A közelmúltban látogatóban jártam egy katolikus általános iskola egyik hittanóráján. A téma Jézus példabeszédei voltak. Az irgalmas szamaritánus történetéhez ért az óra, és a tanárnő mesélte, magyarázta a történetet. A gyerekek mindennapjaiból vett hasonlatokkal próbálta közel hozni a lényeget. Kereste a kifejezéseket, melyek hasonló érzéseket, asszociációkat váltanak ki a mai kisdiákokból, mint a szamaritánus szó a zsidó hallgatóságból annak idején. Egyszer csak felragyogott az arca, és így oldotta meg: „...Végül egy migránsnak is arra vitt az útja. Amikor meglátta (az út mellett fekvő összevert embert), megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: »Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.«”

Az óra folytatódott, a tanárnő magyarázta, a szamaritánus miért olajat és bort öntött a sebekre, hogyan működött akkoriban egy fogadó, mi az a dénár etc. Én pedig döbbenten szemléltem magamban ezt a megrázó megfeleltetést. Azóta sokat gondolkodtam azon, miért érintett meg ez a szócsere olyan mélyen. A következőkre jöttem rá: a gyerekek így már könnyedén megértették, hogy miért mondott furát Jézus. A tanárnő nem politikai állásfoglalásként mondta, amit mondott, nem is időzött el itt, épp csak megörült, hogy sikerült jól illusztrálnia a viszonyokat, aztán haladt is tovább.

Úgy tűnik, ma nálunk a gyerek is érti, hogy miként Jézus korában a zsidók között voltak, akik gyűlölték a szamaritánusokat, úgy ma vannak köztünk, akik a migránsokat gyűlölik.

Talán meghökkentő a „gyűlölet” szó ereje. Azt remélem, inkább meghívássá lesz az olvasónak. Bátorítássá a reflexióra, önvizsgálatra és végül a cselekvésre: keresztényként magamba nézhetek, mi jut eszembe, ha a migráns szót hallom? Mit érzek, ha a migránsokra gondolok? Mi van a szívemben?

Ha az én lelkiismeretem nyugodt, a feladatom még nem ért véget. A nemzet, a vallás, az európaiság által közösség(ek) tagja vagyok. Egymás iránt is van felelősségünk. Mi van jelen a közösségünkben? Hogyan nyilvánul meg ez a közösség a kívülről érkező, a migráns felé?

Akár van migráns, akár nincs, a megosztottság, a gyűlölködés belülről sebzi a közösségünket. Lehet, hogy próbáljuk magunk előtt szépítgetni, hogy hát ez nem is gyűlölet, stb. A gyerekek azonban tükröt tartanak elénk. Ha nem tetszik a közösségünk tükörképe, mit tehetek? Hogyan tájékozódhatom? Hogy érthetnénk meg egymást? Hogyan tudom a kritikámat építő módon kimondani, a párbeszédet elősegíteni?

Amikor 2015-ben tényleg nagy számban jelentek meg országunkban a menekülők, közösségként nem negatívan viszonyultunk hozzájuk. Talán sokan otthon maradtak a félelmeik miatt, vagy mert úgy érezték, nincs közük hozzájuk. Sok kérdés is biztos felmerült. Társadalmunk megnyilvánulása összességében így is inkább pozitív, támogató, empatikus, érdeklődő és jószándékú volt: adományok, jó szavak, mosolyok, szervezett segítőakciók.

Hogyan változtunk meg azóta? Hogyan szeretnénk változni ma?

Remélem, a fenti kérdések is jelzik, hogy a történet nincs lezárva. Ha változhatatlanul ez lenne a végkifejlet, az nagyon elszomorítana. De épp a kiinduláskor leírt hittanórai képzettársításban megmutatkozik valami reményteli is. Jézus épp ezért állítja a szamaritánust példaként elénk, amikor azt kérdezik tőle: „Ki az én felebarátom?”. A kérdés előzménye a szeretetparancs: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, és felebarátodat mint magadat.”. Akkoriban a „felebarát” szó elsősorban honfitársat, zsidót, a nemzeti és/vagy a hitközösséghez tartozó embert jelölt. Jézus meghaladta ezt a felfogást, de nem adott egyszerű választ. Érthetjük úgy, hogy az az ember a felebarátom, aki túllát saját kényelmének és biztonságának szempontjain, előítéletein, félelmein, sérelmein, a lenézésen, a gyűlöleten, és meglátja bennem, hogy éppúgy ember vagyok, mint ő. És a bajban úgy segít rajtam, ahogy a maga számára remélné a segítséget. Jézus azt mondja: a szamaritánus is éppúgy ember, mint te, azaz még a szamaritánus is lehet a felebarátod. Elvégezve visszafelé is a hittanórán hallott egyszerű behelyettesítést, ma ezt így érthetjük: még a migráns is lehet a felebarátod.

Hónapokkal később aranyozta be számomra a következő gondolat az addigi képet. Egy görögkatolikus pap beszélt az irgalmas szamaritánus ábrázolásának hagyományáról az ikonfestészetben. A keleti kereszténységben az ikon: megfestett teológia. Az irgalmas szamaritánus ikonján az elesett, megvert ember én vagyok, az irgalmas szamaritánus maga Jézus. Megrázó teológia! Ez az értelmezés, amely már az egyházatyák óta része a teológiai hagyományunknak, túlmegy az evangélium szavainak közvetlen jelentésén, és Jézus egész önkiüresítő, a szegényekkel és kitaszítottakkal sorsközösséget vállaló megváltó ténykedésének képeként mélyebb jelentést tár fel. Ezek szerint a példabeszédben Jézus magáról beszélt: ő a gyűlölt, lenézett, megvetett, istentelen, kirekesztett átutazó idegen, akinek segítségére én mindennél jobban rászorulok. És valóban, ha addig nem is, nagypénteken így tekintettek a bámészkodók Jézusra: ő az Istentől elhagyott, meggyalázott, gyenge, kigúnyolt, elrettentő, felforgató, számkivetett, elgyötört, kivégzett bűnöző. Hihetetlen lett volna ekkor az az állítás, hogy az ő segítségére vagyunk rászorulva.

Ugyanígy, amikor egy rászorulóval találkozunk, általában nem az jut róla eszünkbe, hogy mi szorulunk az ő segítségére. Reflexből talán azt gondoljuk: „Ha most jót teszek vele, én leszek olyan, mint Krisztus”. De ha szívünkkel a megfeszítettet látjuk, akkor tudjuk, hogy az előttünk álló rászoruló már olyan, mint Jézus. Abban a mozzanatban, amikor a rászoruló földi ínségén enyhítünk, őáltala Isten az üdvöt ajándékozza nekünk.

Szent Ágoston a húsvét hetén mondott (mai számozásunk szerint 239-es) beszédében ezt így fejti ki: „Ne légy arra soha büszke, ha valamit a szegénynek adtál; Krisztus szegény volt. Ne légy arra soha büszke, ha befogadtad az idegent; Krisztus idegen volt. ... Ne mondjátok szívetekben soha: »Én adok, ő kap; én üdvözlöm és befogadom, neki szüksége van az oltalomra.« Talán amire neked van szükséged, az ennél jóval több. Talán akit befogadsz, egy szent; neki szüksége van kenyérre, neked az igazságra; neki szüksége van oltalomra, neked a mennyekre; neki szüksége van pénzre, neked az igazságosságra.”

Valóban nehéz a megfeszítettben és a szamaritánusban, a rászorulóban és az idegenben Jézust felismerni. Ez a kihívás és a meghívás abban, ha a „migráns” szóval a nagypéntekről szóló gondolatmenetben is elvégezzük a behelyettesítést. A megfeszítettet szemlélve mondhatjuk, hogy ma van, aki számára a migráns a gyűlölt, lenézett, megvetett, istentelen, kirekesztett átutazó idegen. Mégis ő az, akinek a segítségére az én lelkem mindennél jobban rászorul.

Jézus a migráns, aki lehetne a felebarátom.