Sajnos az Egyesült Államok jelenlegi elnökéről, Donald Trumpról nemcsak az mondható el, hogy a megoldás helyett inkább a probléma része, de egyben az is igaz, hogy ő maga az egyik legfőbb probléma. Persze regnálása nem fog örökké tartani. Hamarosan távozni kényszerül majd; ha nem is mindjárt, hiszen az impeachment, vagyis a lemondatást célzó folyamat sikere felettébb valószínűtlen (a Szenátus minden valószínűség szerint meg fogja menteni), ám – ha elveszíti a 2020-as elnökválasztásokat – alkalmasint egy év múlva, de legkésőbb öt esztendő múlva (az amerikai alapító atyák bölcsessége folytán senki sem vállalhat elnöki hivatalt két turnusnál többször).

Az elnök működésével kapcsolatban az a legfájdalmasabb, hogy a republikánus párti honatyák nagy része egyszerűen szemet huny az általa előidézett helyzet felett, és minden eszközzel védelmezi Trumpot, amivel sajnos arról tesz tanúbizonyságot, hogy hűségesebben ragaszkodik a Szenátusban vagy a Tisztelt Házban elfoglalt bársonyszékéhez, mint a saját lelkiismeretéhez. A szomorú igazság ugyanis az, hogy a demokratikus együttélés elemi normáinak ilyen fokú semmibe vétele jó eséllyel hosszú távú következményekkel jár majd – amely már ma is érzékelhető –, és az amerikaiak egy egész nemzedékére negatív hatással lesz. A republikánus párt ugyanis ma olyanok kezében van, akik vagy a végsőkig lojálisak Trump iránt, és kritikátlanul mindenre képesek érte, vagy premodern, obskurantista nézeteket valló konzervatív protestáns keresztények, vagy lobbicsoportok képviselői, akik olyanok érdekeit támogatják, akiknek semmi közük a valódi közjóhoz. Ilyen például a National Rifle Association lobbicsoportja, amelynek védelmezői jól felfogott üzleti érdekeikből nem hajlandók belátni, hogy a fegyvertartás jelenlegi amerikai rendszere, amely még a vadnyugati időkből öröklött törvényi szabályozásra épül, messze nem felel meg egy XXI. századi posztmodern nyugati demokrácia követelményeinek. Attól még akkor sem volna szabad (majdnem) mindenki kezébe lőfegyvert adni, hogy történetesen dúsgazdag és befolyásos üzleti körök érdekei ezt diktálják. A mérsékelt republikánusokat és a párton belüli liberális szárnyat már jó ideje hatékonyan elhallgattatják, bár az utolsó felmérések 15 százalék körülire teszik azon republikánus szavazók arányát, akik támogatnák az impeachment-et, ráadásul ez a szám folyamatosan növekszik.

A sötét helyzetképhez hozzátartozik, hogy demokrata oldalon sem sokkal rózsásabb a helyzet. Az Egyesült Államok demokrata pártja pillanatnyilag a legteljesebb zavarodottság állapotában van, és egyelőre beleveszni látszik egy magát egyedül felvilágosultnak beállító szélsőséges fejlődés-ideológia útvesztőjébe. A reménytelen helyzet nagyrészt talán annak tudható be, hogy a demokratáknak jelenleg nincs valódi vezetőjük. Az egyetlen mérsékeltnek mondható jelölt, Joe Biden majdnem 80 éves, és nagyrészt híján van mind a személyes karizmának, mind a messzebbre mutató politikai víziónak. (Olyannyira, hogy Bill Clinton és Barack Obama hozzá viszonyítva két óriásnak látszik...).4

A horizonton mutatkozik még ugyan két további személy, akik szóba jöhetnek esedékes elnökjelöltként: Bernie Sanders (aki egyébkén szintén nem fiatal) és Elisabeth Warren, ám mindketten katasztrofális gazdaságpolitikát javasolnak, amihez nehéz lesz elegendő támogatottságot szerezniük. Sanders – aki egyenesen szocialistának mondja magát – célkitűzései közé tartozik, hogy mindenki számára teljesen ingyenessé teszi a közszolgáltatások jelentős részét (az egészségügytől az egyetemekig). A kezdeményezéssel egyet lehet ugyan érteni, csakhogy Sanders adós marad azzal, hogy honnan teremtené elő a reformjai megvalósításához szükséges pénzügyi forrásokat. Warren ugyanezen a vonalon mozog, amikor a nagyon magas jövedelműek megadóztatásától, valamint a vállalkozásokra kivetett további adótól várja a hiány pótlását. Csakhogy a realista gazdasági szakértők szerint bár ezek a tervezett adók csaknem teljesen lefölöznék a leggazdagabbak jövedelmét, valójában még mindig nem volnának elégségesek, így újabb megszorításokra volna szükség, melyek előre láthatóan végzetes hatást gyakorolnának a gazdaságra. Létezik ugyan néhány további demokrata jelölt a láthatáron, nekik azonban nincs tényleges esélyük arra, hogy megnyerjék a választásokat, legfeljebb a zavar növekedéséhez járulhatnak hozzá. Összességében tehát az amerikai demokraták vezető nélküli párt benyomását keltik.

Az Egyesült Államok polgárainak többsége meglehetősen kétkedő a politikai helyzettel kapcsolatban, és kiábrándultsággal nézi az események alakulását. Csak kesernyés szájízzel tud nevetni a televíziós humoristák showműsorain is, akik szinte naponta állítják pellengérre a politika egyes fő- és mellékszereplőit. A helyzet valóban nem komikus: az amerikai politika alighanem a vietnámi háború vége óta nem volt ilyen megosztott és összességében véve ilyen lehangoló állapotban. A helyzet mindenekelőtt az úgynevezett „társadalmi tőke” erodálódásához vezet, az állampolgároknak – elsősorban a fiataloknak – ugyanis ilyen körülmények között egyszerűen elmegy a kedvük attól, hogy beszálljanak a politikába, sőt attól is, hogy (például minisztériumi dolgozóként) állami közhivatalt vállaljanak, így jó irányba befolyásolhatnák a gazdasági szektort vagy a társadalom peremére szorultak és negatív megkülönböztetést szenvedők helyzetét (rasszizmus).

Ami pedig az úgynevezett „átlagamerikai” politikai nézeteit illeti: ő viszonylag elégedett az Obama elnöksége alatt bevezetett egyészségügyi reformmal (Obamacare); nem akar túlságosan magas adókat (még a különösen gazdagok számára sem); viszont szívesen látna jobb állami iskolákat; aggódik a társadalmi egyenlőtlenségek miatt, ellenben gyanúval szemléli a szélsőséges politikát és a drasztikus megoldási javaslatokat annak kijavítására (hiszen várhatóan megakasztanák a gazdasági növekedést). Az „átlagamerikai” továbbá aggódik a migránshullám miatt, de visszautasítja Trump gyakran rasszista retorikáját; szabad nemzetközi kereskedelmet akar; ugyanakkor kártalanítaná azokat, akiket időlegesen negatívan érintett ez a szabadság. Erkölcsi és vallási kérdésekben viszonylag konzervatív nézeteket vall, viszont nem szélsőséges; hisz minden ember egyenlőségének eszméjében, de bosszantja a baloldal által bevezetett szélsőséges „politikai korrektség”. Az „átlagamerikai” aggódik a jövő miatt, de nem nézi jó szemmel az olyan politikát, amelyet a szélsőségesek irányítanak.

(Aberto Alesina cikke nyomán: I mali degli USA, Corriere della Sera, Sabato 5 Otobre 2019, 22.)