Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (54) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (8) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (14) jézus (11) katolikus (12) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Akik életre váltották Jézus tanítását: két auschwitzi fogoly leckéje a megbocsátásról

2020.01.06. 17:55 andras.csaba.sj

kez.jpg

Etty Hillesum és Mózes Kor Éva. Mindketten zsidók, és átélik Auschwitz borzalmait. Etty 1943 novemberében veszíti ott életét, Éva tavaly, 85 évesen hal meg Auschwitztól nem messze, éves látogatása során. Egyikük sem akar áldozat maradni, hanem a megélt szenvedésüket úgy építik be életükbe, hogy valamiképp a megbocsátás követeivé válnak. Két nő, akik arra tanítanak, hogy a megbocsátás az egyedül járható út. A gyűlölet rombol, bosszút szül, fogollyá tesz, és arra kényszerít, hogy életemet mások áldozataként éljem. A megbocsátás felszabadít arra, hogy felismerjem: ura vagyok döntéseimnek, és szabaddá válva, erőimet mások szolgálatára, a világ jobbá tételére állíthatom, nem saját sebeim nyalogatván. Fontos üzenet napjainkban, amikor a politikai, közösségi és családi élet döntéseit olykor a harag, a bosszú vagy a gyűlölet motiválja.

Mózes Kor Éva

Mózes Kor Éva a szilágysági Porcon születik 1934-ben. Egyike azon 428 ezer zsidónak, akiket 1944 májusa és júliusa között Auschwitzba deportálnak, és akik közül legalább háromszázezer ember a gázkamrában végzi. Egypetéjű ikertársával, Mirjammal Josef Mengele, a „halálorvos” kísérleti különítményébe kerülnek; itt az ikerpárok hajmeresztő orvosi beavatkozásoknak vannak alávetve, ami részben túlélésüket is „biztosítja”. Szülei és két nővére a táborban veszítik életüket. Auschwitz felszabadítása után Mirjam és Éva Romániába kerülnek, majd öt viszontagságos év után Izraelbe emigrálnak. Utóbbi Haifában megismerkedik egy amerikai férfival, akivel az indianai Terre Hauteben kezdenek új életet.

Mózes Kor Éva tanítása a megbocsátásról nem üres szavak gyűjteménye, hanem az élettapasztalatából származik. 1978-ban az NBC tévétársaság leadja a Holokauszt című filmet, miután Évát – mint túlélőt – többen megkeresik, hogy beszéljen a haláltáborral kapcsolatos emlékeiről. Több konferenciát tart a következő években, melynek fontos állomása a Hans Münchhel való találkozás, aki orvosként Mengele alakulatában dolgozott. A találkozás után tíz hónappal váratlanul oly ötlete támad, hogy levelet írjon Münchnek, amelyben mindent megbocsát. Felismeri, hogy van ereje erre. A megbocsátást olyan eszközként ismeri fel, ami felett szabadon rendelkezhet. „Egészen addig a pillanatig arra voltam utalva, hogy arra reagáljak, amit az emberek tesznek velem – írja. – Úgy viselkedtem, mint az összes többi áldozat, akik nem érzik, hogy rendelkezhetnének életük felett, és akik mindig csak válaszként cselekszenek arra, amit mások mondanak vagy tesznek. Most azonban minden világossá vált: hatalmam van, hogy döntsek az életemről. Ez az én erőm”.

Szenvedélyesen kezd el írni, majd hogy biztos legyen angolja helyességében, odaadja a szöveget nyelvtanárának. Ő azonban a hibák ecsetelése helyett azzal szembesíti Évát, hogy akinek meg kell bocsátania, igazából nem Hans Münch, hanem Josef Mengele. Arra kéri őt, hogy amikor hazamegy, tegyen egy szívességet, beszéljen Mengelével, és mondja el, hogy megbocsát neki. Hazatérve rászánja magát, hogy őszintén kimondja: „Mindannak ellenére, amit velem tettél, tudnod kell, hogy megbocsátok neked”.

Ez a felismerés és döntés iszonyú terheket vesz le válláról, és visszaadja neki annak tudatát, hogy képes felelősséget vállalni a jelenéért és a jövőjéért, és nem mások áldozataként kell továbbélnie: „Mindenki megbocsáthat. A megbocsátás senkit sem bánt meg, ingyenes, nincs mellékhatása, és mindenekfelett működik. Ha pedig nem akartok szabadok lenni, akkor a végtelenségig éleszthetitek fájdalmatokat és gyűlöleteteket”.

1995-ben Auschwitzban újra találkozik Hans Münchhel, és aláír egy nyilatkozatot, amelyben megbocsát mindazoknak, akik közvetlen vagy közvetett módon részt vettek családja és emberek millióinak meggyilkolásában: „A felszabadítás után én, Mózes Kor Éva, megbocsátok, igaz, csak a saját nevemben, mert elérkezett az ideje, hogy továbblépjek”.

A megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel, sem a múlt semmissé tételével. A megbocsátás olyan, mintha felülről nézném a múltamat, de már nem engedem, hogy a fájdalom tehetetlen áldozatként magába szippantson. A megbocsátás folyamat, amely egy egész életen át tart, és amit gyakorolni kell.

kor.jpeg

Mózes Kor Éva megbocsátó folyamata három pontban foglalható össze:

  1. A megbántott személyek általában hatalmas mennyiségű fájdalmat raktároznak el magukban. Az első lépés, hogy beismerjük, fáj, és ki merjük mondani: „Igen, ez a dolog nagyon megbántott, de most már szabadulni szeretnék tőle. Hogy ezt elérjem, foglalkoznom kell a történtekkel”. Megnevezem érzéseimet, kimondom, ami fáj, de nem válok melankolikussá. Nem engedem, hogy az önsajnálat furcsa kéjelgésébe merüljek. Ha a szívünk mélyén képesek vagyunk megbocsátani, akkor tudunk igazán gyógyulni, és szabaddá válunk attól a súlytól, ami addig vállunkra nehezedett.
  2. Fejezzük ki fájdalmunkat, nevezzük meg sérelmeinket! Éva ajánlja a levélírást, melyben mindent kiírunk, ami bennünk van. A végén pedig egy egyszerű mondattal zárunk: „Én megbocsátok Neked!”. Ezt a levelet nem kell kézbesíteni, mert előfordulhat, hogy balul sül el, és meg nem értéssel találkozunk. Ha úgy adódik a helyzet, akkor beszélhetünk róla, de már kiengesztelődött emberként tesszük. Így a bántalmazó sem fog védekezően reagálni, és együtt rátekinthetünk a múltban történtekre, kimondván, hogy nem akarjuk megismételni a bántalmazást. Fontos, hogy mindezt szabadon tegyem, mert amíg elvárom, hogy a tettes bocsánatot kérjen, addig foglya maradok, és kiengesztelődésemet függővé teszem tőle. Én viszont már eldöntöttem, hogy nem akarok áldozat maradni, és életemet a kezembe veszem. Itt még hozzáteszem, hogy a megbocsátás kegyelem és ajándék: a tudatos döntésem mellett ott van Isten kiengesztelő ereje, ami szabaddá tesz. Így lehet ezt kérni is!
  3. Az előretekintés. „Ha csak sírni tudtok, kaptok-e segítséget? Vagy csupán azért sírtok, hogy megessen magatokon a szívetek? Auschwitzban a sírás semmit sem oldott meg. Sírtam, mint egy tízéves kislány, akinek szüksége volt az édesanyjára, mert éhes voltam, fáztam és féltem, mert beteg voltam… De csak keveset sírtam, mert ha folytattam volna, elvesztettem volna végső erőmet is. A könnyek és a túlélés nem alkotnak egy párt. Hogy éljek, nem volt szabad sírnom. Az élet mindenkor érvényes szabályáról van szó: aki átadja magát a könnyeknek, veszít. Fontos, hogy az élet szép dolgaira koncentráljunk… figyelmünket a pozitív elemekre tereljük”. Hálát adni az Isten és élet adta örömökért: hogy élünk, lélegzünk, másokkal találkozunk, értelmesen tevékenykedünk, stb.

Aki minden erejével felejteni akar anélkül, hogy megbocsátana, valószínűleg alkoholban vagy más pótcselekvésben fog tompításra lelni. Azt hiszi, hogy így a sebeit kiküszöbölheti, de nem tudja a fájdalmán túltenni magát.

A fájdalom kiaknázása viszont a gyógyulási folyamat eszközévé válhat. Viktor Frankl pszichológus logoterápiája segíthet ebben, mely szerint a fájdalmas élethelyzetből akkor születik mélyebb megértés, ha belátom, hogy nem a külső körülményeknek kell megváltozniuk, hanem a benső viszonyulásomnak és magatartásomnak. 

„A megbocsátással felszabadítjuk azt az energiát, amivel igazából rendelkezünk. És megbocsátani annak, aki meg akart ölni – elvágva az utolsó kapcsolatot, ami áldozatként az elkövetőhöz köt, és visszaszerezve életünk gyeplőjét –, hihetetlen energiát és hatalmas erőt ad. Semmiféle bosszú nem tudna hasonlóképpen tenni, semmiféle büntetés sem volna képes elűzni a fájdalmat vagy a védtelenség állandó érzetét. Csak a megbocsátás szabadít fel igazán a múlt szenvedései alól”.

etty.jpg

Etty Hillesum

Etty Hillesum 1914-ben egy holland zsidó család gyermekeként látja meg a napvilágot. Már nem érheti meg a háború végét, mert 1943. november 30-án életét veszíti Auschwitzban. Egy különleges nő, aki a sok elszenvedett atrocitás ellenére a gyűlölettel szemben a szabadságért küzd. Amikor naplójában kifejezi dühét, hogy a németeket a zsidókhoz hasonlóan ki kell végezni, gyorsan hozzáteszi, hogy ezt írva halálosan szégyelli magát. Nem talál békét, boldogtalannak érzi magát, és belátja, hogy ez így nem helyes.

Etty szenvedélyesen keresi az igazságot. Ráébred arra, hogy a gyűlölet gátolja a megértés összetett folyamatát, ehelyett leegyszerűsített és felszínes válaszokat ad.

Miközben egy kiabáló német katonával beszélget, megpillantja a benne levő boldogtalan és zaklatott fiút is. Így fogalmaz: „Igyekszem mindenkinek egyenesen a szemébe nézni, még a legrosszabb gaztevőknek is, hogy felfedezzem a mezítelen kis lényt, ami azon hajótörésben lelhető fel, amit az emberi cselekedetek esztelensége okozott”. Etty szerint ezt a „kis mezítelen emberi lényt” mindenkiben látni, hallgatni és gondozni kell. Minden látszat, ellentmondás ellenére hinni az emberi jóságban, és abban, hogy az egyén Isten képmására és hasonlatosságára van teremtve.

A gyűlölet ellenszere igazából az a tudatos döntés, amikor a fájdalomnak helyet készítek az életemben, és kész vagyok vállalni. „A fájdalomnak fel kell kínálnod magadban minden lehetséges helyet, menedéket kell adnod, és így cselekedve a világon jelenlevő fájdalom csillapodni fog; ha mind eltűrjük – őszintén, hűségesen és felelősségteljesen – amit ránk mértek. Ha azonban nem adsz megfelelő menedéket a fájdalomnak, és nagyobb teret biztosítasz a gyűlöletnek, a bosszúterveknek, amiből újabb fájdalom születik másoknak –, nos, akkor a fájdalom sosem szűnik meg ezen a földön, és csak növekedni fog. Amikor a fájdalomnak megadtad azt a helyet és teret, amit a maga nemes eredete megkíván, akkor, igen, mondhatod, az élet nagyon szép és gazdag”.

Etty egy másik naplóbejegyzésben azt írja, hogy harcmezőként kell felkínálnunk magunkat, amelyen a gondjaink megküzdhetnek. A megbocsátás és az elfogadás nagyon is aktív döntés, ami nem megy egyik pillanatról a másikra. A mi feladatunk „csupán” az, hogy szembenézünk a sebekkel, fájdalmakkal, megnevezzük őket, figyeljük az üzenetüket, amire hívni, tanítani akarnak, és tudatos döntést hozva továbblépünk a szabadság irányába.  

„Nem tehetnek igazán semmit sem velünk. Az életet kellemetlenebbé tehetik, elvehetik anyagi javainkat, mozgásszabadságunkból is egy keveset, de mi vagyunk igazán azok, akik helytelen viszonyulásunkkal megfosztjuk magunkat legnemesebb erőinktől: hogy üldöztetve, megalázva, elnyomva érezzük magunkat... Természetesen olykor szomorúak és levertek lehetünk amiatt, amit velünk tesznek; emberi és érthető, hogy ez így van. Mégis: főleg mi vagyunk azok, akik kifosztjuk magunkat. Az életet szépnek találom, és szabadnak érzem magam… Hiszek Istenben és az emberekben, és ezt minden hamisság nélkül ki merem jelenteni… Az élet nehéz, de nem súlyos… A jövőbeli béke csak akkor lesz lehetséges, ha azt előbb magunkban találjuk meg – ha minden ember felszabadul a felebarátja vagy bármilyen rassz, nép elleni gyűlölettől, ha felülemelkedik ezen a gyűlöleten, és valami mássá alakítja át, talán hosszú távon szeretetté, ha nem túl nagy kérés. Ez az egyetlen megoldás… Mindent el tudok viselni, egyre jobban, és mindennel együtt biztos vagyok, hogy az élet nagyon szép, méltó arra, hogy megéljék, és jelentésében gazdag. Mindennek ellenére… Ha ártatlanul végigéljük ezeket az időket, testben és lélekben, de főleg lélekben, keserűség és gyűlölet nélkül, akkor lesz jogunk kijelenteni, hogy a háború véget ért. Talán ambiciózus nő vagyok, de lehet nekem is egy szavam”. 

Jézus Krisztus

A két zsidó hölgy tanúságtétele nagyon egybevág azzal, amit Jézus tanít és megélt. Elég csak a Miatyánk szövegére gondolni, amikor azt kérjük az Atyától, hogy bocsásson meg nekünk, miképp mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Azt kérjük az Atyától, hogy oly mértékben bocsássa meg a mi vétkeinket, miképpen mi megbocsátjuk embertársainknak, ellenünk elkövetett bűneikért. Vagyis ha valaki előtt bezárjuk a szívünket, és nem engedjük el a tartozását, akkor ezáltal azt is kérjük a Miatyánkban, hogy a mi tartozásunkat se engedjék el. Súlyos szavak ezek!

Másrészt Jézus az életével tanít. Kereszthalálában ugyanis önmagát, életét adta értünk: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Isten Fiaként a Getszemáni-kertben elmenekülhetett volna. Názáretben korábban, amikor a zsinagógában megbotránkoztak szavain, és felvezették a hegyre, hogy letaszítsák onnan, ő egyszerűen „áthaladt köztük és eltávozott” (Lk 4,30). Még nem érkezett el az idő, feladata volt még itt a földön. Jeruzsálemben azonban elérkezett az óra, hogy életét szeretetből odaadja értünk, és megváltson minket.

A kálvárián Jézus nem áldozatként reagált arra, amit elkövettek ellene. Nem akarta, hogy az emberiség elkövetővé váljék, ezért önként adta önmagát: „Tessék, itt vagyok!” Nem akarta, hogy folytatódjék a tettes-áldozat ördögi körforgása, vagy hogy vére az emberiség kezéhez tapadjon. Meg akarta szüntetni a szemet szemért, fogat fogért kölcsönösségét. Önként és szeretetből vállalta a kereszthalált, hogy ne legyen több elkövető. Tökéletes áldozatként egyszer és mindörökre feláldozta magát bűneinkért, megtörve a bosszú és kiengesztelődetlenség láncát: „Egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette a megszentelteket… Ahol pedig ezek bocsánatot nyertek, nincs többé bűnért való áldozat” (Zsid 10,14).

Jézus nem akarta, hogy a gyűlölet gyűlöletet szüljön. Ezért leptek meg a Jad Vashem Holokauszt Emlékműben egy idegenvezető szavai: „Mivel a zsidók keresztre feszítették Jézus Krisztust, a katolikusok a második világháború alatt bosszúból nem tettek semmit sem a megmentésükért”. Ezzel nem értek egyet. A keresztény tanítás a megbocsátásról szól, és nem a bosszúállásról. Jézus Krisztus senkit sem akar felelőssé tenni a haláláért, hiszen önmagát szabadon és szeretetből adta és adja oda értünk. Ingyenesen, nagylelkűen a mi szabadságunkért és életünkért vállalta a kereszthalált.

Arra tanít, hogy mi is hozzá hasonlóan, szeretőn és nagylelkűen tudjuk élni és adni életünket mások szolgálatára és javára. Arra hív, hogy ne áldozatként, megkeseredetten éljünk, hanem olyan emberként, aki elfogadja, hogy az élet magában rejti a szenvedés, a konfliktusok, a válás lehetőségét, de ezzel együtt fel tudja fedezni a jót, a szépet az emberekben, Istenben és önmagában. Jézus ingyenes szeretete, ami elsőként szeret, minden mulasztásunk és bűnünk ellenére, nagylelkűségre tanít minket. Tudja, hogy ez nem könnyű, ezért búcsúbeszédében kéri az Atyát: „Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21).

Az egységet törékeny cserépedényben őrizzük, ezért került bele a szentmise állandó részeként a Miatyánk utáni könyörgésbe:

„Urunk, Jézus Krisztus, te legyőzted a bűnt és a halált, ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét, őrizd meg szándékod szerint békében, és add meg teljes egységét. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké”.

Anyukám bölcs szavai jutnak eszembe: ha túlságosan az elveidhez ragaszkodsz, és aszerint mérlegeled az embereket, egyedül maradsz. Ha csak azzal vagyok elfoglalva, hogy hol bántottak meg, és pajzzsal, páncéllal felfegyverkezve tudok csak másokkal együtt lenni, csak engem fog megbéklyózni. Várhatom, hogy bocsánatot kérjenek, és beismerjék, nekem volt igazam. De minek? Csak magam körül forgok ezáltal, és a sértettségemet ápolom. A szabadságnak, a nagylelkűségnek, a kiengesztelődésnek sokkal jobb illata van. Szeretni, felvenni a szeretet szemüvegét sokkal egyszerűbb és felszabadítóbb. Hálás lenni egymásért, és amikor megsebezzük egymást, akkor bátran kimondani: „Megbocsátok neked és szeretlek!”

Felhasznált irodalom:

E. Mozes Kor – G. Eckert, Ad Auschwitz ho imparato il perdono, Sperling & Kupfer, Milano

E. Hillesum, Diario. 1941-1942, Adelphi, Milano 2012.

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr7715396114

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Callis 2020.01.06. 21:37:14

"Elég csak a Miatyánk szövegére gondolni, amikor azt kérjük az Atyától, hogy bocsásson meg nekünk, miképp mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Azt kérjük az Atyától, hogy oly mértékben bocsássa meg a mi vétkeinket, miképpen mi megbocsátjuk embertársainknak, ellenünk elkövetett bűneikért. Vagyis ha valaki előtt bezárjuk a szívünket, és nem engedjük el a tartozását, akkor ezáltal azt is kérjük a Miatyánkban, hogy a mi tartozásunkat se engedjék el. Súlyos szavak ezek!"

Ezt a negatív értelmezést elég gyakran hallani. A megbocsátásért való küzdelemben nekem többet segít a "miképpen mi is megbocsátunk" pozitív oldala: azzal, hogy megbocsátok, ugyanazt teszem, amit Isten tesz. Tehát hasonlóvá lehetek hozzá. Akármennyire is egyenlőtlen a dolog (és jól néznék ki, ha Isten csak annyira bocsátana meg nekem, mint amennyire nekem sikerül megbocsátani), ez egy kiváltságos módja az Istenségben való részesedésnek. "Isten, ki mindenhatóságodat legfőként azzal mutatod meg, hogy könyörületes és irgalmas vagy..." (26. vasárnap könyörgése) - ebbe léphetünk be mi is.

andras.csaba.sj 2020.01.06. 22:09:52

@Callis: Ezzel teljesen egyetértek. Nem Isten irgalmát akarom szűkmarkúan értelmezni, hanem inkább szavainknak a súlyát. Ami azt azt a pozitív meghívást is magába rejti, hogy a megtapasztalt isteni ingyenességet, irgalmat és nagylelkűséget embertársainkkal is megéljük. Megtapasztalva törékenységemet és ezzel együtt Isten feltétel nélküli szeretetét nyitott tudok lenni felebarátom törékenységére is. Köszönöm a visszajelzést!