puhítja bennünk ezeket a falakat, egyre szabadabbá válva a találkozásra az Úrral.

Mivel azonban test-lélek-szellem egysége vagyunk (akkor is, ha más antropológiát használunk, a test és a benső világ mindenképpen szerepel), nem szabad elhanyagolni a test szerepét.

Néhány tapasztalatomat és meglátásomat szeretném megosztani, ami talán benned is visszhangra talál. Tavaly elkezdtem kortárs táncot tanulni. Lehet, furcsán hangzik, hogy egy szerzetes táncoljon, mégis, aki gyakorolja és műveli, tudja, hogy az imában és a lelki életben mennyi gyümölcsöt tud hozni. Egyszerű, egyéni táncról van szó, ahol megtanulok bensőmre figyelni, és teret adok, hogy érzéseim, a bennem zajló folyamatok formát találjanak maguknak. (Erről bővebben korábbi írásomban). Szentjeink is néha spontán mozdulatok formájában fejezték ki örömüket és hódolatukat. Elég Avilai Szent Terézre gondolni, aki olykor táncban tört ki, és dobpergetésbe fogott. A tánc megtanított arra, hogy merjem elengedni túlságosan racionális énemet, és merjek megérkezni a jelen pillanatba. Élvezni és jelen lenni a pillanatban, egy beszélgetésben, egy történésben úgy, ahogy vagyok. Megnyílni magam számára, megnyitván a szívemet, annak megannyi gazdagságával együtt. Ebből a befelé figyelésből születnek igazán a mozdulatok. A testemre figyelés által kreatív folyamat indul el, amikor felszínre jöhet mindaz, amit a hétköznapi helyzetekben próbálok a szőnyeg alá seperni.

De nem is annyira a táncról akarok írni, hanem arról, amit szolgál. Arról az egységélményről, amit közben megélhetek a testemmel, ami néha mintha a maga életét akarná élni. Segít megállni, amikor feszültséget érzek, és ráfigyelni mindarra, ami ezeket a görcsöket kiváltja. Így testem az ima terévé válik, ahol a bennem levő feszültséggel, vívódással az Úrhoz fordulhatok. Kérem a Lélek erejét, hogy hozza el a szabadulást, a Vele való együttlét meghittségét.

A kút képe jut eszembe: ahogyan én felülről ásom a kutat, a vívódásaimmal, küzdelmemmel. Közben pedig a Lélek ás alulról felfelé, és vágyik a találkozásra velem.

A vigasz pedig ott születik meg, amikor ez a két folyamat összeér. Ahogy Pál írja, hogy testünk a Szentlélek temploma (1Kor 6,12). Az én olvasatomban ez olyasmit jelent, hogy testemben élhetem meg a szellemek megkülönböztetésének folyamatát, ahol küzdök a vigasztalás lelkéért, az Úrral való egységért.

Visszatérve a táncórákra: az óra első felében bemelegítő- és nyújtógyakorlatokat végzünk. Ilyenkor rengeteg energia, lerakódás, stressz szabadul fel, amely által különleges egységélmény alakul ki azzal a testtel, amit gyakran ellenségként tapasztalunk meg. (A jóga vagy egyéb relaxációs gyakorlatok is hasonló eredményekről számolnak be, ezért még nem kell táncot tanulni). Az elmúlt másfél év során több tapasztalatra tehettem szert, amit három pontba szedtem.

1. Rugalmasság. Az, hogy a táncórákon mennyire vagyok merev vagy rugalmas, összefüggésben áll azzal, hogy személyiségjegyeimben is mennyire tudtam oldódni. Az elmúlt másfél év olyan folyamatot indított el, melyben a testi és lelki valóságom kölcsönösen hatott egymásra. Így ha béke, öröm van bennem, az órán nagyon meglátszik a mozdulataimon is. A sérülések pedig rendszerint akkor történnek, ha az életben is be vagyok feszülve. Így rendszerint komolyan veszem őket, és elkezdek dolgozni azon, hogy szembenézzek a felmerülő problémával. Ebben a folyamatban tapasztalom, ahogy a belső gátjaim is egyre inkább oldódnak, és életemet egyre felszabadultabban élhetem. Ebben az Istennel való kapcsolatom alakulása is jelentős szerepet játszik, de nem akarok mindent ezzel magyarázni. Nem is volna helyes mindent csak a mozgásra szűkíteni.

A nyújtó- és bemelegítő gyakorlatok alatt egyszerű testgyakorlatokat kell elképzelni, amelyek az összeszedettségben segítenek, és kilazítják a bemerevedett izmokat. Jótékony hatása van más sportoknak is: az úszásnak, futásnak, biciklizésnek vagy a mozgás más kreatív módjának. Ha van utána még tíz percünk, lazításként odafigyelhetünk arra, milyen változásokat tapasztalunk testünkben, és tudatosíthatjuk az érzéseinket, testünk rezdüléseit. Ez épp annyira lényeges, mint maga a gyakorlat, hogy érzékenyebb, meghittebb kapcsolat alakuljon ki a test-lélek-szellem hármas dimenziója között. Szent Ignác ezt a lelkigyakorlatos könyvében úgy írja le: nem a sok tudással lakik jól a lélek, hanem a dolgok belső ismeretével (a spanyol eredetiben: sentir y gustar de las cosas internamente – belsőleg érezni és ízlelni). Ez a testgyakorlatokra is alkalmazható: nem a sok edzéssel lakik jól a test, hanem a tested belső érzékelésével.

2. Rátalálni önmagamra. Azáltal, hogy a testi gátak oldódtak, melyek védelemként addig ott álltak, egyre inkább megtapasztaltam, hogy nincs már szükségem a testem által nyújtott védelemre (a zsírpárnákra, amiket elraktároztam). Egy tanár barátom olvasta valahol, hogy a testsúlygyarapodás olykor összefüggésben áll a lélek azon szükségletével, hogy védekezzen a külső ingerekkel, kihívásokkal szemben. Nem szabad ezt sem abszolutizálni, de van benne valami. Én a saját tapasztalatomból tudom. Persze ott vannak a kórosan sovány emberek is, akik más problémákkal küzdenek.

A testemmel való meghittség abban is segít, hogy önmagam barátja legyek. A benső terem, az ima, az érzéseim, vágyaim tere így egyre tágasabbá válik, és érzékenyebbé válok az engem körülvevő valóságokra. Senkit sem akarok fogyókúrára vagy beteges, görcsös figyelemre bátorítani.

Finom odafigyelésre hívlak meg, hogy szemléld, ami a testedben történik. Előfordulhat, hogy ennek később olyan hozadéka is lesz, hogy egészségesebb életformát választasz, de akkor azt már azért teszed, mert tiszteletteljes, szerető kapcsolat alakult ki a testeddel. A sorrend fontos, másképp ideológiává vagy megrögződéssé válik az egész. Annak pedig semmi értelme!

3. Istenkapcsolat. Ha a kapcsolatom testemmel, önmagam bensőjével elmélyül, akkor az istenkapcsolatban is megnyílik valami, és friss levegő árad. A kis hercegről szóló írásomban már említettem a belső falakat, amelyek nem engedik, hogy önmagunk bensőjével és a bennünk lakozó Lélekkel találkozzunk. Ebben a kútásási, falbontogatási folyamatban sokat segít, ha testi gátjainkat, görcscsomóinkat is oldjuk. Ha erre a két dologra párhuzamosan figyelni tudunk, akkor az Úr kegyelméből megnyílhat bennünk az a forrás, ahol az Élet vizére találhatunk, amiről az Úr Jézus is beszél.

Nem akartam válaszokat, recepteket, módszereket adni. Talán nincsenek is. Mindez inkább meghívás volt arra (felkérés keringőre), hogy ismerkedjünk testi valóságunkkal, hogy a nagyobb tudatosság által érzékenyebben élhessünk, belsőleg érzékelve és ízlelve a bennünk megrezdülő üzeneteket, jelzéseket.

16 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr7614716093

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2019.03.26. 19:20:47

Köszönöm, hogy megosztottad a hirt.
Hálás vagyok, hogy ha csak így a blogon is de (meg)ismerhettem őt. Hiányozni fog.ki

andras.csaba.sj 2019.03.26. 22:47:32

@khamul: Köszönöm a hírt! Imáimban hordozom!

türkiz 2019.03.27. 12:50:26

@khamul: Nagyon-nagyon fog hiányozni!!! Nélküle itt semmi nem lehet ugyanaz, mint volt vele...
Matthaios közöttünk kincs volt, igazgyöngy (...)
Mély a szomorúságom... :-(((
Ő ölelje karjai közé!

Köszönöm, hogy gondoltál ránk, Khamul!

marlar 2019.03.27. 19:41:39

@khamul: Én is köszönöm, hogy megosztottad a hírt.

Requiem aeternam dona ei, Domine
et lux perpetua luceat ei.

Gondolkoztam, hogy is fogalmazzak... talán így: az itt olvasható sok különböző vélemény között matthaios a hozzászólásaival pozitív irányba befolyásolta a véleményemet a kereszténységről.

Déli pályaudvar 2019.03.28. 07:52:07

Én két írással búcsúzom Matthaiostól. Az elsőt 2018. október 2-án, a másodikat (Szent Anzelm imáját) 2018. december 19-én írta a jezsuitablogra.
Íme:

1.
„Nem tudom, de valahogy az én világom konkrétabb, nem annyira elvont. Van Isten, és a tőle való eltaszítottság helye a pokol. Persze ennek vannak következményei: ilyen a magány. A legnagyobb gond azonban nem a magány, hanem Isten nélkül lenni.

Aztán a halál. Ez olyan valami, amiről nincs emberi tapasztalat itt. Tudom, amit tudok, és ez nem sok, de ez nincs tapasztalattal alátámasztva. A megváltás óta a hit homálya vezet ebben a kérdésben. A hit persze homályos, de a hit bizonyossága mégis minden más bizonyosságot meghalad.

Aztán a halál bizonyos megsemmisülés. Matthaios ül a gép előtt, üti a billentyűket, de aztán Matthaios egyszer csak nincs többé. Az az ember, aki Matthaios volt, aki testben élő lélek volt, akinek természetéhez tartozott, hogy testében, testével fejezi ki magát, nincs többé. Van Matthaios teste, amely az enyészeté, és van Matthaios halhatatlan lelke.

A halálban az ember bizonyos megsemmisüléssel néz szembe. Emellett persze van magány, de ez valahogyan (engem) kevésbé érint. Jobban érint a megsemmisülés, amely ott van, még ha nem is teljes.

A szeretetről sokat beszélnek. Az első kérdés, hogy kik szeretnek engem? Sokan, de kiemelkedő módon az Atya, aki Fiát adta értem, hogy el ne vesszek. Aztán a Fiú, aki a keresztfára ment, hogy megváltson. A magam sérült természetével mindenekelőtt igyekszem szeretni Istent, Jézus Krisztust. Akikkel együtt élek, azokat is igyekszem szeretni, hiszen Isten őket, éppúgy mint engem, saját Fiának vére árán váltott meg.

Lehet, hogy ez meg leegyszerűsítés, de én ilyen egyszerű lélek vagyok.”

2.
„Nem mondtam még el tehát, el sem gondoltam, Uram, mennyire fognak örülni eme üdvözültjeid. Mindenképpen annyira fognak örülni, amennyire szeretnek Téged; és annyira fognak szeretni, amennyire megismernek. Hát akkor, mennyire fognak ismerni Téged, Uram, és mennyire fognak szeretni! Bizonyos, hogy ebben az életben „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta”, hogy mennyire fognak ismerni és szeretni abban a másik életben. Isten könyörgöm, hogy ismerjelek meg, hogy szeresselek, hogy örülhessek Neked! És ha ebben az életben nem tudom a beteljesedésig vinni, haladjak előre napról-napra, míg végül az öröm eljut a beteljesedésre! Haladjon előre bennem itt a Te megismerésed, s majd ott legyen teljessé; növekedjen bennem az Irántad érzett szeretet, s majd ott legyen teljes; amiképpen legyen nagy az én örömöm itt a reményben, azonképpen legyen ott teljes valóságosan! Uram, Fiad által azt parancsolod, vagy inkább tanácsolod: kérjük, s ígéred, megkapjuk, hogy „örömünk teljes legyen”! Igazszavú Isten, kérek, hogy kapjak: „örömöm teljes legyen”! Addig is erről elmélkedjék az elmém, erről szóljon a szám! Szeresse szívem, beszélje ajkam! Ezt éhezze lelkem, ezt szomjazza testem, ezt kívánja egész lényem, míg csak be nem mehetek „Uram örömébe”, aki a Háromságos Egyisten, a „mindörökké áldott, Ámen”!”

Szent Anzelm imája, Dér Katalin fordítása, Religio könyvek, MTA Filozófiai Intézetének kiadása, 1991)

jabbok 2019.03.28. 15:09:26

Matthaios-nak

Éppen a fenti, @Déli pályaudvar: által idézett beszélgetésünkben írtam:
jezsuita.blog.hu/2018/07/05/kedvenc_idezeteim_mostanaban/full_commentlist/1#c35914849

"Azt hiszem, nem is a pontosságot és a teológiai hűséget értékelem leginkább benned - bár ezekre szoktam itt támaszkodni (még akkor is, ha néha falra mászom tőle). Hanem azt, hogy valószínűleg egészen ugyanaz a szenvedély tesz téged olyan konokká és sokszor vaskalapossá - mint ami engem hol patetikussá, hol éppen a határokat feszegetővé, radikálisan fogalmazóvá."

Hiányzik, és (részben a fentiek miatt) mindig hiányozni is fog nekem Matthaios. Márpedig ahogy Jean Vanier írja, csak azt szeretjük igazán, aki hiányozna, ha meghalna.

Déli pályaudvar 2019.03.28. 15:36:40

@jabbok:
Apám másfél éve halt meg. Számomra teljesen világos, hogy Apu nemcsak a múltam része, hanem a jövőmé is. Most egy ideig nélkülöznünk kell, bár igazából ez sem igaz, csak az érzések szintjén. Nem is tudom, hogyan lehetne ép ésszel kibírni, ha nem így lenne.

„Szeretni annyi, mint azt mondani a szeretett lénynek: te nem halsz meg.” (Gabriel Marcel)

Déli pályaudvar 2019.03.28. 16:31:12

@jabbok:
Én a konok, ugyanakkor szelíd állhatatosságát szerettem. Meg az alázatát. Az igyekezetét. A más alkatok, nézőpontok megértésére tett kísérletét. Hogy úgy mondja, hogy átmenjen. Meg azt, hogy tudott bocsánatot kérni, még akkor is, amikor nem követett el semmit. Az önmagával való küzdelmét.

A halálával rajzolódik ki igazán élesen, mennyire szerettem.

Déli pályaudvar 2019.03.28. 16:45:01

@Déli pályaudvar:
Több éve egyszer találkoztam is vele. Könyveket árultam. Matthaios három könyvet rendelt. Sok vevő volt, ő fizetett, és ment tovább, én a többi vevővel foglalkoztam, úgyhogy nem volt időnk egymásra, bár lehet, hogy két szemérmes férfi hirtelenjében amúgy sem tudott volna mit kezdeni egymással. Ő is tudta, hogy ki vagyok. Arra emlékszem, hogy nem úgy nézett ki, mint egy tipikus öregember, hanem inkább, mint egy hobó.

marlar 2019.03.28. 19:57:44

@Déli pályaudvar: :))) (Köszi, hogy megosztottad. Akkortájt nem követtem a blogot, úgyhogy lemaradtam ezekről.)

manlakos 2019.03.29. 07:15:55

matthaios, meghalt!
Mióta megtudtam, azóta készültem, hogy legalább annyit írok, hogy RIP, de valahogyan nem ment.
Kecskeméten közös tanáraink voltak, sok mindenről ugyanúgy gondolkodtunk, jó lett volna találkozni vele, megtudni ki van a matthaios nick-név mögött.
De, szemérmesen tiszteletben tartottam az anonimitását.
Bennem a gyász megfojtja a szót. Köszönöm, amit írtatok róla, helyettem is írtátok!
Azóta, az jár a fejembe, mit mondhat odaát, a maga nyugodt, megfontolt, logikus stílusában?
Talán valami ilyesmit: www.youtube.com/watch?v=lj0QyPPvKLk

Déli pályaudvar 2019.03.29. 07:42:46

@Déli pályaudvar:
Még ez jutott eszembe (sok évvel ezelőtti hozzászólás a jezsuitablogon, a szerző nevére nem emlékszem):

“A házaséletben - messze nem csak a közvetlen nemi aktusban - a két ember személyisége úgy beleszövődik egymásba, mint a papirusz-készítéskor az egymásra rétegzett vékony mikro-rétegek. Egyszerűen nem lehet leválasztani az egyik réteget a másikról anélkül, hogy kölcsönösen ne tépnének ki darabokat egymásból, és ne hagynának magukból darabokat a másikon...”

Akkor is ez történik, amikor valaki, akit szerettem, meghal. A belőlem kitépett részt is viszi magával, én meg csak állok és hápogok, hogy vagy teljesen vigyen magával, vagy teljesen maradjon itt, de ezt a félig halált, félig életet nem lehet kibírni.

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2019.03.29. 09:36:36

Megengeditek, hogy visszatérjek az eredeti témához?

Sri Chinmoyt a futásról és a spirituális fejlődésről kérdezték egyszer. Érdemes összevetni, mennyiben cseng össze (vagy nem) a poszttal:

" Interjú, melyet Robert Swan, a Simply Living Magazin szerkesztője készített Ausztráliában, Canberrában, 1984. szeptember 14-én

Kérdés: Említette, hogy filozófiája a külső és a belső ötvözése. A legtöbb ember a meditációt egy belső folyamatként értelmezi, és érdekelne, el tudná-e magyarázni számunkra, miért érzi azt, hogy a maratonfutásnak helye van a spirituális fejlődésben.

Sri Chinmoy: A belső futás és a külső futás kiegészítik egymást. A külső futáshoz fegyelemre van szükségünk. A fegyelem élete nélkül nem érhetünk el sikert az élet egyetlen területén sem. Így mikor külsőleg futunk, ez a belső futásra emlékeztet minket. A belső futás, amint tudjuk, a leghosszabb táv, egy örök táv. Nem tudjuk, mikor indult, és fogalmunk sincs, mikor fogjuk befejezni. Míg ha egy maratonról van szó, tudjuk, hogy 26 mérföld megtétele után véget ér.

A külső futáshoz a fegyelem, a kitartás és a türelem életére van szükségünk – oly sok dologra, melyek jók! A spirituális életben is szükségünk van sok dologra – le kell győznünk a félelmünket, a kétségünket, a féltékenységünket, a bizonytalanságunkat és így tovább. Így azt érezzük, hogy egyik segíti a másikat.

Kora reggel, ha frissesség van az értelemben, és jó egészségnek örvendek, akkor inspirált leszek, hogy imádkozzak és meditáljak. Ha az egészségem rossz, akkor nem fogok felkelni, és imádkozni és meditálni. Vagyis a jó egészségem segít, hogy jó keresővé váljak.

Másrészt, ha igaz kereső vagyok, akkor megpróbálok tenni valamit az emberiségért az anyagi síkon. Ha szeretem Istent, a Teremtőt, akkor szeretnem kell Istent, a Teremtményt is, máskülönben miféle szeretetről van szó? Ha szeretem Istent, aki ezt a világot teremtette, akkor szeretnem kell magát a Teremtést is. Tehát, ha külsőleg futunk, akkor a Teremtést látjuk, és mikor imádkozunk és meditálunk, akkor próbálunk tudatosan tudatában lenni a Teremtőnek.

Kérdés: Ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akik testileg nem egészségesek nem érhetik el a megvilágosodást?

Sri Chinmoy: Ó nem, bizonyosan elérhetik. Az egyetlen dolog az, hogy nem kell a világ legerősebb embere legyünk, nem kell, hogy bokszoló vagy birkózó legyünk. Azt mondom, hogy kora reggel, ha nem fáj a hasam, ha nincs fejfájásom vagy lázam, ha futok, vagy valamilyen más testedzést végzek, akkor az sokat segít nekem. Máskülönben, ha elvonulok a Himalája barlangjaiba, és elkezdek imádkozni és meditálni, és elhanyagolom a testet, akkor hány napig, hány hétig, hány hónapig tudom azt folytatni?

Vannak néhányan, akik hajlamosak elhanyagolni a testet, a test szükségleteit. Nem mondjuk azt, hogy a világ legnagyobb bokszolóivá vagy birkózóivá kell válnunk, nem. Csak egy alapszintű edzettséget kellene fenntartanunk. Ha testileg fitt vagyok, akkor képes leszek kora reggel felkelni. Akkor imádkozhatok és meditálhatok. Ha testileg nem vagyok fitt, akkor meglesz a képességem, hogy imádkozzak és meditáljak?"

jabbok 2019.03.29. 09:39:31

@Déli pályaudvar: én voltam - mondanám, ha nem egyszerűen az 1Móz 2,24 Jézus által is idézett héber szövegének a pontos fordítása (feleségével merített papírként összemerül) és exegézise lenne. Arra már én sem emlékszem, hogy kitől tanultam.

"vagy teljesen vigyen magával, vagy teljesen maradjon itt, de ezt a félig halált, félig életet nem lehet kibírni."

Én azért ugyanennek a másik oldalát is fontosnak tartom.

Igazából egy dolog miatt nincs bennem semmi aggodalom az "üdvösségem" felől: mert sokakkal szeretjük egymást azok közül, akikről TUDOM, hogy már Nála vannak.

Azt pedig az Egyház még hivatalosan is tanítja, pl. az esküvői szertartás záró áldásában, hogy a mennyországba az ember nem beJUT - hanem BEFOGADJÁK:

"Isten szeretetéről tanúskodjatok a világban, hogy a szenvedők és a szegények, akikhez jók voltatok, egykor örömmel fogadjanak majd Isten örök hajlékában!"
süti beállítások módosítása