Egyszer valakivel lelki beszélgetésben előjött a szentségimádás kérdése. Az illető arról kérdezett, hogy az meg egyáltalán mire jó… Minek ülni a kitett oltáriszentség előtt, vagyis pontosabban, minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk? De mit ad hozzá az imádsághoz, ha nézzük is? Mentségére legyen mondva, az illető görögkatolikus volt, és ott ugyebár nincs hagyománya a szentségimádásnak. (Csak viccelek: a vallási gyakorlatok terén egyáltalán nincs szükség „mentségekre”;) De haladjunk kicsit lassabban – és először is tisztázzunk néhány fogalmat.

Nem katolikusoknak mondom: a szentségimádás az az imádságfajta, amikor az oltárszekrényben (tabernákulumban) őrzött „oltáriszentséget” (ami egy darabka kenyér/ostya, ami fölött a pap korábban elmondta Jézus szavait, szaknyelven: az alapítás igéit, és ennek hatására – az egyház így hiszi és tanítja – ez a kenyér/ostya valóságos, tehát nem csupán szimbolikus módon Krisztus testévé változik) kiteszik egy nyilvános helyre, hogy imádkozzanak előtte. Az egyház hite szerint az oltáriszentségben Jézus Krisztus „jelen van”. De minek látni is ahhoz, hogy imádkozzunk hozzá? Hát, azért ezzel a kérdéssel kedves lelki vezetettem kicsit nekem is feladta a leckét...

Mielőtt tovább mesélném, hadd tanítsak még valamit az egyház gyakorlatáról. Katolikusoknak persze csupa ismert dolog lesz, ők ismerik a szentségimádást. Nincs is ezekben a dolgokban semmi érthetetlen, semmi ördöngösség (hát, az aztán végképp nincs!:)) – a Katolikus Lexikonban úgyis minden benne van. Például az, hogy a szentségimádást latinul adoratio-nak hívják (adoratio Sanctissimi Sacramenti). Szóval, hogy az oltáriszentségben jelen lévő Krisztust tényleg „imádjuk” (ezen protestáns körökben még ma is szokás egy kicsit jólesően botránkozni – „Bálványimádás!”... –, de szerencsére már egyre kevésbé:). Szentségimádást szentmisén kívül szokás végezni. Ez az imaforma egyébként csak elég későn, a XIII. században bontakozott ki (én nagyon hálás vagyok érte, hogy végül kibontakozott, de erről később). Van magánájtatossági formája is: ez a szentséglátogatás. Ez az, amikor – például iskolából vagy munkából hazafelé vagy oda menet – röviden betérünk egy templomba, hogy az oltáriszentség előtt imádkozzunk. (Ilyenkor persze általában nincs kitéve látható helyre.) A közösségi, liturgikus forma a szentségkitétel. Ezt sok szent gyakorolta az elmúlt századok során, és pápák is tettek érte, hogy végül meggyökeresedjék a katolikus egyházban. Erre a hagyományra alapozva aztán néhány templomban kialakult a szokás, amit örökimádásnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy a kitett oltáriszentség állandóan látogatható: a nap (vagy az éjszaka) bármely szakában lehet előtte imádkozni. Máshol csak úgynevezett szentségimádási nap van kijelölve, amikor különösen is ajánlják a híveknek a kitett oltáriszentség meglátogatását, az előtte való adorációt. Ha közösen végzik, ez általában engesztelést is tartalmaz, valamint litánia végzését, csendes imádságot, a Tantum ergo (Aquinói Szent Tamás gyönyörű költeménye megzenésített formájának) eléneklését, és végül a szentségi áldást. Az egyház liturgikus gyakorlatához tartozik – nekem pedig féltve őrzött, személyes emlékem – a nagycsütörtök éjszakai templomlátogatás. Magyarországon sajnos kevés helyen hagyomány, de ilyenkor több templomot is fel szokás keresni, ahol az egyház együtt imádkozik és virraszt a Getszemáni kertben halálfélelmet átélő, vérrel verítékező Jézussal (Lk 22,39-46).

A szentségimádás tehát a katolikus liturgia része. Gyönyörű és mély értelmű lényege az oltáriszentségben megtestesülő Krisztus előtti hódolat. Nem sok előkészületet igényel: a pap valamikor átváltoztat egy nagy ostyát (mondjuk egy korábbi misén), belehelyezi egy szentségmutatóba (monstrancia, úrmutató), és az egészet valamilyen díszes formában kiteszik az oltárra. (Jut eszembe: mókás eset volt idén nyáron, hogy egy karmelita kolostorban tartottam lelkigyakorlatot egy csoportnak. Egyszer csak – jezsuita módra – kértem a nővéreket, hogy nem adnának-e valami kis pikszist, szentségtartó edénykét, amiben állandóan magunknál tarthatnánk az eucharisztiát/oltáriszentséget ott, ahol imádkozunk. Adtak is: egy két méter magas tölgyfa tabernákulumot, legalább 70 kilósat... Ezt onnan tudom, hogy nekem kellett elcipelnem a kápolnától az imatermünkig – persze előzékenyen egy kis taligát is adtak hozzá, „tili-tolit”, ahogy ők mondták, hogy egyszerűbb legyen:).

A szentségimádásnak sok formája van. Sokszor mondanak alatta kötött imákat, a liturgia vezetője pedig olykor gondolatokat is megoszt (prédikáció, elmélkedés). Az imát gyakran meditatív énekek kísérik. Az, hogy pontosan mi kerül be a repertoárba, a korosztálytól is függ (az ifjúság például a gitáros énekeket szereti). A végén általában van engesztelés (például a „káromkodásért és istentelen beszédekért”), vagy más dicsőítő imaformák, és a pap áldást ad a monstranciába helyezett szentostyával.

Nekem egyébként az a tapasztalatom, hogy a lelki élet érésével fokozatosan egyre fontosabbá válik a csend, az egyszerű imaformák gyakorlása – így a szentségimádásé is. Ez a néma önátadás legteljesebb kifejeződése. Ismerek egy szent életű püspököt, aki fiatal papként teljesen belevetette magát a karizmatikus mozgalomba. Gyógyító lelkigyakorlatokon vett részt, megkapta a nyelvek adományát, részesült a Lélek keresztségben is. Rengeteg valóságos istenélményben volt része ebben a lelki környezetben. Életének egy pontján azonban valami mélyebbre érzett hívást. Ellenállhatatlan vágy kezdte vonzani arra, hogy megossza életét a leginkább szükséget szenvedőkkel. Ekkor befogadott a plébániájára egy súlyos fogyatékkal élő férfit. Majd egy évtizeden keresztül elkötelezetten ápolta őt, egészen a férfi haláláig. Ebben a mindennapi gondoskodó elfoglaltságban a személyisége fokozatosan megtisztult. A korábban is mély és érezhető szeretete egészen elevenné, önzetlenné vált. Az élete sugározni kezdett. Temploma is megtelt Istent kereső emberekkel, nemcsak a falujából, de messzi városokból is, hogy legalább néhány órát, esetleg egy teljes napot a közelében tölthessenek. Személyes útja azonban még tovább vezette. Úgy érezte, a feltámadott Jézus Krisztus azt kéri tőle, hogy naponta egy órát töltsön a templomában az oltáriszentség előtt. Azt mesélte, az elején negyedóra után úgy érezte, most azonnal fel kell ugrania, hogy elmeneküljön. Olyan türelmetlenség vett rajta erőt, hogy alig bírta elviselni. Ülve maradni és „nem csinálni semmit” (még imádságok olvasásával vagy prédikáció-készülettel sem lekötnie magát) – ez volt a legnagyobb kihívás. Azonnal megrohanták a jobbnál jobb gondolatok – például a sürgős elintéznivalói... A kitartás volt a legnehezebb: az utolsó lépés az önmagából való kiüresedés útján.

A szentségimádás (vagy meditáció) a legmélyebb, legérettebb imaforma, amit ismerek. Egyébként az a véleményem, hogy sohasem tudjuk – és elvileg nem is tudhatjuk meg pontosan –, hogy valójában mi is az oltáriszentség. Jobb egyszerűen csak nagy tisztelettel viseltetni iránta.

Egy fiatal pap barátom mesélte, hogy egyszer Szicíliában gyóntatott egyetemista fiatalokat. Ott mondta el neki valaki, hogy egy alkalommal az ifjúsági csoportjukban szentségimádást végeztek. Rendszeresen szoktak ilyet tenni, nem volt ebben semmi újdonság. Most is, mint mindig, csendesen üldögéltek egy fél órát a kitett monstrancia előtt, utána pedig beszélgettek, megosztották a tapasztalatokat. „Most azonban egyszer csak az egyik lány mondja ám, hogy látta Jézus Krisztus arcát a fehér ostyában! – mesélte az egyik fiatal. – De rendesen, úgy szakállasan, ahogy ábrázolni szokták – és láthatóan teljesen meg volt rendülve tőle.” A srác, aki elmesélte ezt a barátomnak, ott ült a többi fiatallal együtt, és ezt gondolta magában: „Micsoda vérgáz ez a történet!” Aztán a következő alkalommal, ahogy ő is ott ült a többiek között, szemközt az oltáriszentséggel, egyszer csak látja ám, hogy tényleg ott van! „Ha más meséli, nem hittem volna!” – mondta. „Teljesen kivehetően, percekig láttam!” „Pedig egyébként – fűzte hozzá a pap barátom – teljesen normális gyerek volt, valami műszaki tudományokat tanult Palermóban az egyetemen…”

Érdekes, hogy ilyen csodák inkább Dél-Olaszországban, nem pedig Hamburgban történnek. Vajon mi ennek az oka? Őszintén szólva nem tudom. Talán a déli féltekén érzékenyebbek az emberek a természetfeletti dolgokra... Mi, itt északon, túl racionalisták vagyunk. Mustó Péter írja valahol – fejből idézem, nem pontosan –, hogy minél északabbra él valaki, minél iparosodottabb környezetben, minél nagyobb városban és minél több több évet töltött el az iskolában, annál kevesebb a spirituális fogékonysága. Nem tudom, hogy így van-e – lehet. A kivételek mindenesetre lelkesítenek engem.

De hadd térjek vissza ahhoz a régebbi lelkivezetői beszélgetéshez. A kérdés ugyebár az volt, hogy ha már úgyis ott van (tudniillik Jézus), minek még látni is: mit segít az? Emlékszem, kicsit dadogva kezdtem bele a mondókámba. Valami olyasmit próbáltam válaszolni, hogy hát persze, persze, nem kell feltétlenül nézni is Jézus Krisztust ahhoz, hogy imádkozni tudjunk hozzá. Hogy őt imádni tényleg bárhol lehet, hiszen nem itt van vagy ott, és nem Jeruzsálemben kell keresni és imádni őt, nem is a Garizim hegyén, hanem „lélekben és igazságban” (vö. Jn 4,24); a szöveghelyre persze nem emlékeztem ilyen pontosan... :). És hogy mégis – szerintem – nagyon sokaknak segít, ha úgymond „előveszik” az Urat abból a kis oltárszekrénykéből, és látható módon is kihelyezik az oltárra. Hogy sokaknak így erősebb, elevenebb a tapasztalat. Ilyesmiket mondtam. De valahogy én magam is erőtlennek éreztem a szavaimat. (Pedig naponta végzek szentségimádást.)

Ekkor azonban váratlan helyről érkezett segítség. Kérdezőm – ez a rokonszenves, görögkatolikus fiatalember – hirtelen felkapta a fejét, mint akinek jó gondolata támadt: „Akkor ugye ez olyan, mint amikor Skype-on beszélgetek a barátnőmmel? Azt vettem észre, hogy amikor kép nélkül, csak telefon módjára használjuk a számítógépet, akkor egy-egy hosszú beszélgetés alatt időnként el-elszórakozom. Az is előfordult már, hogy kinyitottam egy-egy file-t, vagy keresgéltem közben valamit az interneten… De amikor látjuk is egymást, akkor sohasem jutna eszembe ilyesmi! Ha látom, sokkal jobban ott vagyok nála” – és csillogott a szeme, mint aki megértett valamit.

Elcsodálkoztam ezen a hasonlaton. Hát nem zseniális? Mert tényleg erről van szó! Ha látom, az elevenebb.

Na jó, még egy történet – ez is messze földről –, ha már benne vagyok az asszociációkban, a sztorizásban. Egyszer egy máltai jezsuita szerzetesnövendék – ő is lelki beszélgetésben és az előzőhöz hasonló ihletett pillanatban – ezt mesélte: „Nemrég kiránduláson voltunk. Az út elején a buszon vettem csak észre, hogy alig 20 százalékos a telefonom feltöltöttsége. Azon kezdtem aggódom, hogy vajon ki fog-e még tartani, vagy lemerül. Aztán egyszer csak észrevettem magam, és azért lettem bosszús, hogy miért zavar ez ennyire. Aztán hirtelen fájdalmasan belém nyilallt, hogy sokkal inkább amiatt kellene aggódnom, hogy ma még nem végeztem el a napi meditációmat. A lelki életem „feltöltöttsége” kevésbé zavart, mint a telefonomé – a szembesülés fájdalma még sokáig velem maradt...”

A sok külföldi történet után végül egy hazaival szeretném befejezni. Merthogy Magyarországon is történnek csodák. Remélem, nem számít indiszkréciónak, ha idézem – végül is nyilvános kommentként érkezett az „Öt perc imaélet, főként szerzeteseknek: az extatikus misztikáról” című blog alatt, 2016. december 11-én 07 óra 15 perc 34 másodperckor. (A kommentelő nickneve „kefas” volt.) Így szól a története: „Hűvös, átlagos januári nap, kellően szürke és unalmas, amikor ebédidőmet nem ebédre, hanem valami másra szántam. A belváros kis kápolnájában, ahová nagyjából 20-30 ember fér be, egész napos ún. szentségimádást tartottak. A szentségimádás azt jelenti, amikor az Oltáriszentséget (nem hívőknek, egy darab kovásztalan fehér kenyér, liszt és víz) egy erre rendszeresített általában arany úrmutatóban kihelyezik az oltárra, és előtte tartózkodnak. Ennek több formája létezik, van énekes, kötött imádsággal vezetett és van csendes szentségimádás. Itt ez utóbbi zajlott. Ezért is mentem el, mert csendben szeretek ezen kenyér előtt lenni.

A kápolnában 4-5 ember tartózkodott, csend volt, az utca zaja sem igazán szűrődött be, csak amikor egy-egy ember éppen kiment vagy bejött. Nagyjából 15-20 percet lehettem ott, bár az időt az események miatt nem igazán érzékeltem. Amikor beléptem, térdet hajtottam, keresztet vetettem és beültem a padba, ahol letérdeltem. Kényelmes hátratámaszkodó pozícióban térdeltem és csendben voltam. Magamban nem imádkoztam semmit, nem kezdtem mondókába, talán csak annyit közöltem a »kenyérrel«, hogy itt vagyok. Nem mintha nem látta volna, gondoltam :). Talán négy-öt perc telt el minden esemény nélkül, csak a fejemben cikáztak a napi események, de próbáltam ezeket távol tartani vagy nem erre figyelni, ámbár ez nem egyszerű tett, és nekem nem is szokott sikerülni. 

Egyszer csak egy szokatlan, eddig soha nem ismert érzés vagy érzékelés kerített hatalmába. A szívtájék, ahol a szívem dobogott, valami elmondhatatlan és nehezen leírható édes érzéssel lett tele, ami lassan, de fokozatosan erősödött. Nehéz szavakkal leírni, milyen volt, talán csak hasonlatokkal lehet. Úgy mint erős belső fény, soha nem tapasztalt nyugalom, a szeretettségnek és a békének oly mértékű érzése, amit soha nem éreztem. A szív kitágulása, belső ragyogás, tűz, mely édesen éget, de nem emészt. Mintha valaki forrón csókolta volna a szívem. A külvilág és a saját világom nem szűnt meg, mindent és mindenkit láttam, de az addig zavaró, figyelemelvonó hatása megszűnt. Jelen voltam egész lényemmel, és tudtam, hogy beléptem a jelenlétbe. Csak halkan nagyokat sóhajtottam, és azt éreztem, hogy a közelség egyre fokozódik, én pedig elolvadok. Hosszasan ki- és belélegeztem a levegőt, miközben csak értelmetlen szavakat és szótagokat sustorogtam ki és be. Örökké így maradtam volna a belső gyönyörtől, de a tűz egyre jobban »égetett«, és azt éreztem, ne tovább, mert talán élve nem fogom kibírni. 

Felálltam és lassan elhagytam a kápolnát. A szívem a hideg utcán is »égett«, lenéztem a lábamra, mert alig éreztem a súlyomat, de a földön voltam. Azon sem csodálkoztam volna, ha nem. 
A szív lassan nyerte vissza normál állapotát. Azóta, és ennek már vagy 10 éve, nem tapasztaltam hasonlót, hiába mentem többször szentségimádásra. Mégsem felejtem el soha azt az érintést és közelséget, tudom, ki volt ott, s bár nem láttam, egészen személyesen megnyilatkozott. »Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.« (Jn. 14.23)”

Akárhogy legyen is – misztikus tapasztalatokkal vagy azok nélkül –, nagyon javaslom, hogy végezzetek szentségimádást! Magamnak is mondom persze. Misztikus tapasztalatokat viszont nem kell elvárni! Ez egyébként is csak a misztika legalacsonyabb szintje: kezdőknek adatik meg, hogy legyen kedvünk folytatni az imát. A rendkívüli jelenségeknél sokkal többet ér az alázat és az engedelmesség. Hát ennyit mára, szervusztok!