Remélem, nem hangzik szentimentálisan, és nem is vétkes elbizakodottság, ha azt mondom: úgy érzem, engem Isten már anyám méhében kiválasztott, hogy papjává tegyen. Persze azért elég kacskaringós út vezetett eddig a belső világosságból fakadó felismerésig. Három rövid mozzanatot szeretnék elmesélni, amiket fontosak tartok a hivatásom szempontjából. Hadd kezdjem néhány „kötelező” adattal – hogy aztán hozzáfűzzek néhány „nem kötelező” kiegészítést is.
(1.) 1969-ben születtem – ötven évvel ezelőtt – Miskolcon, értelmiségi családban. Egy nővérem van. Édesanyámtól tudom – és ez már nem tartozik a hivatalos curriculum vitae-hez –, hogy már előttem elindult valaki ebbe az életbe (egy másik testvérünk), ám a terhesség során nehézségek jelentkeztek, így végül ő nem születhetett meg élve. Egy ideje valahogy fontossá vált számomra a léte, és várom is, ha megadatik, hogy találkozzunk majd odaát. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha ő megszülethetett volna, akkor én minden valószínűség szerint nem léteznék. Ezt persze csak én teszem hozzá. És nem melankóliával, nem is rezignációval. Inkább tényképpen. Számomra megadatott az élet, és hálás vagyok érte. Már ebben is látok valamiféle kiválasztottságot.
Öt és fél éves voltam, amikor édesapám meghalt egy autóbalesetben. Az eset persze óriási sokkot okozott egész családunk számára. Isten drasztikus módon belépett és felforgatta mindannyiunk életét. A legkézzelfoghatóbban talán édesanyámét, aki 30 éves fiatalasszonyként özvegyen maradt két kisgyermekkel. Innentől kezdve számára a gyerekei kezdték az élet értelmét jelenteni. (Alaposan feladva nekik ezzel a leckét – a legnagyobb jóindulattal persze –, hogy önálló emberré váljanak.) Carl Gustav Jung, a svájci pszichiáter írja valahol, hogy egy apa nélkül felnőtt fiúgyermek a kegyelem befogadásának nyitott edényévé válik. Nem tudom, így van-e, velem mindenesetre valóban így történt.
(2.) A második mozzanatot néhány magyarázó mondattal kell bevezetnem. Gyerekkorom óta jártam hittanra (egy időben ministrálni is). Így történt, hogy 16 éves nagykamasz koromban oszlopos és lelkes tagja lettem egy ifjúsági hittancsoportnak. Eleinte persze leginkább a lányok miatt jártam; idővel azonban fokozatosan más motívumok is fontossá váltak. Így adódott, hogy gimnazista éveim egyik nyarán elvetődtem egy úgynevezett „hivatásébresztő lelkigyakorlatra”. A program az egri papnevelő intézetben zajlott. Óriási hatással volt rám a környezet: a kispapok szobái, amelyekben laktunk. Engem főleg az egyszerűség érintett meg: ezekben a „cellákban” ugyanis semmi más nem volt, mint egy íróasztal, egy szék, egy szekrény és egy ágy, a sarokban a feszület előtt térdeplő…
Azóta sem tudom elfelejteni azt az elemi vágyat, ami a szívemben akkor ébredt, hogy teljesen és fenntartás nélkül Istennek adjam az életemet. Emlékszem, éjszaka, a sötét folyosókon át le is lopódzkodtam a kápolnába, hogy ott imádkozzak az eukharisztia előtt, a pislákoló örökmécses fényénél. Hogy romantikusan indult? Talán így is mondható. Persze volt még hátra néhány megharcolásra váró kemény küzdelem – önmagammal, a környezetemmel, Istennel (hogy mást ne mondjak, például szembe kellett néznem édesanyám ellentmondást nem tűrő ellenkezésével, és el kellett búcsúznom a barátnőmtől).
Huszonnégy esztendősen szenteltek pappá, fél év korengedménnyel. A hatályos egyházjog szerint ugyanis a püspök adhat fél év kedvezményt, ha valaki még nem töltötte be a „kánoni” 25 éves korhatárt. (A korai szentelést így utólag visszanézve elég kockázatos vállalkozásnak látom – hál’ Istennek nálam „bejött”, legalábbis eddig…). A sietségre az adott okot, hogy a püspököm ösztöndíjjal Rómába akart küldeni posztgraduális filozófiai tanulmányokra.
(3.) A harmadik mozzanat elé is kívánkozik egy rövid magyarázat. Főiskolás koromban, életem első filozófiaelőadásán az az érzés kerített hatalmába: „Ezt kerestem, emiatt jöttem ide!” Hallatlan lelkesedést éreztem, egyfajta belső „megérintettséget”, rezonanciát. Nem véletlen tehát, hogy amikor a papszentelés után megkérdezték, mit szeretnék még tanulni, gondolkodás nélkül a filozófiát választottam. Ösztöndíjam a jezsuiták római egyetemére szólt. Két évvel később, röviddel azelőtt, hogy leadtam volna a Martin Heideggerről szóló szakdolgozatomat, még konzultáción fogadott a szobájában (ahogy akkoriban szokás volt) témavezető professzorom, egy jóindulatú holland szerzetest. A cellájában – még ma is emlékszem – hihetetlen egyszerűség (és óriási rendetlenség…) uralkodott: íróasztal, székek és ágy, a polcon és a földön mindenütt könyvek. Később beszélgettünk erről más ösztöndíjas kollégákkal, akik szintén jártak professzori szobákban: őket rendszerint riasztották ezek a körülmények. Az én szívemben azonban újra – és egyre ellenállhatatlanabbul – feléledt a régi titkos vonzódás. Meg is fogalmaztam akkoriban az egyik barátomnak: „Én tudnék így élni! Sőt, valójában szeretnék is…” Elborzadva hallgatta. Majdnem napra pontosan húsz év múlva – már jezsuitaként – magam is beköltöztem ezeknek a celláknak az egyikébe, ugyanabban az egyetemi épületben.
Miért mesélem el ezt a történetet? Mi ebből a tanulság? Azt könnyebb megmondani, hogy mi nem: a fenti elbeszélés biztosan nem bizonyítja, hogy a jezsuiták minden vágyunkat teljesítik! Ilyesmiről szó sincs, s nagyot csalódna, ha valaki ebben a reményben lépne be a rendbe. A magam részéről nem is mernék megfogalmazni tanulságul valami nagy és egyetemes igazságot; a számára adódó végkövetkeztetést inkább mindenkinek magának kell levonnia. Számomra mindenesetre éltető és felszabadító személyes tapasztalattá vált, hogy az ember igenis élheti az álmait! Életállapotától függetlenül. Igenis követhetjük belső vonzódásainkat – sőt, talán érdemes is követnünk. Belső érintettségek alapján jó tájékozódni az életben. Hitem (és tapasztalatom) ugyanis, hogy van bennünk egy belső iránytű, ami nem vezet félre. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy az úgynevezett „természetes vágyak” (appetitus naturalis) nem szükségképpen mondanak ellent annak, amit Isten megálmodott az életünkkel kapcsolatban.
Persze el kell ismernem, hogy a fenti három mozzanat nem reprezentatív. Inkább meglehetősen önkényes választás eredményei. Arról a szeretetkapcsolatról éppenséggel nem sokat mondanak, amit Istennel az elmúlt ötven év során megéltem – ebből 25 évet papként! De hát az ilyesmiről nem is lehet mesélni. (Talán csak annyit még, hogy időközben édesanyám is belenyugodott a dologba – sőt sok jelből tudom, hogy büszke is rám –, és a volt barátnőm is szerencsésen férjhez ment…)
Álmaim persze továbbra is vannak. Csakhogy azon veszem észre magam, hogy fokozatosan leegyszerűsödőben. Mostanában minden mintha arra gravitálna, hogy életem hátralévő részét az elöljáróim által megkívánt módon az emberek és (rajtuk keresztül) Isten szolgálatára szenteljem. Jézus Krisztus nyomán – és segítő kegyelmével – egyre radikálisabb szegénységben, tisztaságban és engedelmességben. Szóval így értem azt, hogy már a születésem előtt kiválaszthatott…
(További jezsuita hivatástörténetek ezen a linken.)
Utolsó kommentek