Szent Ágoston az élő Isten után vágyakozó, üdvösségre szomjazó istenkeresők imáját fogalmazta meg a 41. (42.) zsoltárhoz fűzött kommentárjában. A hívő bizakodón Istenhez fohászkodva igyekszik válaszolni a hitetlenek gúnyolódására:

Naponta hallom: Hol van a te Istened?
és naponta könnyezem:
éjjel-nappal arról elmélkedem, amit hallottam. . .

Keresem Istenemet, hogy lehetőleg
ne csak higgyek Benne, hanem egy kicsit lássam is. . .

Az ember önmagába tekint és kérdi:
„Miért vagy szomorú, én lelkem?
Miért háborgatsz engem?”

Lásd, már most örvendezhetünk

 valami belső gyönyörűség megtapasztalásával;

lám, már valami múlhatatlant pillanthatunk meg a lélek csúcsával,
még ha töredékes és kérészéletű is;

miért háborgatsz hát,
és miért vagy szomorú mégis?

Hiszen nem kételkedsz Istenedben,

hiszen meg tudsz felelni azoknak, akik ezt kérdezik tőled:
      „Hol van Istened?”

Már valami múlhatatlant megsejtettél,
miért háborogsz hát?

„Bízzál az Úrban!” (…)

Csak maradj meg a reménységben!
Amit ugyanis látunk, azt nem reméljük,

ha pedig reméljük azt, amit nem látunk,
várjuk csak türelemmel! . . .

XX. század végére átalakult korunk szellemi helyzete. Ma már túl vagyunk a pöffeszkedő szcientizmuson és a harcos (marxista/kommunista) istentagadáson, istenellenességen. Az ún. „Isten meghalt” teológia is meghalt, eltűnt, mint minden divat. Ismeretes, hogy a modernséget – a modern evilágiságot – gyakran jelölték a nietzschei metaforával: „Isten meghalt.”

Persze – ahogy Martin Buber zsidó filozófus magyarázta – az örökkévaló nem halhat meg; de valami a szem és a Nap közé kerül – a bűn, a gőg felhője –, és eltakarja a Napot, napfogyatkozás áll be. „Ha az ember hátat fordít a napnak, mindig a saját árnyékába lép”, Prohászka szép hasonlatával. Az ember elfordulhat Istentől, elszakítja magát az élő Istentől, így az ő lelkében Isten halott. Ahogy Sartre mondotta: „Ha az ember azt akarja, hogy Isten ne létezzék számára, Isten nem létezik számára.”

Joseph Ratzinger még 1968-ban, tehát pár évvel a II. vatikáni zsinat befejezése után, közzétett egy nagyon fontos, ma is időszerű könyvet: Einführung in das Christentum, amely magyar fordításban A keresztény hit címmel Bécsben az OMC-kiadónál jelent meg. A hittudós, aki a haladó zsinati teológusok közé tartozott, mielőtt korszerű magyarázatot fűzne a Krédóhoz, jellemzi a mai kor, a hívő és kétkedő ember helyzetét az istenkérdéssel szemben. Itt most csupán egy szempontot szeretnék idézni (18. o.). A hívő hite és a hitetlen hitetlensége manapság fenyegetett; mindketten bizonytalanok, kételkedők. A hitetlenben is felmerül a kétség, kérdés: hátha mégis a hit a valóság. „Éppen úgy, ahogyan a hívő tudja, hogy a hitetlenség fenyegeti, és a kísértést éreznie kell, a hitetlen számára a hit kísértés, amely látszólag végleg lezárt világát fenyegeti! Egyszóval az emberi lét dilemmája alól nem lehet kitérni. Aki menekül a hit bizonytalanságától, annak a hitetlenség bizonytalanságát kell megtapasztalnia, mert ez sem tudhatja biztosan és végérvényesen, nem a hit oldalán áll-e mégis az igazság?”

Hitünk értelmes hódolat Isten előtt, nem beugrás az irracionáléba, de nem is pusztán értelmi következtetések, bizonyítások eredménye. A már idézett francia író-filozófus, Jean-Paul Sartre írta – aki ismert volt ateizmusáról –: valaki nem azért lesz hívő, mert elfogadja Szent Anzelm vagy Szent Tamás istenérveit, de nem is azért lesz hitetlen, mert nem fogadja el őket; az istenhit olyan teljes aktus (szabad döntés!), amely az egész életet elkötelezi.

Egyformán visszautasítjuk a racionalizmust (amely ellen annyit küzdött Prohászka) és a fideizmust. De hangsúlyoznunk kell Pascallal: „Istent a szív érzi meg.” És: „A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer.”

Jean-François Six francia pap, aki tanár volt a párizsi Katolikus Intézetben, és egy időben konzultora a Nem hívők Vatikáni Titkárságának, sokat foglalkozott a hit és a hitetlenség kérdésével. A hitetlenség és a hit nem azok, aminek hiszik őket című könyvében ezeket a mélyreható megfigyeléseket teszi: „A hit és a hitetlenség nem egy formulában fejeződik ki, hanem a szívben. Szent János szerint a nem-hívés alapjában véve a Lélek elleni bűn. Sokkal inkább abban nyilvánul meg, hogy az ember birtokába akarja venni Istent, semmint abban, hogy elutasítja Istent, vagy ateistának mondja magát. Mert annál, aki ateistának vagy agnosztikusnak vallja magát, meglehet még egy bizonyos becsületesség, hogy elismerje: az ember számára Isten »olyan óceán, amely számára nincs se bárkánk, se vitorlánk«, amint Littré mondotta. Az ateista elég gyakran hallatlan, öntelt, sőt esztelen dolognak tartja azt a meggyőződést, hogy valaki birtokolja az Igazságot, tudja, hányadán áll Isten kérdésében. Ilyen szempontból sokan vannak azok a keresztények, akik deisták: számukra Isten evidens, mintegy magától értetődik; szemükben a hívés természetes az ember számára. Ezek a keresztények azt állítják, hogy az ember természetszerűen hívő (gyakran maguk bebiztosítására teszik ezt), és mintegy léte spontán mozdulatával afelé fordul, aki »az eget és a földet teremtette«. De mit jelent ez az odafordulás az önmagunkon túlra, a földünkön túlra, a történelmen túlra?” (Six, L’incroyance et la foi ne sont pas ce qu’on croit, 85–86.)

Elfogadhatjuk Bernard Pottier belga jezsuita megállapítását, aki egyik cikkében ezeket írta (Nouvelle Revue Théologique 129, 2007, 4–16): A mai világ nem annyira a hitre invitál bennünket, hanem a kérdezésre. Egy bizonyos aktív agnoszticizmus jellemzi a hívők és a nem hívők világát egyaránt. Ma egyre inkább hangsúlyozzuk a negatív teológiát, a misztikusok által hirdetett érthetetlenséget, a „nem-tudás felhőjét” az istenmegismerésben, a „sötét éjszakát” az istentapasztalatban. Nemcsak Keresztes Szent Jánost, hanem a XIX. század szentjét, a fiatal karmelita apácát, Lisieux-i Szent Terézt is idézhetjük (idézi Ratzinger és Six is), aki élete végén arról írt naplójában, hogy rettenetes hitellenes kísértéseket – a semmi kísértését – szenvedi el; talán nincs is menny; a köd, a fal az égig emelkedik.

„Ha az ember komolyan tekintetbe akarja venni ezt a negatív teológiát – írja B. Pottier (i. h. 5) –, amely jelenleg jelen van a hit szívében, azt mondhatná, hogy a jelenlegi agnoszticizmus, amennyiben őszintén és aktívan keresi az Isten és az ember értelmét (megértését), egy teológiai tézisre hivatkozhat; ez az isteni lényeg transzcendenciáját úgy akarja megalapozni, hogy visszautasítja a lehetőségét annak, hogy Istennek tulajdonítsa azokat a neveket, amelyek a teremtményeknek megfelelnek.” (Itt utalás van Ph. Secretan „Agnosticisme” cikkére: Dictionnaire critique de théologie, éd. Lacoste, Paris, 1998.) Nem követjük tovább a cikkírót, aki megvizsgálja Kant, Camus, Sartre, Welte és Jaspers agnoszticizmusát/hitét.

E ponton még csak annyit jegyzek meg, hogy az idős Karl Rahner is egyre inkább hangoztatta Isten érthetetlenségét, és valami „szent agnoszticizmust” vallott Isten Misztériumával szemben. Szerintem Berzsenyinél szebben a teológusok sem tudják kifejezni azt, amiről szó van, Fohászkodás című költeményében:

 „Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,

csak titkon érző lelke ohajtva sejt:

Léted világít, mint az égő

Nap, de szemünk bele nem tekinthet. . .”

A szenvedő Jób lázadása

Az Isten elleni lázadás egyik forrása Jóbtól Dosztojevszkijig és Camus-ig a rossz problémája (misztériuma), a szenvedés, főleg az ártatlanok szenvedése. XVI. Benedek pápa a Szeretet-Istenről szóló szép enciklikájában nem kerülhette meg ezt a kérdést. Miután idézte Jób könyvét (23,3.5–6.15–16), ezeket írja: „Gyakran nem adatik meg nekünk annak ismerete, hogy miért fogja Isten vissza a karját, ahelyett, hogy beavatkozna. Egyébként Ő még azt sem tiltotta meg nekünk, hogy, mint Jézus a kereszten, mi is kiáltsuk: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« (Mt 27,46.) Az imádságos dialógusban kitartónak kell lennünk az Õ arca előtt ezzel a kérdéssel: »Meddig késlekedsz még, Urunk, te Szent és Igazmondó?« (Jel 6,10.) Ágoston ad e szenvedésünkre választ a hitből: »Si comprehendis non est Deus – Ha megérted, akkor Õ nem Isten.« Tiltakozásunk nem kihívás akar lenni Isten ellen, nem is gyanúsítja Őt tévedéssel, gyöngeséggel vagy közömbösséggel. A hívő ember számára lehetetlen azt gondolni, hogy Isten erőtlen vagy »alszik« (1Kir 18,27). Sokkal inkább arról van szó, hogy a mi kiáltásaink, mint Jézusé a kereszten, végső és legmélyebb megerősítése az Ő szuverenitásába vetett hitünknek. A keresztények ugyanis a körülöttük lévő világ minden érthetetlensége és zűrzavara ellenére továbbra is hisznek »Isten jóságában és emberszeretetében« (Tit 3,4). Jóllehet, mint a többi ember, elmerülnek a történelem eseményeinek drámai bonyolultságában, a reményük szilárd, hogy Isten Atya, és szeret bennünket, akkor is, ha a hallgatása számunkra érthetetlen.”

Van olyan gondolkodó, aki a rosszat tárgyalva egyenesen Isten személyes mivoltát teszi „felelőssé” (Raimon Panikkar: La Trinité, Cerf, Paris 2003, 57). Pontosabban így veti fel e nehézséget: Ha Isten „személy”, ez nehezen egyeztethető össze az emberre alkalmazott „személy”-fogalommal. Tény az, hogy ebben a szemléletben Isten gyakran úgy jelenik meg, mint a gyermekei szenvedésével, a rosszal szemben közömbös apa. Miért engedi meg a szenvedést? A bűn váltságáért Fia vérét követeli, azt, hogy Jézus áldozza fel magát az emberek szeretetéért. Sokszor nem az Isten emberszeretetéről, hanem inkább az „Atya” kegyetlenségéről és szadizmusáról kellene beszélnünk – mondják a kritikusok. Követeli imáinkat, de az – ritka kivétellel – hidegen hagyja a „gondviselő” Atyát. Nem válaszol, nem hallgatja meg imáinkat. Vajon nem tudott volna jobb világot teremteni? És ha nem, miért akarta vagy engedte meg, hogy a világ olyan legyen, amilyen: annyira tökéletlen, rendezetlen, oly kevéssé szolgál gyermekei örömére? Igazában itt megismétlődik Jób panasza, akinek meg kellett elégednie monológjával, a színlelt párbeszéddel, hiszen igazi válasz nem érkezett felülről.

Sok teológus és lelkivezető kísérletezett azzal, hogy választ keressen, valami megoldást sugalljon; és annyiféle megoldás kínálkozott, ahányféle istenfogalom vagy istenkép létezik. Isten rejtőző Istenség; sokszor annyira elrejtőzik, hogy létét is lehet tagadni. Valójában csak egyetlen válasz van: nem racionális, hanem a szív és a hit válasza: Jézus a kereszten. Ő magára vette szenvedéseinket, szerető engedelmességével megfordította az emberi állapotot. Amikor a kereszten kilehelte lelkét, némán, fejét lehajtva Igen-t mondott az Atyának, és ezzel az engedelmességgel megfordította a gonosz, lázadó ember Nem-ét, állapotát; mindannyiunkat szerető önátadásába foglalt. De az is igaz, hogy Fia szenvedése megsebezte az Atyát is. Paul Claudel szép hasonlata szerint Longinus lándzsája az Atya szívéig hatolt. (Isten szenvedéséről mély eszmélődéseket írt F. Varillon francia jezsuita: Isten alázata és szenvedése, SZIT, 2002.)

Homályos és alázatos hit

A hit nem látás – az istenlátás majd csak odaát lesz osztályrészünk. A hit világosság is, de homály is, nem a nappal világosságát nyújtja. Az éjszakában virrasztók hite nem lehet „diadalmas”, hanem tapogatódzó, sebezhető, alázatos. A hit mindenekelőtt a szeretet rendjéhez tartozik; bizalom Abban, aki beléd vetette bizalmát – és mindig elsőnek szeret. Továbbá a hit kérdezés is: Miért szeret Ő? Miért szereti Isten teremtményeit? Miért szereti az embereket, és köztük engem? Miért az Ő, aminek János evangélista mondja: Szeretet?

Szögezzük le Pascallal: a hit, amely a szeretet rendjéhez tartozik, természetfeletti ajándék. „Valamennyi testből együttvéve nem tudnánk kicsiholni egy kis gondolatot: ez lehetetlen, mert a gondolat más rendből való. Valamennyi testből és szellemből együttvéve nem tudnánk előhívni az igazi szeretet egyetlen aktusát: ez lehetetlen, mert más rendből való: a természetfelettiből.” Az élő hit tehát csakis természetfeletti ajándék lehet. Az ember a hit aktusára önmagától képtelen. A hit a Szeretet-Istenben e Szeretet Lelkének ingyenes ajándéka.

Ha ezt tudatosítjuk, akkor alázatosan megnyílunk az ajándéknak; de ez is a kegyelem műve, amelyet kérnünk kell, és amellyel együtt kell működnünk. Az isteni Misztériummal szemben az ember magatartása csak az alázat lehet, ami több  mint erkölcsi erény. Charles Péguy költő szerint ez az alázat szinte meghatározza a keresztény létet. Mert az Ajándék „felülről száll le” (Jak 1,17). Az ember önmagától nem istenülhet meg; csak azért, mert Isten szeretete a Szentlélek által kiárad szívünkbe (Róm 5,5). A teremtő Lélek átalakít, képessé tesz bennünket arra, hogy megismerjük a Szeretet-Istent, és arra hogy viszont szerethessük. A remény nem csal meg bennünket, mert Isten azzal bizonyította irántunk való szeretetét, hogy Krisztus meghalt értönk (vö. Róm 5,6–8).

Most még „csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre...” (1Kor 13,12–13) Aki megteszi az igazságot, miként a szentek, az világosságban jár, és maga is világít. Ilyen sugárzó emberek, Isten tanúi a szentek: Charles de Foucauld, Teréz anya, Batthyány Strattmann László, Brenner János.

Közéjük tartozott Prohászka Ottokár is, aki így foglalta össze legfőbb üzenetét: „Világító, meleg s boldog emberek kellenek, akik saját életüket meglelkesíteni tudják, akikben a hit s az erkölcs s az örök élet titka kigyúl és világít, akik egyéniségükkel s életükkel magyarázatul szolgálnak arra nézve, hogy az anyaszentegyház – evangélium, hit s imádság fölött el – miért mutat a lángoló s a sugárzó szent Szívre! A fogalom nem győzi, s annak világossága csak amolyan vibráló lámpa világa, de a fogalmak napokká gyúlnak ki, s életet győző hatalmakká lesznek”  a szeretettől. (…) „Pál apostolon látni, hogy ez a legnagyobb hatalom, s hogy tudásnál előkelőbb, kutatásnál ingerlőbb, érvényesülésnél s gazdagságnál gazdagítóbb, a ’minden ismeretet fölülmúló szeretet’ (Ef 3,19), a szeretet, mely égbe nyúl.” (Az 1925-ös „Ész és szív” című tanulmányban, ÖM 14., 304.)