1967-ben Jean-Jaques Servan-Schreiber (népszerűbben JJSS) befolyásos médiavállalkozó és radikális politikus közzétette a „Le Défi Americain” (Az amerikai kihívás) című politikai tanulmányt. A kiadó 15 ezer példányt remélt eladni belőle, de tévedett. Franciaországban kétmillió, a világpiacon tízmillió példány kelt el, 15 nyelven. Szóval igazi bestseller lett. Mivel a politikai jóslatok műfajának hírhedt példája, érdekes szellemi gyakorlat utánaolvasni, hogy előrejelzéseiből mi „jött be”, mi nem.
A geopolitika szerelmeseinek ez egyúttal jó kis önelemző gyakorlat. A szellemi torna annál inkább izgalmasnak tűnik, mert a közelmúltban jelent meg Frédéric Pierucci könyve, a „Le Piège américain” (Az amerikai csapda[i]). Amint a címe is jelzi, rokon témát kezel, csakhogy a kihívásból csapda lett. Ha ebből a kedves olvasó arra következtet, hogy Franciaország (és vele Európa) pozíciója az amerikaiakkal szemben romlott, nem téved. Mit sem használt volna a figyelmeztetés? Vagy pontatlan volt az elemzés, és vele a javasolt „megoldás”?
1967-ben, a hatnapos háború évében, az akkor tízéves Európai Gazdasági Közösség még mindig csak hat tagot számlált, és Franciaországban De Gaulle pártjának a parlamentben már csak három szavazattal van „többsége”. Mindenki érzi, hogy a karizmatikus vezető 77 évesen már nem fogja sokáig irányítani az ország sorsát. Ma már tudjuk, hogy ’68 májusa egy karnyújtásnyira volt, de JJSS és olvasói ezt nem tudhatták. JJSS úgy vélte, hogy az országnak nemcsak korban fiatalabb, hanem eszméiben is megújuló vezetésre van szüksége. Mint ahogy Németországban az agg Adenauer helyére a gazdasági szakember, a német gazdasági csoda atyja, Ludwig Erhard lépett. A váltást a nagykoalíció tette lehetővé, és JJSS csodálta a svéd szociáldemokrata modellt.
JJSS tézise az volt, hogy Európa nem versenyképes Amerikával szemben, és ennek oka nem a két gazdasági tömb méretkülönbsége volt, hanem az Egyesült Államok technológiai és menedzsmentfölénye. A szerző Amerika nagy csodálója volt. A háború alatt ott képezték ki pilótának – a rossz nyelvek szerint ezzel „úszta meg” a tényleges részvételt a harcokban –, és évről évre ellátogatott oda. Minden alkalommal a nagy amerikai multik még nagyobb csodálójaként tért vissza. Álmai Franciaországa (és Európája) jobban kellene hogy hasonlítson Amerikára – hitte. JJSS tehát atlantista volt, ahogy akkoriban mondták. Egy régi kislexikon szerint az atlantista „a tőkés világ olyan együttműködésének a híve, amelyet az USA irányít.”
JJSS azonban ezt a vezetést nem úgy értette, hogy akár Franciaország, akár Európa gyarmati vagy félgyarmati függőségbe süllyedhetne. Éppen ellenkezőleg: erős, föderalista Európát képzelt el, amely dacolni tud az amerikai kihívással. Ehhez iparpolitikai stratégia kell, megfelelő jogi struktúrákkal. Például elképzelte, hogy létrejönnének európai jogon alapuló európai nagyvállalatok, amelyek képesek versenyezni a tengerentúli konkurenciával, a német, francia stb. nemzeti vállalatok pedig nem.
Nagy meglepetésemre az interneten az „Ön Európája” cím alatt találtam egy hirdetést, mely szerint létrehozható európai részvénytársaság. Latin neve van: Societas Europae. Ez a lehetőség 2004 óta áll fenn, de nem sikerült egyetlen tényleges európai részvénytársaságra sem rábukkannom. A piacvezetők között végképp nem. Az 52 éve követelt jogi forma létrehozása mit sem változtatott a gazdasági realitásokon. Papírforma maradt.
Az Alstom és a Siemens megafúziója például megbukott, mert az Európai Bizottság vétója közbeszólt, de tudomásom szerint a tervezett európai holding nem lett volna SE, európai részvénytársaság. Újságírósan szólva a közös vonat (mert a vasúti ágazatok egyesültek volna) „kisiklott.” A német és a francia gazdasági miniszterek egyhangúan elítélték a döntést, és a közösségi szabályok megváltoztatását sürgették. A verseny fenntartása Európán belül stratégiailag fontosabb lenne, mint a nemzetközi, globális piacon? Úgy tűnik, 1967 óta semmit sem változott a probléma: mi a valós küzdőtér és mi az optimális nagyságrend egy, a világpiacon szereplő globális nagyvállalat számára? A miniszterek szerint Kína az igazi vetélytárs. Kinek van igaza? Megszólalt Marine Le Pen is, aki gratulált az Európai Bizottságnak, mert szerinte Macron „elajándékozta” (volna) az Alstomot a németeknek.[ii]
Mi tehát a keret, amelyben gondolkoznunk kell? Ami a méreteket illeti, a kínai vetélytárs (CRRC) kétszer-háromszor „nagyobb”, mint a tervezett közös európai vállalat. Az ügy pikantériája, hogy az erről rendezett tévévitán némely újságíró felidézett egy korábbi párhuzamos esetet: az Alstom (energetikai részlegének) felvásárlását az amerikai GE által. Akkor, hangzik a bírálat, Macron úgymond „elkótyavetyélte” a francia ipar gyöngyszemét, és lám, most újra nem áll ki a francia érdekek mellett.
Nos, Pierucci könyve épp kapóra jön, mert pontosan ezt a szinte elfelejtett, de nem elfelejtendő botrányt elemzi a beavatott részvevő szempontjából. Pierucci azzal kezdi könyvét, hogy az egy „földalatti gazdasági háború” beszámolója. És ennek ő volt a legfőbb áldozata, túsza. 2008 óta 26 vállalat több mint százmillió dollár büntetést fizetett be az amerikai kincstárnak – írja. Ebből 14 európai és öt francia. Csak a maradék öt amerikai. Pierucci nem kevesebbet állít, mint hogy az amerikai hatóságok szorosan és szolidárisan együttműködnek a piacvezető globális amerikai multinacionális vállalatokkal, amennyiben gyengítik az európai vetélytársain piaci pozícióját. Nem utolsósorban a különböző ürügyekkel kivetett százmillió dolláros, sőt milliárdos nagyságrendű sarcokkal. Ezeket nem csak az álszent módon kezelt korrupciós ügyekben vetik ki, hanem az amerikai politikailag motivált bojkottok be nem tartása miatt, például Iránnal vagy Kínával, illetve Oroszországgal szemben.
A korrupciós esetek közül is nem egy furcsa: a konkrét vádlottak nem amerikai állampolgárok, és a megvesztegetettek jellemzően egy harmadik ország állampolgárai (többnyire politikusok), de elég, hogy a szerződést dollárban kössék meg, ahhoz, hogy az USA formailag érdekelt és sértett fél legyen. Az amerikai hatóságok azonban nemcsak feltöltik az amerikai államkasszát rivális (állítólag szövetséges) államok (és azok nagyvállalatai) kárára, hanem cinkos módon összejátszanak az amerikai gazdasági elittel, a GE gigavállalattal az élen, hogy azok tárgyalásait az európai konkurenciával, például az Alstom és a GE fúziója esetében az amerikai javára döntse el.
Pieruccit hónapokig túszkén tartották fogva amerikai magas biztonságú börtönökben, mindaddig, amíg Patrik Kron, az Alstom elnök vezérigazgatója alá nem írta az adásvételi szerződést. Hab a tortán hogy ő ezért hatalmas prémiumot kasszírozott, és „persze” megúszta a börtönt, holott beismerte bűnösségét az indonéziai korrupciós ügyben, amiért előbb Pieruccit, majd további két menedzserkollégát lecsukták, hogy nyomást gyakoroljanak az Alstomra. A francia követség és kormány pedig nem segített a bajba jutott állampolgárnak. Történt pedig, hogy az Alstom felvásárlásában a Rothschild & Co képviselte az Alstomot. Amúgy már akkoriban a Siemens lett volna az alternatív fúziós partner, de visszalépett. Az (amerikai!) államügyészség komoly bírsággal fenyegette meg a Siemenst. Így megy ez – ahogy Vonnegut mondaná.
[i] Pierucci, Frédéric és Aron Matthieu: „Le Le Piège américain: L’otage de la plus grande entreprise de déstabilisation éconmique témoigne”. Éditions Jean-Claude Lattès: 2019.
Utolsó kommentek